https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Fekete István: Elment

    Csend van, nagy a csend most nálunk,
    Szívünk sötét borulásban.
    Anyád sír…, alig halljuk,
    Apád sír…, meg nem valljuk,
    Körülöttünk elmúlás van.

    Amit tettél, tán jól tetted,
    El-elmondjuk egy nap százszor,
    De hiányzol az ebédnél,
    Felkelésnél, lefekvésnél,
    Reggel-esti imádságkor.

    Mert a helyed most már üres.
    Az is marad már örökké.
    Keserű vád csorog bennünk,
    Jóvá nem lehet már tennünk
    Soha többé…, soha többé…

    Soha többé itthoni ágy,
    Itthoni hang soha többé.
    Jobb is tán, ha meg nem érted,
    Mit kínlódunk, sírunk érted,
    Most már tudjuk…, mindörökké.

    Itt a ruhád, hétköznapi,
    Eltaposott kis cipőd,
    Most már mind kincs, emlék, álom,
    Mindennél több a világon.
    Hogy letelt itt az időd!

    Hát, kislányom, csak így vagyunk.
    Most tudtuk meg, mi a bánat.
    Sír, ami nincs betemetve,
    Név, ami nincs elfeledve,
    Kulcs, mely nem nyit semmit már.

    Elszórt percek, elszórt napok
    Most heggyé nőttek mellettünk.
    Elmúlt utunk csak most látjuk,
    Hogy lépted hiába várjuk.
    Nagyon-nagyon árvák lettünk…

    Régi kis leveleidet
    Összeszedem…, összeszedem…
    Simogatlak, úgy, mint régen,
    Ha nevettél a meséken,
    Bizony, ritkán…, ha meséltem.

    Csupa emlék, csupa tegnap,
    Eliramló percnyi évek,
    Kis bölcsődben itt vagy újra,
    Mezítláb kavicson futva,
    S könnybe fúlnak az emlékek…

    Ez már így lesz, míg magunk is
    Nem válunk majd szálló köddé.
    De küszöbünk át nem léped,
    Ajtót már nem nyitunk Néked,
    Itthoni csók, öröm, jóság
    Elment Véled… mindörökké…

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Radnóti Miklós – Októbervégi hexameterek

    Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a hegyről,
    táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
    Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
    s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.
    Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassu okosság
    tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát.
    Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban,
    féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
    téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
    s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos
    bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik
    s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek
    sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
    léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték
    hosszu szakálla alá; nézd, gyermeked is vagyok én, de
    felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,
    nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji
    füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben.
    Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka
    ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen,
    forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal.
    Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, –
    ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben
    hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.

    1942. szeptember 28 – november 14.

  • Radnóti Miklós: Nem bírta hát…

    Dési Huber István emlékére

    Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő
    a multat és e bomlott éveken
    virrasztó gondokat, hitet, csalódást,
    nem bírta más, csupán az értelem,
    s az bírta volna még. De megszökött a test,
    szived megállt, a festék megmeredt,
    üres maradt a karton és a vászon,
    kezed nem méláz már a lap felett;
    árván maradt világod és világunk,
    sötéten színes, fölmért s tág világ;
    bivaly, ló, munkás, költő sír utánad
    s a dési templom és a dési fák.

    A sorsod ellenére voltál mester
    és példakép. Hivő, igaz, okos;
    a munkáló idő emel ma már;
    hiába omlik rád sír földje most,
    a dolgozók nehézkes népe feldobott, –
    csodálatos roncsát a szörnyü tenger,
    hű voltál hozzá s hozzád az kegyetlen,
    de megtanul majd s többé nem felejt el.

    S ha megtanult, úgy látja majd, ahogy te,
    a külvárost, a tájat, társait;
    mindegy, koporsót, korsót mond a kép,
    vagy tűzfalat, mert minden arra int:
    „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
    ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
    hordozd szivedben. Éld e rossz világot
    és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
    hogy más legyen.”

  • Radnóti Miklós: Tajtékos ég

    Tajtékos égen ring a hold,
    csodálkozom, hogy élek.
    Szorgos halál kutatja ezt a kort
    s akikre rálel, mind olyan fehérek.

    Körülnéz néha s felsikolt az év,
    körülnéz, aztán elalél.
    Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
    s micsoda fájdalomtól tompa tél!

    Vérzett az erdő és a forgó
    időben vérzett minden óra.
    Nagy és sötétlő számokat
    írkált a szél a hóra.

    Megértem azt is, ezt is,
    súlyosnak érzem a levegőt,
    neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
    mint születésem előtt.

    Megállok itt a fa tövében,
    lombját zúgatja mérgesen.
    Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
    nem vagyok gyáva, gyönge sem,
    csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
    némán motoz hajamban és ijedten.

    Feledni kellene, de én
    soha még semmit sem feledtem.
    A holdra tajték zúdúl, az égen
    sötétzöld sávot von a méreg.
    Cigarettát sodrok magamnak,
    lassan, gondosan. Élek.

    1940

  • Radnóti Miklós: Nyugtalan órán

    Magasban éltem, szélben, a nap sütött,
    most völgybe zárod tört fiad, ó hazám!
         Árnyékba burkolsz, s nem vigasztal
               alkonyi tájakon égi játék.

    Sziklák fölöttem, távol a fényes ég,
    a mélyben élek, néma kövek között.
         Némuljak én is el? mi izgat
               versre ma, mondd! a halál? – ki kérdi?

    Ki kéri tőled számon az életed,
    s e költeményt itt, hogy töredék maradt?
         Tudd hát! egyetlen jaj se hangzik,
               sírba se tesznek, a völgy se ringat,

    Szétszór a szél és – mégis a sziklaszál
    ha nem ma, – holnap visszadalolja majd,
         mit néki mondok és megértik
               nagyranövő fiak és leányok.

    1939

  • Radnóti Miklós: Naptár

    JANUÁR
    Későn kel a nap, teli van még
    csordúltig az ég sűrü sötéttel.
    Oly feketén teli még,
    szinte lecseppen.
    Roppan a jégen a hajnal
    lépte a szürke hidegben.
    1941

    FEBRUÁR
    Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
    végül elolvad a hó;
    csordul, utat váj.
    Megvillan a nap. Megvillan az ég.
    Megvillan a nap, hunyorint.
    S íme fehér hangján
    rábéget a nyáj odakint,
    tollát rázza felé s cserren már a veréb.
    1941

    MÁRCIUS
    Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,
    vidám, kamaszfiús
    szellőkkel jár a fák alatt,
    s zajong a március.
    A fázós rügy nem bujt ki még,
    hálót se sző a pók,
    de futnak már a kiscsibék,
    sárgás aranygolyók.
    1941

    ÁPRILIS
    Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
    s féllábon elszalad.
    Ó április, ó április,
    a nap se süt, nem bomlanak
    a folyton nedvesorru kis rügyek se még
    a füttyös ég alatt.
    1939

    MÁJUS
    Szirom borzong a fán, lehull;
    fehérlő illatokkal alkonyul.
    A hegyről hűvös éj csorog,
    lépkednek benne lombos fasorok.
    Megbú a fázós kis meleg,
    vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
    1941

    JÚNIUS
    Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
    az ég derüs, nincs homlokán redő,
    utak mentén virágzik mind az ákác,
    a csermelynek arany taréja nő
    s a fényes levegőbe villogó
    jeleket ír egy lustán hősködő
    gyémántos testü nagy szitakötő.
    1941

    JÚLIUS
    Düh csikarja fenn a felhőt,
    fintorog.
    Nedves hajjal futkároznak
    meztélábas záporok.
    Elfáradnak, földbe búnak,
    este lett.
    Tisztatestü hőség ül a
    fényesarcu fák felett.
    1940

    AUGUSZTUS
    A harsány napsütésben
    oly csapzott már a rét
    és sárgáll már a lomb közt
    a szép aranyranét.
    Mókus sivít már és a büszke
    vadgesztenyén is szúr a tüske.
    1940

    SZEPTEMBER
    Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
    a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
    vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
    a perzselőt! a hűs esők előtt.
    Felhőn vet ágyat már az alkonyat
    s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
    Kibomló konttyal jő az édes ősz.
    1940

    OKTÓBER
    Hűvös arany szél lobog,
    leülnek a vándorok.
    Kamra mélyén egér rág
    aranylik fenn a faág.
    Minden aranysárga itt,
    csapzott sárga zászlait
    eldobni még nem meri,
    hát lengeti a tengeri.
    1941

    NOVEMBER
    Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
    a holtak foga koccan. Hallani.
    S zizegnek fönn a száraz, barna fán
    vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
    Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
    félek? nem is félek talán.
    1939

    DECEMBER
    Délben ezüst telihold
    a nap és csak sejlik az égen.
    Köd száll, lomha madár.
    Éjjel a hó esik és
    angyal suhog át a sötéten.
    Nesztelenül közelít,
    mély havon át a halál.

  • Radnóti Miklós: Hajnaltól éjfélig

    Istenhegyi jegyzetek

    Röviden
    Barátaim, ha rövid a papír
    az ember akkor apró verset ír;
    higgyétek el, a rövid is elég,
    meghalok, s úgyis minden töredék.

    Hajnal
    A szálló porban az úton
    még csak a hajnali szél kanyarog.
    Övig mezítlen férfiak
    állnak a fényben arany patakok
    partján s aranyban mosdanak.
    Csattan a víz, tele füttyel a táj
    s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.

    A ház előtt
    A világot már nem érted,
    s nem tudod, hogy téged itt ki értett.
    Esni kezd s a sarkon egy
    kövér asszonnyal trécsel egy
    kisértet.

    Lapszélre
    Fejem fölött a vén tetőben
    szú gondolkodik, majd rágni kezd.
    S finom fehér fapor pereg
    a versre, melyhez épp
    egy-egy szállongó sort vetek.

    Gyermekkori emlék
    Hogy kínáljanak itt, azt sose várd,
    jobbra a konyha, kérj magadnak, –
    bíztat rokonom, a jó Eduárd.
    S én kérek, ujra kérek s nagy kerek,
    zsírba mártogatott kenyerekkel
    settengek és a konyha-némberek
    szivét lágyítva hangosan nyelek.

    Nyolc óra
    Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
    s máris jön a hold.
    Hintázik az alma sötéten az ágon,
    szél söpri a port.
    Készülj. Egyedül, egyedül esel át
    a halálon.

    Később (Sírfelirat)
    Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
    míg végül elástak ide.
    Sosem feledtem el, hogy meghalok:
    ime.

    S majd így tünődöm…?
    Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
    előre tudtam, eltemetnek végül itt,
    s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
    hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
    sötétben fázik majd a csont is meztelen.
    Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
    s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
    mind tudtam én. De mondd, a mű, – az
    megmaradt?

    Este lett
    Este lett a vén tető aszú
    fájában alszik most a szú.
    S a ringató homályban ringó
    virágon dongat még a dongó.
    Szárnyukba rejtik csőrük a libák,
    szagosat fú felém egy jázminág.

    Bűntudat
    Ringóra dongó.
    Leírtam s nem merek
    felnézni most. Csak várok és sunyítok;
    kezemre ütnek-é a régi mesterek?

    Éji mozgolódás
    Halálra rémiti
    a rég alvó fasort
    egy felriadt kuvik.
    A tócsa loccsan és a hold
    a víz alá bukik.

    Éjféli vihar
    Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás
    felhallik egészen a házig.
    Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas
    gyorslábu kis őzre vadászik.

    1938

  • Radnóti Miklós: Ez volna hát…

    E ritkán szálló szó, e rémület,
    ez volna hát a termő férfikor?
    E korban élek, árny az árnyban;
    kiáltottam? már nem tudom mikor.
    Ó árny az árnyban, csöndben némaság
    Sziszeg a toll, míg sort a sorhoz űz.
    Vad versre készülök és rémült csönd kerít,
    csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz.

    Ó mennyi társ, s a fájdalomban
    legtöbbje mégis úri vendég;
    emlékeim közt fekszem itt hanyatt,
    hamar halálra növő növendék.
    Bársony sötétség nem vigasztal,
    és már nem oldoz fel tüskés harag,
    virrasztva várom és reménytelen,
    mikor derengenek fel a falak.

    Reménytelen napokra vénülök,
    a régi villongó költőfiút
    konok, nehézkes férfi váltja fel,
    akit ziháltat már a régi út.
    Ziháltat s a kacér kapaszkodót
    új váltja fel, halálos, hős orom,
    széljárta sziklaszál felé vivő
    vad út, mely túlvisz majd e mély koron.

    Már onnan jő a szél és hozza híreit,
    fütyölni kezd a fölriadt eresz;
    az ifju asszony arcát fény legyinti,
    felsírja álmát és már ébredez.
    Már ébredez, álmos, szelíd szemén
    az éber értelem villan megint,
    álmára gondol s készül a vadnál
    vadabb világba, míg körültekint.

    Körültekint és védő, hűs keze
    néhányszor végigröppen arcomon,
    elalszom, fáradt szívem szíve mellett
    s szememre fú a jólismert lehellet.

    1937

  • Radnóti Miklós: Pontos vers az alkonyatról

    Kilenc perccel nyolc óra múlt,
    kigyúlt a víz alatt a tűz
    és sűrübb lett a parti fűz,
    hogy az árnyék közészorúlt.
    Az este jő s a Tisza csak
    locsog a nagy tutajjal itt,
    mert úszni véle rest s akit
    figyelget: a bujdosó nap
    búvik a magas füvek között,
    pihen a lejtős földeken,
    majd szerteszáll és hirtelen
    sötétebb lesz az út fölött.
    Híven tüntet két pipacs, nem
    bánja, hogy őket látni még,
    de büntet is rögtön az ég:
    szuronyos szellővel üzen;
    s mosolyg a szálldosó sötét,
    hogy nem törik, csak hajlik a
    virág s könnyedén aligha
    hagyhatja el piros hitét.
    (Így öregszik az alkonyat,
    estének is mondhatni már,
    feketén pillant a Tiszán
    s beleheli a partokat.)

    1934

  • Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

    Építsd föl minden éjszaka
    építsd föl újra s újra,
    amit lerombol benned a
    nappalok háborúja.

    Ne hagyd kihunyni a tüzet
    a százszor szétrúgottat
    szítsd a parazsat, nélküled
    föl újra nem loboghat.

    Nevetségesen ismerős
    minden mit mondtam s mondok
    nehéz nyarunk volt, itt az ősz
    s jönnek a téli gondok.

    Már csak magamat benned és
    magamban téged óvlak
    ameddig célja volna még
    velünk a fönnvalónak.