https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

    Van már kenyerem, borom is van,
    van gyermekem és feleségem.
    Szívem minek is szomorítsam?
    Van mindig elég eleségem.

    Van kertem, a kertre rogyó fák
    suttogva hajolnak utamra,
    és benn a dió, mogyoró, mák
    terhétől öregbül a kamra.

    Van egyszerű, jó takaróm is,
    telefonom, úti bőröndöm,
    van jó szívű jót-akaróm is,
    s nem kell kegyekért könyörögnöm.

    Nem többet az egykori köd-kép,
    részegje a ködnek, a könnynek,
    ha néha magam köszönök még,
    már sokszor előre köszönnek.

    Van villanyom, izzik a villany,
    tárcám van igaz színezüstből,
    tollam, ceruzám vígan illan,
    szájamban öreg pipa füstöl.

    Fürdő van, üdíteni testem,
    langy tea beteg idegeimnek,
    ha járok a bús Budapesten,
    nem tudnak egész idegennek.

    Mit eldalolok, az a bánat
    könnyekbe borít nem egy orcát,
    és énekes ifjú fiának
    vall engem a vén Magyarország.

    De néha megállok az éjen,
    gyötrődve, halálba hanyatlón,
    úgy ásom a kincset a mélyen,
    a kincset, a régit, a padlón,

    mint lázbeteg, aki föleszmél,
    álmát hüvelyezve, zavartan,
    kezem kotorászva keresgél,
    hogy jaj, valaha mit akartam.

    Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
    a kincs, amiért porig égtem.
    Itthon vagyok itt e világban,
    s már nem vagyok otthon az égben.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

    A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
    akarsz-e mindig, mindig játszani,
    akarsz-e együtt a sötétbe menni,
    gyerekszívvel fontosnak látszani,

    nagykomolyan az asztalfőre ülni,
    borból-vízből mértékkel tölteni,
    gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
    sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

    Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
    havas telet és hosszú-hosszú őszt,
    lehet-e némán teát inni véled,
    rubin-teát és sárga páragőzt?

    Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
    hallgatni hosszan, néha-néha félni,
    hogy a körúton járkál a november,
    az utcaseprő, szegény, beteg ember,
    ki fütyürész az ablakunk alatt?

    Akarsz játszani kígyót, madarat,
    hosszú utazást, vonatot, hajót,
    karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

    Akarsz játszani boldog szeretőt,
    színlelni sírást, cifra temetőt?

    Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
    játékban élni, mely valóra vált?
    Virágok közt feküdni lenn a földön,
    s akarsz, akarsz-e játszani halált?

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Rózsa

    Egy régi név kiált az életemben,
    egy régi lány, kiről nem énekeltem,
    kinek a szívem rég adósa volt,
    ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

    Diákkoromban mentem hozzá néha,
    az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
    megbújtam nála a dívánsarokba,
    és ámbratestét néztem szívdobogva.

    Ó csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!
    Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
    Ó kisdiák, ki andalogva ballag,
    s nyakkendője egy vékony sárga szalag!

    Üllői-út! Bolondság! Régi tájak!
    Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
    Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
    hadd zengem őt most: rózsa, rózsa, rózsa.

    Hol vagy ma kedves? Jaj, hiába nézem
    az éjszakát, már eltakar egészen.
    Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?
    S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?

    Forró fejed bután födi a föld el,
    s mint antik húgaid, repedt tükörrel
    és koszorúkkal fekszel mély koporsón
    a kásás elmúlás ágyában, olcsón?

    Nem tudni soha, hova száll a tündér,
    én sem tudom, hogy hova-merre tűntél,
    nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
    míg verekedtél a sovány halállal.

    Valahol messze, a poros vidéken
    halnak meg ők, egy tompa este, régen,
    így mennek el, kik bennünket szeretnek,
    csak a szívünk marad itt, vén eretnek.

    De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
    mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
    csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
    akár egy cella, oly szűzi és árva.

    A hajsütővas égett szaga fojtón
    szállott köröttünk, és ruhája folyton
    száradt a székén meg az asztalán.
    Az élete: két arckép volt talán.

    Hogy mutogatta. Egyiken merengő,
    kislánykezében egy olcsó napernyő,
    a másikon, mint síró, árva démon –
    ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
    egy elhagyott padon ül, és mögötte
    egy élet rémlik a távoli ködbe.

    Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
    múlt és jövő, akik egymásra leltünk,
    én, ki indultam, ő, ki lefelé ment,
    pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
    ki elvetette aranyát-ezüstjét,
    csak szívta a rossz cigaretta füstjét,
    tündöklő jáspis-karjait kitárta,
    úgy vágyott innen egy regény-világba,
    a messzeségbe, messze-messze űrbe,
    s kis pille, a szobáját átrepülte.

    Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt,
    s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Nem szabad feledni

    Hadd éljek még – hogy beteljék felettem,
     amit számomra valahol kiróttak.
     Be akarom még csukni az ajtókat.
    S kinyitom az ajtót, mit elfeledtem.

    Kit megbántottam, megvigasztalom majd,
     ki megbántott, azon még bosszút állok.
     Korán kelek, hogy lássam a világot,
    s estente halljam még a régi lomb-zajt.

    Egy-két szegénynek még levelet írok.
     Megnézem még a szabadkai házat,
     hol porba vert a gyász és a gyalázat
    egy nyári éjen, s sírok, újra sírok.

    Elutazom oda, hol sose jártam.
     Egy ismeretlen ablakon benézek.
     Józan leszek, rikkantok, mint a részeg.
    Sötétbe járok. Járok a sugárban.

    Aztán, mikor elérkezik a vesztem,
     s végére hajlik már emberfeletti
     nagy életem – mert nem szabad feledni –
    tisztán és fényesen a sírba fekszem.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Takarodó

    Az élet arany trombitáján
     a búcsúzók dalát fúvom.
    Völgyekbe bágyad lassan, árván,
     bércekre zengő indulóm.

    Szemem kiégett a gyönyörtül,
     fáradt a szám, kezem, fülem,
    és egyre lázad, égre hördül
     sok vérpiros, sötét ütem.

    Tüdőm se bírja. Nyomban éj lesz,
    s mégis olyan vad-szenvedélyes
    a vágyam, ez a korcs titán.
    Könny hull reám az alkonyégbül,
    keserű szám is elfehérül,
    és vér hörög a trombitán.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A kártyás sír

    Bitang! – kiáltja a szélvész utánunk,
    zsivány! – sziszegi és megyünk tovább,
    s mint a gyerek, akit véresre vertek,
    isszuk az undor keserű borát.

    Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
    s az álmok álma csöndbe hull reája,
    és játszani kezd elhagyott szívünkben
    az életünk laterna magicá-ja.

    Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
     látunk karácsonyt, kávés reggelit,
    és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
     és a szemünk könnyekkel megtelik.

    És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
     és a sötétség járkál körülünk,
    a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
     halálosan magunkba merülünk.

    Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
     az életünktől borzadozunk által,
    az egyik sír, a másik átkozódik,
     a költőben fölreszket egy csodás dal,
    és akinek egy pásztor volt az apja,
     az messziről egy pásztorfurulyát hall.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Őszi koncert – 1912

    Praeludium

    Sírj, őszi vers… Sírj, mind a két szemem,
    sírj, őszi koncert, zengő zeneverseny.
    Most itt az ősz és én vagyok az ősz,
    és régi bútól vemhes újra versem.

    Beteg az arcom, beteg a dalom,
    az elmúlást sápadva szomjazom,
    az életet, mely már csak félig élet,
    a hervadt holdat és a sírt,
    s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.

    Beteg vagyok, szépségektől beteg,
    nem is vagyok más, egy beteg poéta.
    Ha egyet nézek, elfakul a fény
    és ferdül a nap, mint a hold karéja.

    Ha kettőt nézek, hullik a levél,
    és föltámad az, aki rég nem él.
    Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
    szél száll és kiszakad a köd,
    és a világ fázlódva összerezdül.

    Most a ligetbe bolygok délután,
    és úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
    talpig fekete gyászoló ruhám,
    s vörös szemem a könnyektől sötétül.

    Fekete kalap és egy lomha bot,
    az útakon álmodva ballagok.
    Levelük a fák az aszfaltra sírják,
    és csengenek és zengenek
    az utolsó neszek, az őszi trillák.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Halottak napján

    Halottak napján.
     Este, hogyha hallom,
    hogy áhítatra kondít a harang,
    elálmodozom a búgó harangon.
    Hogy szól puhán a halkult, tompa hang,
    hervadt ruhában ébred a gyermekkor,
    mely a szívemben porladoz, alant.

    Imádkoztam, mint kisfiúcska ekkor,
    vékony kezem megfogta jó anyám,
    szemembe nézett mélyen, s átölelt jól.
    Féltem. Fakó volt arcom, halavány.
    A lámpatenger kék, beteg derűjét,
    az őszi fényt tükrözte vissza tán.

    Künn szürke, rémes volt az ónszínű ég,
    a lelkem ott járt a sírok között,
    s a víziók egymást riogva űzték.
    Fénylő ébenfa-zongoránk fölött
    két gyertyatartó szomorúan ezüstlött,
    tágas szobánk homályba öltözött.

    Künn álmosan borzongott már a hűs köd,
    én megbotoltam réveteg imámban,
    anyámat néztem, mint egy csöndes üdvöt.
    Fáradt imám hozzá szállt, s őt imádtam.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Szegény anyám csak egy dalt zongorázik

    Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.
    Egy árva dalt. Azt veregeti folyton,
    és megbicsaklik elefántcsont ujja
    a fekete-fehér elefántcsonton.

    És elfelejti, próbálgatja egyre,
    és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
    mert szállni tudna, szállni és röpülni,
    de visszahúzza újra ezer emlék.

    Ezt zongorázta kisleány-korában,
    s mikor apuskával egymást szerették.
    Ezt próbálgatta, amikor születtem,
    és megtanulta, elfeledte csendben.

    Jaj, mennyi vágy van benne, hosszú évek.
    Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
    Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
    hogy össze nem rogy menten, aki hallja.

    E dalban az ő ifjúsága halt el,
    s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
    Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer,
    és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Lánc, lánc, eszterlánc

    Lánc, lánc, eszterlánc,
    eszterlánci cérna,
    kisleányok bús körében
    kergetőzöm én ma.

    Nincs semmi aranyom,
    jobbra-balra löknek,
    körbe-körbe, egyre körbe,
    láncán kis kezöknek.

    Merre menjek, szóljatok,
    hátra vagy előre?
    Az erdőbe megbotoltam,
    egy nagy, csúnya kőbe.

    Voltam én is jófiú,
    Istenem, de régen,
    csigabigát én is hívtam
    künn a régi réten.

    Verset mondtam én is ám
    gilicemadárra,
    magyar gyerek gyógyította,
    török gyerek vágta.

    Jártam az erdőben is
    csillagot keresve,
    aranykapun én is bújtam,
    és aludtam este.

    Nézzetek rám, húgaim,
    éjjel most nem alszom,
    bámulom a holdvilágot,
    véres már az arcom.

    Nézzetek rám, lelkeim,
    a cipőm levásott,
    körmeimmel, kárörömmel
    csúnya gödröt ások.

    Szánjatok meg, szíveim,
    rongyos a kabátom,
    szédül a lánc, szédül a tánc,
    már utam se látom.

    Szeretem a láncot én,
    de úgy fáj e sok lánc,
    szeretem a táncot is én,
    csakhogy ez pokoltánc.

    Engedjetek innen el,
    hagyjatok magamra,
    este szépen süt a lámpám,
    este jó a kamra.

    Hagyjatok szaladni még,
    tündérekbe hinni,
    fehér csészéből szelíden
    fehér tejet inni.

    Forrás: MEK