Címke: elmúlás

  • Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt

    Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
    amíg a lelkem égőn rátapadt,
    s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
    az ifjúság már tőlem elszaladt.

    Lemostam minden kendőzést magamról,
    hajamat sem festettem újra már,
    mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
    s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

    Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
    fejemen, ím, örökös hó ragyog,
    így hordozom ezüstös koronámat,
    és hófehéren újra szép vagyok.

    E szépség más, mint volt az ifjúságé,
    nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
    magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
    és ez a szépség nem lesz hűtelen.

    Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
    az életen, mely szép és változó,
    hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
    így hömpölyög a nagy és mély folyó.

    Lassabban járok, fűszálat se sértsek,
    mert minden élet mérhetetlen kincs,
    napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
    ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Vénasszonyok nyara

    Talán egy kicsit magamról beszélek,
    mikor szívem e fényért lelkesül,
    végső sugára ez a nyár hevének,
    mielőtt még az alkony rám terül.

    Ez őszi nap a szőlő érlelője,
    s piruló alma issza melegét,
    e fénytől várok én is új erőre,
    magamba szívom forró delejét.

    Fáradt szívem csókjától újra éled,
    csontomig ér a gyógyító sugár,
    talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
    s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

    Vénasszonyok nyarának is becézik
    ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
    mintha tündérek ujjai sodornák
    aranyszálait, ettől oly mesés.

    Kiket zord évek vad vihardúlása
    oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
    hadd üljön meg, mint szentek glóriája
    öreg anyók fáradt ezüst fején.

    Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
    mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
    legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
    ez jár nekünk… ugye, kis ősz anyák?!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Fáradt a szívem

    Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,
    Csak jó úgy hosszan ülni a napon,
    Nézni a fákat, és nézni az eget,
    A messziről kéklő nagy hegyeket,
    És lesni a fájó csöndet itt belül,
    Amint a könnyhúrokon hegedül.

    Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,
    Meghalt talán, vagy alszik, pihen?
    Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,
    Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?
    Tud-e még sírni, könnye van-e még?
    Sikoltani tud-e, ha kínok-kínja ég,
    Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,
    Ha zúg fölötte vészes förgeteg?

    S altatónótát, zengőt, édeset,
    Dalol-e majd, ha elterül az est,
    S a kisfiú álommesére vár,
    Mely aranykertből aranyszárnyon száll,
    Át a nagy, fénylő mesetengeren,
    A fáradt, csöndes szívemet lesem.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Novemberi napsütés

    Délben mégis győzött a nap sugárka,
    az ősz ködét átfúrta, mint a dárda
    s a szürke ködmön fénylő díszt kapott
    magára tűzte ékül a napot.

    S míg a fénygömb ott tündökölt az égen
    én földi porszem megigézve néztem,
    olyan volt mint egy óriási mosoly
    s szertefoszlott tőle a ködgomoly.

    Így harcol ő a köddel és sötéttel,
    s mikor a föld elfordul tőle éjjel,
    ő akkor is ott virraszt őrhelyén,
    s rést vág az egek sötét függönyén.

    Ó, jól tudom, hogy nem miattunk fénylik,
    de a gyümölcs mégis csak nékünk érik,
    belőle árad minden, ami élet:
    a kezdettől változó őstenyészet.

    Tudom, de mindig újra megcsodálom,
    mikor áttör a ködlő láthatáron,
    tavaszidőn dicsfényben tündökölve,
    s ősszel, mikor búcsúzva néz a földre.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Őszi dal

    A nyár szerelme forró és merész,
    de édesebb az őszi napsütés,
    a csókja már nem éget, mint a láng
    csak simogat, mint egykor jó anyánk,
    szívünkre könnyű, enyhe fénye hull…
    és mindennap korábban alkonyul,
    korábban alkonyul.

    Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
    hol lágy zene, hol vészes szenvedély,
    a fény, az árny oly gyorsan változó,
    mint életünk, e hullámzó folyó,
    még kék az ég, de már is elborul…
    és mindennap korábban alkonyul,
    korábban alkonyul.

    Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
    zordan borong a felhős messzeség,
    egy csonka ágra csapzott varjú száll,
    mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj…
    csak nézem és szívem elszorul:
    jaj, minden nap korábban alkonyul…
    korábban alkonyul.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Az időm sürget

    Ha le nem írom, elszáll a gondolat.
    Ha el nem fogom: az ihlet elrepül,
    mint felhő, amely fölöttem göndörül,
    mint szellő, ahogy elsuhan az éjben.

    Időm sürget: – Ne tétovázz hát tétlen,
    csak írd, amit az éj sugall neked,
    míg ébren virraszt nyugtalan szellemed…
    adj jelt, míg éled a percnyi életed!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Száguldó idő

    Azt mondják, hogy a szív égő
    sebére
    legjobb gyógyszer
    a száguldó idő!
    Én elhiszem,
    de egyre
    inkább érzem,
    hogy az a sebhely
    mind nagyobbra nő.

    Talán azért,
    mert nem tudok feledni,
    nem is akarok,
    hadd fájjon, ami fáj!
    Csak
    hulljon könnyem
    a könnyek tengerébe,
    s fölötte én
    mint sikongó
    sirály

    keringjek, míg majd utolér a sorsom:
    nyílvessző,
    ólom,
    bármi, ami öl…
    s nem lesz többé,
    mi fájni tudna bennem:
    se
    szív, sem emlék,
    ami meggyötör,
    ami összetör!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Illyés Gyula: Avar

    Tölgyfáról tépek levelet,
    Piros, mint orcámon a szégyen.
    Hol a tavasz, a merészségem?
    Futnak a vert-had fellegek.
    Özvegy fák zokognak a réten.

    Arcom ökörnyál illeti.
    Letépem, új lebeg előmbe,
    Hogy szememet lágyan bekösse.
    Ítélet szavát zengeti
    Az ősz. Így fordulok az őszbe.

    Habzik a völgy. Ég, füstölög,
    Úgy kúszik utánam az erdő.
    Mint vad a kigyúlt rengetegből,
    Mint sebesült, mint száműzött,
    Vergődöm régi életemből.

    A város balról feldohog,
    Csitíthatatlan, mint egy rögeszme.
    Mentsd szívedet a rengetegbe,
    Vagy még tovább e hegysorok
    Lépcsőin föl a fellegekbe.

    Könnyű vagyok és szomorú.
    Mint ajtó mögül, melyet untan
    Valami vad zajra becsuktam,
    Csak úgy követ a gond, a bú.
    Mert távozni már megtanultam.

    Hagytad el már hű kedvesed,
    Mert lánc, minél hívebben csókol?
    Léptél ki egy nap állásodból,
    Mert… épp mert cél felé vezet?
    Így nézek szét én már e dombról.

    Kötélen, szakadék fölött,
    Lángok közt egy sovány ösvényen,
    Haladnék golyók özönében.
    Mert ki közönybe öltözött –
    Mert nem érhet már semmi éngem.

    Mint szép vad, mocsárba zuhant,
    Ártatlan, nagy, őskori állat,
    Nyög foga közt sebnek, csapdának
    A nép még valahol alant.
    Elér foszlánya jajszavának.

    Ó, éltetőm, pegázusom,
    Aki még röpíthettél volna
    Magas és hősi régiókba,
    Melyekről már csak álmodom:
    Szabadság! – kilőttek alólam.

    Emlékem annyi, mint e rőt
    Ligetben a madár. Csipegnek.
    Ó, szálljatok, fürödjetek meg
    Délen; a tengerek fölött
    Új dalt tanuljatok fülemnek!

    A madarak, a madarak!
    Éles repítések a kéken
    Feszülő évszak szövetében.
    Fülsértőn hogy mállik – szakad
    Festményem, égi tervezésem!

    Országok, tájak, szigetek,
    Melyekbe reményem vetettem,
    Mint gályák süllyednek köröttem!
    Mindegyiken egy szűz eseng,
    Míg a hab szájába nem fröccsen…

    A jelen puszta sziklapart.
    És lent a tenger… A múlt is néma.
    Egy emlék kicsap néha-néha,
    Fut vissza, vinnyogva szalad.
    Gyémánt-nyál száradó tajtéka.

    Egy elszabadult vak király
    Kering és zokog a sötétben.
    A vastag habok tetejében
    Száll föl-alá, mint a sirály!
    Gyermeki sípláda kezében.

    Hallgassatok mindannyian.
    Dalomat meg ne zavarjátok,
    Mely messzehagyva a világot,
    Mint álmodozó madár suhan.
    Lebukik, ha fölriasztjátok.

    Magam vagyok. Oly egyedül,
    Hogy egy hazátlan, kósza ötlet
    Fajtájabeliként ölel meg.
    „Hogy vagy?” Egy percre földerül
    Arcom. Neki se szólok többet.

    Azon a felhőn ülök én,
    Abban a rózsaszín ligetben,
    Mely az alkony vizében lebben
    S átsuhanva a fény körén
    Eltűnik lila rejtelemben.

    És közben ittlent botozok.
    Csikorog a nyers kavics alattam,
    Akár a dac fogam közt hajdan.
    Idézgetem a kóstolót:
    A lázadást, mibe haraptam.

    Csend van bennem. Ömöl a csend.
    Mint vad ragály, amerre lépek
    Csenddel fertőzöm a vidéket:
    Erjed szívemben odabent
    Egy világrésznek elég méreg.

    Az ember inget, szeretőt,
    Hitet is válthat, csak reményt nem,
    Az ifjúságét a szívében,
    Mely férfivá avatta őt.
    De mi is volt az én reményem?

    Nem életemet fájlalom.
    Csak azokét, akik kísértek.
    Meg-megálltak, botolva léptek,
    Arcraborultak félúton
    A harcos, ifjú szenvedélyek.

    Tudjátok, hogy mit kaptam én?
    A szörnyű gyász után a torban
    Mit ittam én egyre mohóbban,
    Micsoda észvesztő, tömény
    Mámort, hogy megvigasztalódjam?

    Mily képek, mily kápráztató
    Világok gyúladtak agyamban!
    Részegült ajakkal szavaltam:
    Az ember jobbra váltható!
    Ezt hittem abban a tavaszban.

    Jönnek tavaszok, mik az ő
    Arcát idézik, mint a gyermek
    A régi kedvest és szerelmet,
    De az a hév, az a Jövő,
    Mely enyém volt, az nem éled meg.

    Érintem ámulva magam.
    Már magamat is hogy feledtem!
    Mintha más élt volna helyettem.
    Próbálom hangom hangosan.
    Megállt a lég is? Alig rebben.

    Így múlt el hát az életem –
    Keltem a reggeli haranggal.
    Zengett a táj, mint könnyű kardal,
    A ház füstjében kényesen
    Nyújtózott egy munkátlan angyal.

    Úsztam vígan a víz alatt.
    Föld alatt, kormos alagútban.
    Vonaton, karok közt aludtam.
    Hány ország, test, szív, gondolat
    Fürdetett, míg ide jutottam.

    A szolgaság, a butaság,
    Mint az ősz nyirka, a tél lucska
    Hull völgyre, hegyre; hull, az útra,
    Amelyen lépdelek tovább,
    Kalapomat szememre húzva.

    S ha kővé válhatna a vád,
    S kövek és golyók repülnének,
    Válaszra akkor sem állnék meg.
    Mert elhagyott az ifjúság:
    Tudom okát a büntetésnek.

    Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.
    Nehéz sarába bár a földnek
    Áruló gyökerek kötöznek,
    Tanuld el életed csúcsán
    Vad pátoszát a szál fenyőknek.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Faludy György: A jövő század lesz a végső

    A jövő század lesz a végső,
    kipusztulnak az emberek –
    mögéjük kapdosni is késő.
    Zabáljatok! Élvezzetek!

    Ne gyűjtsetek pénzt. Szórjátok szét.
    A pusztuló idő szele
    port fúj belőle. Unokátok
    nem tud mit kezdeni vele.

    Hol van a szerelem s a szépség?
    Hol hagytátok az irodalmat,
    társalgást, könyvtárt és lugast?
    Mind haldokolnak vagy meghaltak.

    Le télen az Amazonászra
    luxusban, míg csak van vize,
    nyáron Báliba, Saint Tropez-be
    (nem tarthat vissza senki se),

    s ha nincs reá mód, üljetek le
    a TV-hez olcsóbb utakra,
    hallgassatok rossz zenét, filmet,
    mely nem hatol le a tudatba,

    a politikát se hagyjátok
    üres locsogásnál alább,
    s jegyezzétek meg a reklámot,
    az áruk sírfeliratát.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Vas István: Hány napja lehet?

    Hány napja lehet még a Napnak?
    Lángolni istenigazából?
    Seregélyek most szüretelnek.
    Mennyi van még hátra a nyárból?

    Mit csináltam ezen a nyáron?
    Éltem, szerettem, elmerengtem.
    Ha jön az őszi szemtől-szembe
    És itt talál még mindig engem,

    Ha itt hagynak tavaszig engem,
    Jó lesz nekem a ködben, szélben
    Bujdosnom, amíg mód adódik,
    Aztán eltünnöm észrevétlen.

    Ha jön az őszi szemtől-szembe,
    Nyomát se lelje rettegésnek.
    Ha kérdi: Mi lesz? – A Halálnak
    Adassék azt felelnem: Élet.

    Forrás: mek.oszk.hu