Címke: emlék

  • Szécsi Margit: József Attila emlékének

    Kinek haján átlátni,
    mint a téli erdőn,
    ki mint élő üveg-csontváz,
    vonul oly esendőn:

    annak jön jól a halál,
    s hol többé nem fázik,
    sír felé a hat lovakkal
    vígan kocsikázik.

    Tudom, Maga se akart
    erejében halni,
    fiatalon a szárszói
    temetőben lakni.

    Torkából még a madár
    okkal s tüzesen szólt,
    nem volt bolond – inkább hiszem,
    mindenki bolond volt.

    Kinek bomlott honában
    dolga: dala volna,
    sikongatva tér a sírba,
    mintha megbomolna.

    Kinek bűne a szeme,
    vértezze bár hűség,
    tudom, holtra-érleli a
    méltó keserűség.

    Kiforgatják a szegényt
    szavából, hitéből,
    még a saját bőréből is,
    saját ép eszéből.

    Okos szűzét orozzák,
    rávarrják a condrát –
    nem vágyik az ember földbe,
    csak beletiporják.

  • Nagy László, Szerelem emléke

    Szerelem emléke, viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    világíts belső éjszakánkba,
    mert szívünk megvakult,

    beborult, elvadult,
    kitörve édes vonzalomból
    átkozott csillagként csak rombol,
    tördeli párját,

    szeretőjére halált gondol.
    Viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    ragyogd be szívünk éjszakáját!


    ,

  • Baranyi Ferenc: KÉRDÉSEK A TANÁR ÚRHOZ

    (Kodály Zoltán emlékezetére)

    Kinek az udvarát szántsam fel én, hogy
    belévethessem hazám búbaját?
    S ha ekét ragadni volna is elég ok:
    megvan-e még a szántás tudománya?

    Sehol a császár, nincs szántóvető sem,
    kinek még ismerős az eke szarva,
    s ki úgy dalol nehéz munkája közben,
    ahogy valamikor az öregapja.

    Ki vette el dalos kedvét e népnek?
    Ki tette, hogy elnémult benne minden,
    mi arra volt jó, hogy aszályos évek
    vihar előtti csendjén átsegítsen?

    S most mire jó a harsány hangok árja?
    Hogy halk harmóniánk ne bátorodjék?
    Hogy süket is legyen a némaságba
    beletörődött, elszontyolodott nép?

    Felelj, Tanár Úr! Szólj ránk újra bölcsen,
    nem mindegy, hogy mi veri fel a csendet,
    a lélek csendjét, mely az ősidőkben
    utat nyitott sosem volt zengzeteknek,

    hisz tőlük zendült emberré az ember,
    s ha dallam vértezi, az is maradhat!
    Ám akinek a szíve süketen ver:
    mit kezdhet azzal bármiféle hangzat?


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: A HIÁNY KALODÁJA

    A közelséged égetett,
    felforrt a víz a Balatonban,
    aztán eljött az „ég veled” –
    s megjött a tél utána nyomban:
    közénk befagyott messzeség
    víztükre állt (föl most sem olvad),
    az út mentén a jegenyék
    jégoszlopokként sorakoztak.

    Kit szerettem? Ki tudja már?
    Téged? Vagy azt a szép vidéket?
    Tőled szépült meg az a táj?
    Vagy az varázsolt szépre téged?

    Ha véletlenül Pest-Budán
    kerülsz elém: nincsen varázslat,
    jánosbogár-fény, itt talán
    a neonok közt meg se látlak,
    ott kellettél, szédült mezőn,
    szerény sugarad lángolás volt,
    de ijedten, védekezőn
    szájad elé kaptad a távolt.

    S negyvenkét éve szomjazom
    megtagadott csókod, miközben
    mások csókjával ajkamon
    szénné naponta pörkölődtem,
    ám mindig, mindenütt jelen
    voltál, te máig csókolatlan,
    mivel nem lettél kedvesem:
    hű a hiányodhoz maradtam.

    Emléked rosszallón kísért:
    csöpp áfonya tengernyi mézben,
    mert arra már, hogy visszakérd,
    amit nem adtál – nincs remény sem.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: KÖRÖZVÉNY

    Ezerkilencszázhetvenkilenc
    október tizenharmadikán
    fölegyenesedett a kertben
    és lopva szétnézett az apám.

    Az ásót földbe ütve hagyta,
    mintha csupán a boltba menne,
    s mivel kezén is, homlokán is
    zavarta őt a munka szennye:

    megmosdózott a locsolónál –
    nyitva maradt nyomán a vízcsap –
    s úgy lopakodott ki a kertből,
    mint aki percre távozik csak.

    Aztán – mikor senki se látta –
    egy alacsony felhőre lépett
    és nekivágott kiskabátban
    a magasságos őszi égnek,

    amikor rájöttünk a cselre:
    már nem tudtuk követni szemmel.

    Fogják meg! Ott! A földi létből
    kereket old egy öregember!


    🕊️

  • Heltai Jenő: A másik

    És szólt a nő:
    „A hajam ében,
    És lágyabb, mint a lágy selyem,
    És itt a szívem közepében
    Ujjong a boldog szerelem.
    Tied a testem, tied a lelkem,
    Te vagy az első, akit öleltem,
    Boldog vagyok, mert a tied vagyok…”
    S a férfi szólt:
    „A másik elhagyott.”

    És szólt a nő:
    „Piros az ajkam,
    És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
    És végigfut az üdvök üdve rajtam,
    Mikor így tartasz forrón átölelve.
    Szemem sötétebb, mint az égbolt,
    Mikor a fergeteg zavarja…
    Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
    Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
    Tudott-e súgni-búgni szintén,
    Tudott-e édes csókot adni,
    Meghalni karjaidba, mint én,
    És új gyönyörre föltámadni?
    És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?”
    S a férfi szólt:
    „A másik csúnya volt.”

    És szólt a nő:
    „És mégis nappal, éjjel
    Sóhajtva gondolsz vissza rája,
    Amellyel az enyém nem ér fel,
    Mi volt a titka, a varázsa, bája?
    Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?”
    S a férfi szólt:
    „A másikat szerettem.”

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Tükör előtt

    Szeretek olykor a tükörbe nézni,
    A homlokomról elsimul a gond,
    És a barázda, mit fehér kezével
    A szenvedés halvány tündére vont.

    A régi fény megint kigyúl szememben,
    S mily káprázat kacérkodik velem:
    Itt a tükörben ifjú lettem újra,
    Tizennyolc évem újra meglelem.

    Találkozunk egy régi, jó baráttal,
    Akit nem láttunk évek óta, rég…
    Nem ismerünk rá… más, jaj, más az arca,
    Az ennen árnyékának látszanék.

    De mit a zordon évek ráleheltek,
    A köd, arcárul lassan oszladoz,
    S szívünkbe minden visszatérő emlék
    Egy-egy vonást a múltból visszahoz.

    Végül olyannak látjuk, amilyen volt
    A rózsaszínű álmok idején,
    Mikor az élet csupa biztatás még
    És csupa napsugár és csupa fény.

    Így látom én is magam a tükörben,
    Minden redő arcomról elsimult,
    S ott áll előttem büszkén, mosolyogva
    Az ifjúság, a bátorság, a múlt!

    Igen, az ifjú, a merész, a gyöngéd,
    Ki a tükörből most felém ragyog,
    Ki csupa tűz és álmodó poézis
    És üdeség – az ifjú én vagyok.

    Tükör, hazug vagy! Oh, áldott hazugság,
    Csodatévő, bűbájos balzsamír!
    Hazug tükör, hazudj még többet arról,
    Amit a szívem mindig visszasír!

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Regény

    Oh, hogy bomoltunk mind a ketten!
    Hogy szeretett és hogy szerettem!
    Gyönyörűn indult a regény.
    Azt hittem, vége sohasem lesz.
    De közben másba lett szerelmes
    Egyszer ő… egyszer én.

    Oh, hogy szenvedtünk mind a ketten,
    Ő nevetett… én is nevettem,
    S továbbsiettünk könnyedén.
    De a szívünk fájt… egyre jobban,
    Tán sírdogáltunk is titokban
    Egyszer ő… egyszer én.

    Hogy hallgatunk ma mind a ketten!
    Ő elhagyott… én elfeledtem,
    És lett belőlem vén legény.
    Olyan kaland volt, mint ezer más,
    De visszasírjuk mégis egymást
    Egyszer ő… egyszer én.

  • Heltai Jenő: Voloscai emlék

    Ezek a langyos márciusi esték.
    A csillagos, szerelmes éjszakák
    Eszembe hozzák kék eged, Volosca,
    És az olajfák édes illatát.

    Oh, szép idők, mikor matrózpipámmal
    Ott bandukoltam házaid között,
    Mikor csalódott, hányatott szívembe
    A Szaharák nyugalma költözött!

    Mikor a művelt tenger suttogása
    Olasz leányok csókjáról beszélt,
    S a levegőben új és ismeretlen
    Mámorok kéje áradt szerteszét!

    Mikor a parton eltűnődve ültem,
    S velem a lomhaságban oly rokon
    Kövér, fehér sirályok ringatóztak
    Órákon át a zöld hullámokon…

    A naplopás e gyönyörű korában,
    Mikor alig vert az ütőerem,
    Mikor nem tudtam immár, mi az asszony,
    S az ölelés, a csók mi fán terem,

    Mikor feledtem minden balgaságot,
    Amit a lelkem álmodozva szőtt:
    Szórakozottan csak megálltam egyszer
    A tengerparton egy kis ház előtt.

    Két bús karó meredt előtte égnek,
    És a karókon szárítókötél,
    És a kötélen patyolatruhákat,
    Női ruhákat lengetett a szél.

    Női ruhákat, csipkés pici inget…
    Fehérebb, mint a sirály tolla, mind.
    S e tündöklő fehérség tengerében
    Két ismerős betű szemembe tűnt.

    Szédülni kezdtem, zakatolt a szívem,
    Úgy izgatott a nagyszerű talány,
    Ki ezt viselni szokta – mint a másik,
    Ez is oly szőke, kékszemű a lány?

    Mint az a másik, aki messze innen
    Viseli selymein e két betűt,
    Ez is talált-e oly bolond szerelmest,
    Ki visszagondol rája mindenütt?

    Mint az a másik, ez is oly kegyetlen,
    Ha kedve tartja, ez is oly kacér?
    A csókja szintén kábít, részegít-e,
    Mikor szívében forrni kezd a vér?…

    Mi haszna volt a hosszú, hosszú útnak,
    Ha itt is még kísért a drága múlt,
    A nagy idő, mikor csókolni tűzzel
    A szőke kislány éntőlem tanult?…

    Néztem mohón az ismerős betűket.
    Az ily látvány bizony nem nagy haszon:
    És szégyenkezve súgtam önmagamnak:
    „Egy óra múlva hazautazom!”

  • Heltai Jenő: Nyári éjszaka

    Emlékszem egy édes nyári éjszakára…
    Ezüstösen tűzött le a hold sugára,
    Reánk borult millió kicsi csillag fénye…
    Így kezdődött szívem legelső regénye.

    Azt mondottam neki: „Asszonyom, a képe
    Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben,
    Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe!
    Szeretem, szeressen ön is, ön is engem!

    Nézze, csendes minden, alszik minden ember,
    Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel,
    Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett,
    Itt könyörög magától irgalmat, szerelmet,

    Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam
    Égő gyötrelemben, epedő sóhajban,
    Vággyal, remegéssel fordulva magához,
    Aki egy szavával megáld vagy megátkoz!

    Istenem, oly édes csókolni, szeretni,
    Nézze, minden csendes, meg nem látja senki.
    Egy levél se moccan, álmodik az ég is,
    És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!”

    Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet,
    És a csillagokat vizsgáltuk a tóban,
    Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan,
    Valami elkésett vonat, ha füttyentett.

    Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája
    Panaszos visszhanggal vonított reája,
    Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett,
    Susogtak a fák is, aztán újra csend lett.

    Köpenyét a keblén fázón összevonva,
    Megnézte óráját. „Gyerünk haza – mondta. –
    Mindjárt egy az óra, még megárt a séta
    Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!”

    S mikor arra kértem, hogy reám tekintsen,
    Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása,
    És én elfogódva kérdeztem: „No lássa,
    Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?”

    Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott,
    Én meg elpirultam, restelltem a dolgot,
    Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig,
    S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.

    Emlékszem egy édes, nyári éjszakára,
    Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
    A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
    Akácfa virágát együtt tépegettük.

    Fülébe susogtam balgán udvarolva,
    Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
    Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
    Istenem, istenem, de húszéves voltam!