https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Heltai Jenő: Kérdőív

    Mikor elnémul megkínzott szíved,
    Eléd teszik a nagy kérdőívet.
    Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
    A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

    Mit fogsz felelni – mert felelni kell! –
    Az életedet hol hibáztad el?
    Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
    Felelj! Tudod az átkozott helyet?

    Ha menned adná isteni csoda,
    Mondd: visszamennél még egyszer oda?
    Veszett fejszének hajszolva nyelét,
    Az út robotját újra kezdenéd?

    Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
    Megfutni mernél még egy Marathont?
    Mindaz, mi hitvány, hazug és hamis,
    Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

    Miért? Miért? Új célokért? Avagy
    Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
    Hogy elfelejtve minden régi kínt,
    Rimánkodhass és harcolhass megint?

    Ezért a díjul zsugorin kimért
    Keserves, édes, pici életért?

  • Heltai Jenő: Apám

    Egyszerű ember volt apám,
    És nem hagyott semmit se rám,
    Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
    Legyen emléke mindig áldott.

    Tűrte, hogy járjak szabadon,
    Sokszor de balga utamon,
    Örült, ha vakmerőn repültem,
    És nem szidott, ha tétlen ültem.

    Ha ijesztett a meredek,
    Kezem megfogta. Szeretett.
    A szíve egy volt a szívemmel,
    Mért nem lehettem olyan ember,
    Mint az apám?

    Halk, szűkszavú volt és szerény,
    A bánat fátyla volt szemén.
    Sok élőt, sok halottat gyászolt,
    Az élet néki pusztaság volt,
    Száz keserűség pohara,
    Kegyetlen, izzó Szahara,
    Örök homok, kevés oázis.
    Sokat bántották. Én is, más is.

    De sohasem panaszkodott,
    Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
    A sok bajt elviselte mégis,
    Mért nem tanultam tűrni én is,
    Mint az apám?

    Mikor az ideje letelt,
    Lázadozón nem feleselt,
    Meghalt, mikor meghalni kellett,
    Senki sem állt az ágya mellett.

    Én istenem, ha menni kell,
    Add, én is így mehessek el,
    Éjjel, sötétben, észrevétlen,
    Büszkén, magamban, ahogy éltem.

    Mikor az élet menekül,
    Haljak meg én is egyedül,
    Egy vén diványra ráborulva,
    És senkire se rászorulva,
    Mint az apám.

  • Heltai Jenő: Öreg Marci

    Öreg Marci, jó cigányom,
    Szürke madár száraz ágon,
    Vedd elő a hegedűdet,
    Sirassuk a jó időket.

    Gyere, öreg, ide hozzám,
    Húzd el az én kedves nótám,
    Egyszerűen, némán, halkan,
    Érezzem csak, meg se halljam…

    Azt a régi magyar nótát…
    Tudod-e még? Hogy is volt hát:
    „Szárad a bokor a tetőn,
    Haragszik rám a szeretőm.”

    Legénykedő, kedves nóta,
    Nem hallottam évek óta,
    Kiben ez a nóta járta,
    Hova lett a pesti csárda?

    Akihez sírt a panaszom,
    Hova lett a szőke asszony?
    Szőke asszony forró csókja?
    Elszállt az is, mint a nóta.

    Elszállt az is, mint a nóta,
    De más világ van azóta!
    Régi tüzünk bekiégett,
    Vége már a dicsőségnek.

    Te is, én is megrokkantunk,
    Hova lett a régi hangunk?
    Hova lett a régi kedvünk?
    Bizony nekiöregedtünk.

    A hegedűd sem úgy szól már,
    Nem vagy az már, aki voltál,
    Sebaj, Marci, így is jól van,
    Én se vagyok, aki voltam.

    Vén költőnek, vén cigánynak,
    Keze reszket, szíve fáradt,
    Le is tesszük már maholnap
    Te a vonót, én a tollat.

    Elég soká muzsikáltunk,
    Szép csöndesen félreálljunk,
    A költő is, a primás is…
    Hadd húzza már egyszer más is!

  • Heltai Jenő: Ősz

    Megállítani nem lehet
    Az eliramló életet,
    Felhők vándorlását,
    Tenger hullámzását,
    Frissen nyílt virágnak hamar hervadását.

    Elfelejteni nem lehet
    A szomorú szerelmeket,
    Elhallgatott szókat,
    Elszalasztott jókat,
    Örök nemlátásra halkan búcsúzókat.

    Fölszárítani nem lehet
    Az igazán sírt könnyeket,
    Anya a fiáért,
    Mátka a mátkáért,
    Sok derék katona vére hullásáért.

    Meggyógyítani nem lehet
    Az összetépett szíveket,
    Kár a kidőlt fákért,
    Átsírt éjszakákért,
    Kár szegény, pusztuló szép Magyarországért.

    1916. október 1.

  • Heltai Jenő: Negyven év

    Negyven évig kínban élni,
    Adósságban evickélni,
    Mindig, mindig másba fogni,
    Végül szépen összerogni,

    Mégis mindig talpra állni,
    Éjjel kávéházba hálni,
    Nappal mindig álmodozni,
    Soha semmit összehozni,

    Ma hevülni, ma kihűlni,
    Közbe szépen megvénülni,
    Ellankadni, elhallgatni,
    Mindig másnak helyet adni,

    Vén bűnöket szánni-bánni,
    És az útból félreállni,
    A jövendőn keseregni,
    És a múltat nem feledni,

    Néha titkon egyet sírni,
    Néha egy kis verset írni,
    És kínlódni, és szeretni…
    És örökké reménykedni.

  • Heltai Jenő: Tükör előtt

    Szeretek olykor a tükörbe nézni,
    A homlokomról elsimul a gond,
    És a barázda, mit fehér kezével
    A szenvedés halvány tündére vont.

    A régi fény megint kigyúl szememben,
    S mily káprázat kacérkodik velem:
    Itt a tükörben ifjú lettem újra,
    Tizennyolc évem újra meglelem.

    Találkozunk egy régi, jó baráttal,
    Akit nem láttunk évek óta, rég…
    Nem ismerünk rá… más, jaj, más az arca,
    Az ennen árnyékának látszanék.

    De mit a zordon évek ráleheltek,
    A köd, arcárul lassan oszladoz,
    S szívünkbe minden visszatérő emlék
    Egy-egy vonást a múltból visszahoz.

    Végül olyannak látjuk, amilyen volt
    A rózsaszínű álmok idején,
    Mikor az élet csupa biztatás még
    És csupa napsugár és csupa fény.

    Így látom én is magam a tükörben,
    Minden redő arcomról elsimult,
    S ott áll előttem büszkén, mosolyogva
    Az ifjúság, a bátorság, a múlt!

    Igen, az ifjú, a merész, a gyöngéd,
    Ki a tükörből most felém ragyog,
    Ki csupa tűz és álmodó poézis
    És üdeség – az ifjú én vagyok.

    Tükör, hazug vagy! Oh, áldott hazugság,
    Csodatévő, bűbájos balzsamír!
    Hazug tükör, hazudj még többet arról,
    Amit a szívem mindig visszasír!

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: A kincs

    A kék hegyek csodás vidékén,
    Ahol a híres Rip lakott,
    Én is kerestem már a kincset,
    Én is bolyongva jártam ott.

    Mikor a kincset megtaláltam,
    A tündér megjelent legott,
    Ittam a mámor poharából,
    S a bűvös álom elfogott.

    Húsz éven át aludtam én is,
    Mikor megint fölébredék,
    Oly napsugáros volt az erdő,
    Oly vadvirágos volt a rét.

    A levegő oly izgató volt,
    Olyan tavasz volt mindenütt,
    S amelyről mindig álmodoztam:
    A kincs, a kincs az ott feküdt!

    Pazar pompája rám mosolygott,
    Néztem mohón és irigyen,
    És ráborultam, átkaroltam,
    Hogy messze, messze elvigyem…

    Nem volt erőm, karom lelankadt,
    Éreztem azt, hogy agg vagyok,
    Míg a mesék kincsét kerestem,
    Az ifjúságom elhagyott.

    Míg a mesék kincsét kerestem
    A bűvös kék hegyek között,
    Sok más, okosabb filozófus
    A földi jóért küszködött.

    Csak én maradtam bús kalandor,
    Kincskereső szegény bolond,
    A bűvös-bájos kék hegyekről
    Mesét ki álmodozva mond.

    Oh, megtaláljuk mind e kincset,
    De ragyogása jaj, mit ér,
    Mire miénk pompája, fénye,
    Kihűlt szívünkben már a vér.

    Akkor, mikor keresni kezdtük,
    Mikor bennünk kigyúlt a láng:
    Valami nagyról és dicsőről,
    Valami szentről álmodánk.

    Valamiről, mit az utókor
    Márványba vés, megénekel…
    S mire a kincset megtaláljuk,
    Már akkor csak kenyérre kell.

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Dal

    A nyomorúság országútján
    Magányos vándor, ballagok,
    Akik szerettek, messze tőlem,
    Akit szerettem, elhagyott.

    Akikkel együtt álmodoztam,
    Már révbe értek rendre mind,
    Én az örök küzdést, bolyongást
    Előlről kezdhetem megint.

    Nagy küzdelem, kevés dicsőség,
    Mégis, hiába, szép a lét!
    A rózsa, melyet magam téptem,
    Mindig megérte tövisét.

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Regény

    Oh, hogy bomoltunk mind a ketten!
    Hogy szeretett és hogy szerettem!
    Gyönyörűn indult a regény.
    Azt hittem, vége sohasem lesz.
    De közben másba lett szerelmes
    Egyszer ő… egyszer én.

    Oh, hogy szenvedtünk mind a ketten,
    Ő nevetett… én is nevettem,
    S továbbsiettünk könnyedén.
    De a szívünk fájt… egyre jobban,
    Tán sírdogáltunk is titokban
    Egyszer ő… egyszer én.

    Hogy hallgatunk ma mind a ketten!
    Ő elhagyott… én elfeledtem,
    És lett belőlem vén legény.
    Olyan kaland volt, mint ezer más,
    De visszasírjuk mégis egymást
    Egyszer ő… egyszer én.

  • Heltai Jenő: Tündérország

    Már nem tudom, hogy eshetett meg,
    De ily bolondot soha még!
    Te gyönyörű királyné voltál,
    Én gőgös nagy király valék.

    A birodalmunk csupa illat,
    A birodalmunk csupa fény,
    S a nép, a hű nép oly kicsiny volt:
    Csak ketten voltunk, te meg én.

    Nem vártak minket tisztelettel
    Se büszke trón, se paloták,
    Hajadnak szőke aranyából
    Fontam magamnak koronát.

    Nem volt se ékszerünk, se pénzünk,
    Ruhánk se volt bíbor, selyem,
    De vállad hófehér ezüstjén
    Lágyan pihent dicső fejem.

    Nem adtunk bált és nem fogadtunk,
    S feledve minden ildomot,
    Ujjongva téptem kebeledről
    A rózsát és a liliomot.

    És nem akartam látni semmit,
    Csak kék szemedben az eget,
    Pezsgő helyett csak csókot ittunk,
    És attól voltunk részegek.

    Szerettelek… te is szerettél,
    Hódolva suttogtam neked:
    „Te vagy az istennő, a múzsa,
    Ki ajkam dalra ihleted!”

    És te kevélyen mosolyogtál,
    Szemedben büszkeség ragyog:
    „Oh, több vagyok, mint mind a kettő,
    Mert csak szerelmes lány vagyok…”

    Oh, hogyha egyszer hallanám ezt,
    Elmúlna minden, ami fáj…
    De sajnos, te nem vagy szerelmes,
    Én sajnos, nem vagyok király.