https://verskucko.com

Címke: emlék

  • Váci Mihály: Hegedű

    Értelme magvait a sorsom
    szétszórja már, mint záruló virág.
    Félelmeim úgy könyörögnek érted,
    mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

    Amerre lépek: szétterülve, törten,
    emlékeink hullt erdője zizeg,
    s levéltelen napjaim ágabogán át
    eget betöltve sóhajt a neved.

    Ordítanék utánad, de hiába:
    oly néma vagyok, béna, mint az állat,
    és mint a kő, mely megütött, s utána
    ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

    Hegedűként, felsodort idegekkel,
    kiszáradva és megfeszülve élek,
    oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
    sikolt, szikrázik belőlem az ének.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Tóth Árpád: Szigeti emlék

    Csókolóztam a Margitszigeten,
    Ó, drága, félszeg, régi eset –
    Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
    S egy kisdiákom meglesett.

    A diák most egy színház rendezője,
    A haja ritkul. És tűnődve látom
    Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
    Mily messze lehet az én ifjúságom!

    De a szigeten ma sem mások a fák,
    S az édes légben valahogy ott maradt
    Sűrű arany napfénybe konzerválva
    A régi, boldog pillanat.

    S hiába volt sok rossz vihar,
    Kopár ősz s hulló szerelem –
    Elcsöndesülve a lombok alatt,
    Ha utam néha arra terelem,

    Megbúvok a kedves padon,
    S mohó ajkamra messzi íz tolul,
    Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
    Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…

    1927

  • Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba

    Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
    Most gyertek szabad mellű örömök
    S pusztuljatok bilincses iskolák.

    De elcsitult a jókedv-förgeteg
    S helyére ült a döbbent némaság:
    Köröttünk már az Élet csörtetett.

    Óh, ifjui, szent megjózanodás,
    Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
    Emléketek ma is milyen csodás.

    Hős harc az Élet és megélni szép,
    Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
    Ifjú vitézlők lengeteg szivét.

    Ha élet zengi be az iskolát,
    Az élet is derűs iskola lesz.
    S szent frigyüket így folytatják tovább.

    Én iskolám, köszönöm most neked,
    Hogy az eljött élet-csaták között
    Volt mindig hozzám víg üzeneted.

    Tápláltad tovább bennem az erőt,
    Szeretni az embert és küzdeni
    S hűn állni meg Isten s ember előtt.

    Június van s nagyon magam vagyok
    S kisértenek élt éltem árnyai
    S az elbocsátó iskolapadok.

    S én, vén diák, szivem fölemelem
    S így üdvözlöm a mindig újakat:
    Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

    Bár zord a harc, megéri a világ,
    Ha az ember az marad, ami volt:
    Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

  • Ady Endre: Nem adom vissza

    Visszaadok én mindent,
    Ha visszaadni lehet,
    De nem adom vissza
    A szemed.

    Belőlem fognak nézni
    Téged és egy kék tavat
    S mit e földön nézni
    Még szabad.

    Visszaadok én mindent,
    Ha visszaadni lehet,
    De nem adom vissza
    A szemed.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Csolnak a holt-tengeren

    Piros-fekete glóriával
    Feje körül, beevezett
    Lelkembe újból az az asszony,
    Akit én Lédának nevezek.

    Holt-tengerét az ifjuságnak
    Halk evezéssel szabja át
    Két szép, fehér, meleg asszony-kar,
    Két áldott, szent evező-lapát.

    Sugarak cécóznak fölöttünk
    S az Élet nagy ünnepet ül
    S holt-tengeren szomorú csolnak
    Sötétlik, siklik és repül.

    Béke és halálos öregség
    A csolnakon és lelkemen.
    Holt-tenger a lelkem s az álmom,
    De a csolnakot nem engedem.

    Virágosan is erre járt volt
    Kormányozó, bús asszonya.
    Akkor még vidám volt a tenger
    S halál nem sírt mélyéből soha.

    Piros-fekete glóriával
    Evezz, evezz csak csöndesen.
    Én tudom, hogy lelkembe süllyedsz
    S ott halsz meg majd, én szerelmesem.

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei

  • Ady Endre: Léda a kertben

    Bús kertben látlak: piros hinta-ágy
    Himbálva ringat.
    Lankadt virágok könnyes kelyhekkel
    Siratják a csókjainkat.

    Álmodva nézlek: két piros felhő
    Kószál az égen.
    Csókokat gyarlón, himbálva váltnak
    S meghalnak vágyak tüzében.

    Két piros felhő: szállunk. A lángunk
    Éhesen lobban.
    S itt lent a kertben még a pipacs is
    Szán bennünket jóllakottan.

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei

  • Solymos Ida: Első szerelem

    Jaj, kedvesem, be megszaladtál!
    Esteledik, s magamra hagysz.
    Várlak, eztán örökre nagylány –
    eligazítod sorsomat?

    Nehéz nekem így egyedül,
    évszakok össze-vissza ráznak.
    Az alkonyat rámfeketül,
    és megkeserít az alázat.

    Hány esztendő, míg ideérsz?
    Hiába gyúrtam hógolyókat?
    Hiába lestem a vetést?
    Palántáknak fecsegtem rólad.

    Neveltem cirbolyafenyőt:
    ha érkezel, alája állok.
    Azóta emeletje nőtt,
    s felserdültek rég a platánok.

    Még most is ott vagy? Istenem,
    három megye takar előlem.
    Arcodat még megismerem?
    Azóta két-arasznyit nőttem.

    A hangod néha erre száll,
    elsuhog bozontos esőkkel –
    hallgatom, ködszürke madár,
    vakítózöld, vizes mezőben.

  • Solymos Ida: Esteledik

    Lassan elülnek a zajok,
    a nap fénye összegyűlik a fák között,
    mint víz a mélyedésben.

    A házak lehajtják fejüket,
    az ég is halkabb lesz,
    már csak a tücskök beszélnek.

    Én ülök az ablakban,
    a fények kihunynak körülöttem,
    de bennem valami még világít –
    egy apró emlék,
    egy régi szó,
    egy ember mosolya.

    Nem nagy dolog, csak fény.
    De elég, hogy ne legyen sötét.

  • Solymos Ida: Csend

    Nem zörög már az ablak,
    nem beszélnek a falak.
    A szavak elbújtak bennem,
    mint riadt madarak.

    Nem szól senki.
    Csak a szívem jár,
    mint egy rég elfeledett óra,
    amit senki sem húz fel többé.

    És mégis:
    minden percében ott dobban
    valami élő, valami fény,
    amit nem lehet elhallgattatni.

  • Rab Zsuzsa: Visszhang

    Szóltál egyszer,
    s azóta visszhangzik bennem minden.
    A csend is.

    Nem tudom, mit mondtál –
    már rég elmosta az idő.
    Csak a hang maradt,
    mint üres kagylóban a tenger zúgása.

    Néha még fölriad bennem,
    amikor elhiszem,
    hogy végre elfelejtettelek.

    És olyankor újra kezdem:
    hallgatni a semmit,
    amiben te szólalsz meg újra.