Címke: elmúlás

  • Arany János: A tölgyek alatt

    Margitsziget

    A tölgyek alatt
    Szeretek pihenni,
    Hova el nem hat
    Város zaja semmi.
    Zöld lomb közein
    “Áttörve” az égbolt
    S a rét mezein
    Vegyül árny- és fényfolt.

    A tölgyek alatt
    Oly otthonos itten!
    Évem leapadt :
    Ime, gyermek lettem,
    Mint mikor a tölgy
    Sudarát megmásztam,
    Hol seregély költ –
    S vígan madarásztam.

    A tölgyek alatt
    Több egykoru társsal
    Madárfiakat
    Kifeszíténk nyárssal;
    Jó tűz lobog ott,
    Zizeg a kis bogrács –
    S ha bealkonyodott,
    Haza már egy ugrás.

    A tölgyek alatt
    Örömest valék én,
    Bár a madarat
    Hagytam utóbb békén;
    Gyermeki önző
    Korom’ ifju ábránd
    Veszi ösztönző
    Szárnyára, s tovább ránt…

    De tölgyek alatt,
    Valamerre jártam,
    Szűlőhonomat,
    – Csakis ott – találtam;
    S hol tengve, tunyán
    Hajt, s nem virul a tölgy:
    Volt bár Kanaán,
    Nem lett honom a föld. –

    A tölgyek alatt
    Még most is el-űlök;
    Bűv-kép csalogat,
    Ábrándba merűlök;
    Hajó-kerekek
    Zubogását hallom…
    “Hajrá, gyerekek:
    A vízi malom!”

    A tölgyek alatt
    Im, meglep az alkony,
    Hűsebb fuvalat
    Zörög át a parkon;
    Felhők szeme rebben:
    Haza sietek,
    Jobb ott, melegebben,
    Ki vén, ki beteg…

    A tölgyek alatt
    Vágynám lenyugodni,
    Ha csontjaimat
    Meg kelletik adni;
    De, akárhol vár
    A pihenő hely rám:
    Egyszerüen bár,
    Tölgy lenne a fejfám!

  • Arany János: A RAB GÓLYA

    Árva gólya áll magában
    Egy teleknek a lábjában,
    Felrepűlne, messze szállna,
    Messze messze,
    Tengerekre,
    Csakhogy el van metszve szárnya.

    Tűnődik, féllábon állván,
    El-elúnja egyik lábán,
    Váltogatja, cserélgeti,
    Abban áll a
    Múlatsága,
    Ha beléun, újrakezdi.

    Szárnya mellé dugta orrát,
    Messze nézne, de ha nem lát!
    Négy kerítés, négy magas fal;
    Jaj, mi haszna!
    Bár akarna,
    Kőfalon nem látni átal.

    Még az égre fölnézhetne,
    Arra sincsen semmi kedve:
    Szabad gólyák szállnak ottan
    Jobb hazába;
    De hiába!
    Ott maradt ő, elhagyottan.

    Várja, várja, mindig várja,
    Hogy kinő majd csonka szárnya
    S felrepűl a magas égig,
    Hol a pálya
    Nincs elzárva
    S a szabadság honja kéklik.

    Őszi képet ölt a határ;
    Nincsen rajta gólyamadár,
    Egy van már csak: ő, az árva,
    Mint az a rab,
    Ki nem szabad,
    Keskeny ketrecébe zárva.

    Még a darvak hátra vannak,
    Mennek ők is, most akarnak:
    Nem nézi, csak hallja őket,
    Mert tudja jól,
    Ott fenn mi szól,
    Ismeri a költözőket.

    Megkisérté egyszer-kétszer:
    Nem bírná-e szárnya még fel;
    Hej, dehogynem bírná szárnya,
    Csak ne volna
    Hosszu tolla
    Oly kegyetlen megkuszálva!

    Árva madár, gólya madár,
    Sohse nő ki tollad, ne várd,
    Soha többé, fagyos télig;
    Mert, ha épen
    Nő is szépen:
    Rossz emberek elmetélik!

    (1847)

  • Arany János: SZŐKE PANNI

    SZŐKE PANNI

    Szőke Panni henyélve ül,
    Mégis cifra, majd elrepül;
    Apja földje és tinója
    Mind fölment már viganóra.

    De az apja mégse’ bánja,
    Mert kisasszony a leánya,
    Ő maga is boldog jobbágy,
    Elengedik a robotját.

    Sem szántani, sem aratni,
    Csak a vékát kell tartani:
    Az uraság színig adja,
    A kasznár meg el se csapja.

    Szőke Panni felmegy Pestre,
    Még ott is az emeletre,
    És az apja – dehogy bánja!
    Nevelőben a leánya.

    Nevelőben jó dolog van:
    Sok kisasszony lakik ottan,
    Szép úrfiak, szép huszárok
    Járnak mulatni hozzájok.

    Mi lelt téged szőke Panni?
    Fiatal vagy még meghalni;
    Képeden volt egy pár rózsa:
    Hova lett ily hamar róla?

    Mi lelt téged Panna lyányom?
    Elfonnyadtál, szép virágom,
    Jer, kiviszlek a mezőre,
    Éledjen a lelked tőle.

    Panni nem szól, görnyedve űl,
    Olyan rongyos, majd elrepűl;
    Vidd ki apja, vidd mezőre,
    Szép, virágos temetőbe.

    (1847)

  • Petőfi Sándor: Sári néni

    A küszöbön guggol Sári néni,
    Guggol s nem áll; nem akar már nőni.
    Van nyergelve pápaszemmel orra,
    Varrogat… tán szemfedőjét varrja.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Ami eddig ott lenn volt ruháján,
    Odafönn van most a ránc orcáján;
    Csak úgy líg-lóg derekán ruhája,
    Mintha rá villával volna hányva.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Haja tél, – ha látom, szinte fázom –
    Fehér, mint a fehérített vászon,
    S borzasan űl feje tetejében,
    Mint a gólyafészek a kéményen.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Befelé vette az útját szeme,
    Ráúnt régi születőhelyire,
    Ott benn pislog szomorún, nem vígan,
    Mint lámpa a beroskadt sírban.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Keble róna, puszta s csendes róna,
    Mintha már alatta szív se’ vóna;
    Ott van még a szív, de mozdulatlan,
    Csak nagy néha, csak elvétve dobban.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Vad, tékozló fiú az ifjúság,
    Két marokkal szórja gazdaságát,
    De jön apja, a zsugori vénség,
    S visszaszedi elpazarlott kincsét.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Szalonta, 1847. június 1–10.