Van egy kert,
ahová minden tavasszal visszatér a fény,
de én már nem.
Ott felejtettem a gyermekszavakat,
az elgurult labdát,
és a tavasz illatát,
ami akkor még
nem a múlást jelentette.
Most messziről nézem,
hogy az almafák újra virágoznak,
és egy pillanatra úgy érzem:
mintha mégis hazaérkeztem volna.
De a kapu zárva van,
a kulcs elveszett,
és az idő
már nem vár senkire.
Szebb minden napsütésnél
a halk esőjű, őszi bánat…
…úgy voltál szép te is,
ha szemed könnybe lábadt…
És úgy vagy most a legszebb:
a múltba tűnve távol, –
köztünk lebeg egy ismeretlen,
nagy, sűrű fátyol…
Megbékült emlék, régi dal,
elhervadt koszorú…
Csak az lehet ilyen szép,
ami nagyon, de nagyon szomorú!
(Latinovits Zoltán; Anagramma az ő nevére, 1971)
Szobránál szebb volt az ember,
testesült lélek, ha van.
Okokkal oktalanított,
züllesztett boldogtalan.
Látok jelenést, dudorászom,
vaslobogós égi vadat,
szíve alatt míg vacsorázom,
vasbocskora szívemre lehat.
Ó, szent a nemzeti sárkány,
mennyei hitves, ha van,
elvoltunk érte ugatni –
volt erről egykor szavam.
Száműzve a magányra, élek.
S bár erre tabletta van:
elaluszom s fölérzek magamtól,
s írok magamnak, magam.
Ideától, hamis baráttól,
dögvésztől megóvj, Uram.
Ellenfelem, ha világol:
harcban kivágom magam.
Mind ami volt: a bősz macska-hadak,
szerelmünk ágya meg a bogáncs-dívány,
orcánk a kútban, s a pecsételt járvány,
kedvesünk sörénye a kés alatt:
mind ami lét volt, lenni megmarad,
a csipkefák szerelmi hajzata,
fogalmaink: az ember és haza,
a sárga ló s a pegazus-fiak –
mind ami lét volt: lenni megmarad,
csak kiterjed, kikel, mint a halikra,
a csillogást fájóvá szaporítja:
vadállat-fejjé nőnek a kövek,
ruhaszárítók: lengő égövek
osztják világgá ifjúságodat –
mind ami lét volt: lenni megmarad,
csak elburjánzik, dolgait leróván.
Fehér inged átível Európán.
Kinek haján átlátni,
mint a téli erdőn,
ki mint élő üveg-csontváz,
vonul oly esendőn:
annak jön jól a halál,
s hol többé nem fázik,
sír felé a hat lovakkal
vígan kocsikázik.
Tudom, Maga se akart
erejében halni,
fiatalon a szárszói
temetőben lakni.
Torkából még a madár
okkal s tüzesen szólt,
nem volt bolond – inkább hiszem,
mindenki bolond volt.
Kinek bomlott honában
dolga: dala volna,
sikongatva tér a sírba,
mintha megbomolna.
Kinek bűne a szeme,
vértezze bár hűség,
tudom, holtra-érleli a
méltó keserűség.
Kiforgatják a szegényt
szavából, hitéből,
még a saját bőréből is,
saját ép eszéből.
Okos szűzét orozzák,
rávarrják a condrát –
nem vágyik az ember földbe,
csak beletiporják.
És szólt a nő:
„A hajam ében,
És lágyabb, mint a lágy selyem,
És itt a szívem közepében
Ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, tied a lelkem,
Te vagy az első, akit öleltem,
Boldog vagyok, mert a tied vagyok…”
S a férfi szólt:
„A másik elhagyott.”
És szólt a nő:
„Piros az ajkam,
És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
És végigfut az üdvök üdve rajtam,
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt,
Mikor a fergeteg zavarja…
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén,
Tudott-e édes csókot adni,
Meghalni karjaidba, mint én,
És új gyönyörre föltámadni?
És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?”
S a férfi szólt:
„A másik csúnya volt.”
És szólt a nő:
„És mégis nappal, éjjel
Sóhajtva gondolsz vissza rája,
Amellyel az enyém nem ér fel,
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?”
S a férfi szólt:
„A másikat szerettem.”
Párizs, 1900
Szeretek olykor a tükörbe nézni,
A homlokomról elsimul a gond,
És a barázda, mit fehér kezével
A szenvedés halvány tündére vont.
A régi fény megint kigyúl szememben,
S mily káprázat kacérkodik velem:
Itt a tükörben ifjú lettem újra,
Tizennyolc évem újra meglelem.
Találkozunk egy régi, jó baráttal,
Akit nem láttunk évek óta, rég…
Nem ismerünk rá… más, jaj, más az arca,
Az ennen árnyékának látszanék.
De mit a zordon évek ráleheltek,
A köd, arcárul lassan oszladoz,
S szívünkbe minden visszatérő emlék
Egy-egy vonást a múltból visszahoz.
Végül olyannak látjuk, amilyen volt
A rózsaszínű álmok idején,
Mikor az élet csupa biztatás még
És csupa napsugár és csupa fény.
Így látom én is magam a tükörben,
Minden redő arcomról elsimult,
S ott áll előttem büszkén, mosolyogva
Az ifjúság, a bátorság, a múlt!
Igen, az ifjú, a merész, a gyöngéd,
Ki a tükörből most felém ragyog,
Ki csupa tűz és álmodó poézis
És üdeség – az ifjú én vagyok.
Tükör, hazug vagy! Oh, áldott hazugság,
Csodatévő, bűbájos balzsamír!
Hazug tükör, hazudj még többet arról,
Amit a szívem mindig visszasír!
Párizs, 1900
Oh, hogy bomoltunk mind a ketten!
Hogy szeretett és hogy szerettem!
Gyönyörűn indult a regény.
Azt hittem, vége sohasem lesz.
De közben másba lett szerelmes
Egyszer ő… egyszer én.
Oh, hogy szenvedtünk mind a ketten,
Ő nevetett… én is nevettem,
S továbbsiettünk könnyedén.
De a szívünk fájt… egyre jobban,
Tán sírdogáltunk is titokban
Egyszer ő… egyszer én.
Hogy hallgatunk ma mind a ketten!
Ő elhagyott… én elfeledtem,
És lett belőlem vén legény.
Olyan kaland volt, mint ezer más,
De visszasírjuk mégis egymást
Egyszer ő… egyszer én.
