Bár egykor mást ígért a múltam,
Irtóztatóan elbutultam,
Lepattant lantomról a húr.
Vagyok ma majdnem doktor úr.
Mindig vidám és nyájas arcú,
Immár a termetem se karcsú,
Kocsin járok ma, nem gyalog,
S megnősülök vagy meghalok.
Az ifjúság, hogy hosszan éljen,
Nagyrabecsüli tekintélyem,
De minden mindegy énnekem,
És károgás az énekem.
Oh, bár eljönne még a múzsa,
Gyér fürteim, hogy koszorúzza,
És megcsókolja homlokom!…
De már nem tudja, hol lakom.
Azt súgja néha-néha lelkem,
Hogy szebbet, jobbat érdemeltem,
Nevem sugárzóbb fénye mellett
Valamicskével több szerelmet.
Sugárzóbb fényt és több szerelmet…
Nem fáj, hogy ebből semmi sem lett,
Nem fáj, hogy a remények, álmok
Romján ma egymagamban állok.
Nem fáj, hogy semmit el nem értem,
Ejh, boldogulni nem nagy érdem.
A szenvedésben, pusztulásban,
Bár szomorú – de szebb varázs van.
Hogyha a szívem panaszának
Csak egyszer is visszhangja támadt,
Ha egy dalom könnyet fakasztott,
Mit bánom én a sok kudarcot!
És hogyha egyszer egy leány volt,
Aki egy percig értem lángolt:
Ma fittyet hányok mindeneknek,
Mit bánom én, ha nem szeretnek!
Egy dal, amelyet emlegetnek,
Egy csók, amelyet nem felednek:
Bármi rövid volt, bármi rég volt,
De diadalnak épp elég volt.
Lelkem falán a gond sötétlik,
Árnyék a hófehér falon:
Oh, megöregszel te is egyszer,
Én édes, szőke angyalom.
A szőke haj ezüstbe szürkül,
Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pírja elvész,
A szíved halkabban dobog.
És benne mélyen eltemetve
A régi, régi szerelem,
És szenvedélytelen, szelíden
Fogsz társalogni énvelem.
Igérd meg azt, hogy kezed akkor
Kezemből vissza nem veszed,
S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek.
Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajakadra
Sok év alatt a zord telet.
Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy elhervadtál keblemen,
Hogy másnak senkije se voltál,
Csak nékem voltál mindenem.
Igérd meg azt, hogy szemrehányást
Szíved magába nem fogad,
S nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjúságodat.
3
És fölnéztünk a csillagokba együtt,
Hogy annyi sok van, szinte elfeledtük.
S míg kis kezed kezemben nyugodott,
Megolvastunk vagy három csillagot.
Mikor a harmadik csillaghoz értünk,
Véletlenül érintkezett a térdünk.
Lábamra simult egy picinyke láb,
S az este már nem olvastunk tovább.
4
Foga nyomán kiserkedt a
Vér az ajkamon,
Emlékszik a csókjainkra,
Ugye, asszonyom?
Együtt ültünk kis szobámnak
Ócska pamlagán,
Nyári ruha, könnyű szalma-
Kalap volt magán.
Lakkcipőcske volt a lábán,
Kesztyű a kezén,
Azt a cipőt, azt a kesztyűt
Most is őrzöm én.
Egyetlenegy ablakomon
Besütött a hold,
Még a kutyaugatás is
Hangulatos volt.
5
Én Istenem, ugyan hová lett
A régi, jókedvű gyerek?
Ebben a mélabús fiúban
Magamra alig ismerek.
Elüldögélek órahosszat
És közben ásítok nagyot,
A jó barátok azt beszélik,
Hogy szerfölött bolond vagyok.
Barátaim, ilyen az élet,
Aki tapasztalt, tudja már…
A poétából kritikus lesz,
A kis szamárból nagy szamár.
9
Majd ha egyszer évek múlva
Nem leszünk már, te meg én,
Irodalomtörténet lesz,
Melyet szőttünk, a regény.
Életrajzom kik megírják,
Fölemlítik nevedet,
Megírják, hogy te miattad
Szívem mennyit szenvedett.
Ami bánat, keserűség
Dalaimban fölzokog,
Mindazért a szemrehányást
Elviselni te fogod.
Érző-szívű felsőbb lányok,
Ella, Bella vagy Helén,
Búsan fogják mondogatni:
„Lettem vón az ő helyén!”
„Sokkal jobban bántam volna
A költővel, annyi szent!”
És mi csöndes nevetéssel
Összenézünk odalent.
10
Asszonyom, oly szép a világ most,
Oly kék a nyári égbolt,
Függesszük föl a csókolózást…
Elég volt!
Pihenjen el lázas szerelmünk,
E furcsa lelki cake-walk,
Az örök érzelem-csatából
Elég volt.
Ön engem ún, ön engem úntat,
Nincs már az, ami rég volt,
Férjét is únom, ő is engem…
Elég volt!
Hogy őt megcsaltuk, ez morális,
Ez érthető, ez szép volt,
De hogy ön engem… no de kérem!
Elég volt!
Halottas órám hogyha eljövend,
Hűlő szívemre fektetem kezem,
S míg körülöttem szürke, néma csend,
Szerelmeimről megemlékezem.
Míg a halál kegyetlen angyala
Csontos kezével lassan elcsitít,
Megáldom azt, ki hozzám jó vala,
És nem sajnálta tőlem csókjait.
Kezem hűlő szívemre fektetem,
S míg az utolsó rímet keresem –
Megáldom önt is, édes gyermekem,
Mert nem szeretett engem sohasem.
Ne jussak az eszébe sohasem,
Kit a halál örök homályba von,
Ki most itt fekszem némán, csendesen,
Egy el nem csókolt csókkal ajkamon.
Hiába küzdesz és igyekszel,
Meghalsz, barátom, te is egyszer,
Meghalsz te is, mint annyi sok más,
Kiről rosszat beszélni szoktál.
Mondják, e szörnyű elmúlásban
Többrendbeli vigasztalás van,
Valóságos vigalmi ünnep,
A földi gondok, hogy beszűnnek.
Kik életedben megtagadtak,
Most könnyet ontanak miattad,
Fogadd az elkésett malasztot,
Bár nincs belőle semmi hasznod.
Kiket szerettél, kik szerettek,
Kik szeretettel tönkretettek,
A szőke hölgyek és a barnák
Sírod nyugalmát nem zavarják.
A szőke hölgyek és a barnák
Sírod nyugalmát mért zavarnák?
Ki oly forrón csókolni tudtál,
Csókolni többé úgyse tudsz már.
Szerelmesen nem suttog ajkad,
Vasalt nadrág sincs már terajtad,
Magadra hagytak végre, végre,
Isten megáldja őket érte!
I
Kisasszony, adja ide a kisujját,
Ez a kisujj untig elég nekem,
Meg sem szorítom, ajkam sem tapad rá,
Rajt nyugtatom csak bús tekintetem.
Nézem az ujját szomorú szememmel,
Melyből a bánat könnye permetez,
Mióta én is erkölcsösen élek,
Egyetlenegy szórakozásom ez.
II
Majd ha egyszer életemnek
A doktorok véget vetnek.
Majd ha egyszer meghalok
S többé nem járok gyalog,
Hanem négy fekete lóval,
Veterán-muzsika-szóval,
Népeknek az ezrivel
Kísérnek a sírba el,
Majd ha elzár sírom odva,
Beismerem megnyugodva,
Hogy csak annak szép a lét,
Aki erkölcsösen élt.
Annak útján nincsen kétség,
Zűrzavar vagy bősz sötétség,
Mert világít a morál,
Mint a faggyú-gyertyaszál.
Aki élt erkölcsös éltet,
Holta után is remélhet,
Az a mennyországba jut
S üdvözülhet, hogyha tud.
Oh, hajolj meg szív és elme,
Szép az erkölcs győzedelme,
És azt édes istenünk,
Add meg, kérlek, minekünk.
III
Az édes ifjúságot eltemettem
És a koporsón ott feküdt a lantom,
Volt gyászkíséret… sok, sok jó barátom
És töméntelen koszorú a hanton.
Volt gyászbeszéd, lendületes szavalat
És nagyhatású gyászoló karének.
Az édes ifjúságot sírba tettük
És szomorúan hagytuk ott, mi vének.
A sírkövéhez jött egy csöndes ember,
Hogy emlékét arany-betűkbe vésse…
Mi haszna van szegény halottnak abból,
Hogy elsőrendű volt a temetése?
Mikor a régi templom szürke tornyán,
Félelmesen, homályosan, mogorván,
A toronyóra éjfelet mutat,
Kik eddig mozdulatlanul nyugodtak,
Életre kelnek sorba a halottak,
Félbeszakítják síri álmukat.
A sír öléből mindannyi kilebben,
A hölgyközönség estély-öltözetben,
A sok gavallér frakkban kurizál,
Susog a fűz, a tücskök muzsikálnak,
Hölgyek, urak a négyeshez fölállnak,
És kakasszóig vígan áll a bál.
Egyetlenegy sír áll komor-nyugodtan,
Az édes ifjúságom nyugszik ottan,
És nem zavarja álmát semmisem,
Sírját az ásó mélyre, mélyre ásta,
Az ifjúságnak nincs feltámadása,
Nem jár haza még kísérteni sem.
Ezek a langyos márciusi esték.
A csillagos, szerelmes éjszakák
Eszembe hozzák kék eged, Volosca,
És az olajfák édes illatát.
Oh, szép idők, mikor matrózpipámmal
Ott bandukoltam házaid között,
Mikor csalódott, hányatott szívembe
A Szaharák nyugalma költözött!
Mikor a művelt tenger suttogása
Olasz leányok csókjáról beszélt,
S a levegőben új és ismeretlen
Mámorok kéje áradt szerteszét!
Mikor a parton eltűnődve ültem,
S velem a lomhaságban oly rokon
Kövér, fehér sirályok ringatóztak
Órákon át a zöld hullámokon…
A naplopás e gyönyörű korában,
Mikor alig vert az ütőerem,
Mikor nem tudtam immár, mi az asszony,
S az ölelés, a csók mi fán terem,
Mikor feledtem minden balgaságot,
Amit a lelkem álmodozva szőtt:
Szórakozottan csak megálltam egyszer
A tengerparton egy kis ház előtt.
Két bús karó meredt előtte égnek,
És a karókon szárítókötél,
És a kötélen patyolatruhákat,
Női ruhákat lengetett a szél.
Női ruhákat, csipkés pici inget…
Fehérebb, mint a sirály tolla, mind.
S e tündöklő fehérség tengerében
Két ismerős betű szemembe tűnt.
Szédülni kezdtem, zakatolt a szívem,
Úgy izgatott a nagyszerű talány,
Ki ezt viselni szokta – mint a másik,
Ez is oly szőke, kékszemű a lány?
Mint az a másik, aki messze innen
Viseli selymein e két betűt,
Ez is talált-e oly bolond szerelmest,
Ki visszagondol rája mindenütt?
Mint az a másik, ez is oly kegyetlen,
Ha kedve tartja, ez is oly kacér?
A csókja szintén kábít, részegít-e,
Mikor szívében forrni kezd a vér?…
Mi haszna volt a hosszú, hosszú útnak,
Ha itt is még kísért a drága múlt,
A nagy idő, mikor csókolni tűzzel
A szőke kislány éntőlem tanult?…
Néztem mohón az ismerős betűket.
Az ily látvány bizony nem nagy haszon:
És szégyenkezve súgtam önmagamnak:
„Egy óra múlva hazautazom!”
Ma még az édes fiatalság
Egy-egy sebünket behegeszti,
De már a vénség jő sötéten
S a szárnyát bontogatni kezdi.
Ma még csalódunk és felejtünk,
És új gyönyört kínál a másnap,
Holnap már szürkülő fejünket
Nekiadjuk a meghalásnak.
Hogy édes vón örökkön élni,
Divatját múlta ez a dal rég,
De fáj, hogy elpusztul a testünk,
Mikor a szívünk fiatal még.
Boldog, aki ifjan, delin még,
Iszik utolsót a pohárbul,
Ifjan lop egy utolsó csókot
A szeretője ajakárul.
Boldog, aki ifjan sóhajtja
Lelkét a legutolsó dalba,
Boldog, akit ifjan, delin még,
Fektet a sors a ravatalra.
