Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmúlt virágok illata
Bódít szerelmesen.
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
Forrás: MEK
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
Forrás: MEK
Hunyhat a máglya
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.
Léda, elűzhetsz:
E vén, hű kutya-szemektől
Sohasem menekülhetsz.
Szerelmi máglya
Fölgyujtja tán újra a véred:
Hiába, mindhiába.
Jönnek a rémek:
Ezek a szomorú, vén szemek
El nem engednek. Néznek.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Töff-töff, robogunk
Motólás ördögszekéren,
Zöld gépkocsin,
Éljen az Élet, éljen, éljen.
Töff-töff, csupa kín
E sárgolyó dühös harca,
De fátyolos
Az én arcom s a Léda arca.
Töff-töff, a Halál
Kacag. Érzi a mi hültünk.
Csúf az Élet,
Éljen. Mi legalább röpültünk.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Piros-fekete glóriával
Feje körül, beevezett
Lelkembe újból az az asszony,
Akit én Lédának nevezek.
Holt-tengerét az ifjuságnak
Halk evezéssel szabja át
Két szép, fehér, meleg asszony-kar,
Két áldott, szent evező-lapát.
Sugarak cécóznak fölöttünk
S az Élet nagy ünnepet ül
S holt-tengeren szomorú csolnak
Sötétlik, siklik és repül.
Béke és halálos öregség
A csolnakon és lelkemen.
Holt-tenger a lelkem s az álmom,
De a csolnakot nem engedem.
Virágosan is erre járt volt
Kormányozó, bús asszonya.
Akkor még vidám volt a tenger
S halál nem sírt mélyéből soha.
Piros-fekete glóriával
Evezz, evezz csak csöndesen.
Én tudom, hogy lelkembe süllyedsz
S ott halsz meg majd, én szerelmesem.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Bús maskarája a világnak,
Apolló, a faun-mezű:
Üzenek néked, Léda. Várlak.
Tavasz van itt a Duna-tájon
És én olykor vért köhögök,
Szép itt az élet, csupa álom.
Pán-kereső utamba most már
Mámor-gályák utasa, én,
Itt állok a zord Bizonyosnál.
A lelkem még ronggyá-szedettebb,
Testem röpítné könnyű szél
Hádesz felé. És, és: szeretlek.
Új dalokat nem hallasz tőlem,
Csókom sincs csókolnivaló,
De kellesz e tavasz-időben.
Hogy akkor majd reám hajoljál,
Fülembe csókold, mit te tudsz:
„Csúf faunom, Apolló voltál.”
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Bús kertben látlak: piros hinta-ágy
Himbálva ringat.
Lankadt virágok könnyes kelyhekkel
Siratják a csókjainkat.
Álmodva nézlek: két piros felhő
Kószál az égen.
Csókokat gyarlón, himbálva váltnak
S meghalnak vágyak tüzében.
Két piros felhő: szállunk. A lángunk
Éhesen lobban.
S itt lent a kertben még a pipacs is
Szán bennünket jóllakottan.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Jaj, kedvesem, be megszaladtál!
Esteledik, s magamra hagysz.
Várlak, eztán örökre nagylány –
eligazítod sorsomat?
Nehéz nekem így egyedül,
évszakok össze-vissza ráznak.
Az alkonyat rámfeketül,
és megkeserít az alázat.
Hány esztendő, míg ideérsz?
Hiába gyúrtam hógolyókat?
Hiába lestem a vetést?
Palántáknak fecsegtem rólad.
Neveltem cirbolyafenyőt:
ha érkezel, alája állok.
Azóta emeletje nőtt,
s felserdültek rég a platánok.
Még most is ott vagy? Istenem,
három megye takar előlem.
Arcodat még megismerem?
Azóta két-arasznyit nőttem.
A hangod néha erre száll,
elsuhog bozontos esőkkel –
hallgatom, ködszürke madár,
vakítózöld, vizes mezőben.
Ha elhagynálak, szerencsétlen lennék,
holott régóta nincs hozzád közöm.
Nem boldogít a tervezett öröm.
Már nem hiszem éveink hiedelmét.
A jóság kárhozottja vágytam lenni,
ahány nagy példa – agyamban ragadt:
leszel magas, s én, az alacsonyabb,
ki kultuszod templomát megteremti.
Régi század véletlen-ittfelejtett
bolondja én, egy ábrándbéli kertet
köréd öleltem süketen, vakon.
Templomot, kertet a jég tönkreverhet,
ha csak visszhangtalan szívemnek és eszemnek
kongását hallom minden hajnalon.
*
Elhigyjem-e, hogy magad elcsukod
előlem végleg, mint cukrot az úrnő
cseléd elől…? Szemléljem a csukott
kamrát?! A képzet falaimon túlnő.
Szólítva is, szólítatlan – hallgatsz.
Tudom, bazaltból raktad sáncaid.
Csak szótlanság ad akkora hatalmat,
mely bátrat is szorongani tanít.
Kitartott ujjad nem feledhetem.
Néztem soká, míg hátam is behorpadt.
Vagy ott se volt? Tán csak a sáncperem
fölött a hold egy vékony-árnyú gallyat
kitüntetett…? Felzörgetem a várost,
ha jelt adhat rá egy szívdobbanásod.
*
Elalszol majd, és nem érzi fejed:
deszka van-e alatta, lenge párna.
Nem gondolsz utak, arcok ritmusára,
celebránsok sem említik neved,
nem ismerik. Bennem tovább rezeg,
aki lehetnél. Homlokodnak árnya
velem szalad egy étoszibb világba.
Őrizlek én, ahogy testvért lehet.
Szobád nem fog arcodról vallani.
De vall a véső, ha nem szolgai!
S élőt, szoborral, lesz, ki összetéveszt.
Őrölhetnek a város malmai,
ha nem lesz mód szemedbe mondani:
csak én vagyok, ki önmagaddal mérlek.
1963
Te nem szeretsz. Nem is tudom,
hogy szerettél-e valaha.
Arcod, mint kihalt utakon
a bezárt házak ablaka.
Én meg csak úgy, ahogy már szoktam,
felmondlak, mint fájdalmait
a test, mely gyürkőzik a sokkal,
s a görcs szétvágja szavait.
Esetleg szeretsz még, ahogy
emlékezők az alkonyat
félcsöndjét, ha a völgy vacog,
s fölötte elzúg egy vonat.
Szerettél? Mindegy. Istenem,
a férfi sokfelé keres
arcot, kezet, amely felel,
s oltalmazásra érdemes.
Most hallgatsz, akkor is, ha tán
magadról hangosan beszélsz,
ahogy a bankett abroszán
hallgat kezed, e hosszú kéz.
Vendéglői zene nyafog,
jelre, hangsúlyra figyelek:
nyitnak-e résnyi ablakot
a benned alvó istenek.
1965
