Címke: emlék

  • Hajnal Anna: Messziről

    Most messziről küldöm a csókomat,
    nem hozhatja el semmiféle szél.
    Nem ér el hozzád, csak a gondolat,
    mely szavak nélkül is beszél.

    Most messziről küldöm a szívemet,
    csak az emléked őrzi meg nekem.
    Nem láthatom a szemedet,
    de látlak, amíg létezem.

    Most messziről küldöm az álmaim,
    hogy őrizzék az álmodat.
    Nem tudom, mikor látlak újra,
    de addig is: szeress, ha szabad.


  • Hajnal Anna: A kert

    Van egy kert,
    ahová minden tavasszal visszatér a fény,
    de én már nem.

    Ott felejtettem a gyermekszavakat,
    az elgurult labdát,
    és a tavasz illatát,
    ami akkor még
    nem a múlást jelentette.

    Most messziről nézem,
    hogy az almafák újra virágoznak,
    és egy pillanatra úgy érzem:
    mintha mégis hazaérkeztem volna.

    De a kapu zárva van,
    a kulcs elveszett,
    és az idő
    már nem vár senkire.


  • Dsida Jenő: Régi emlék

    Szebb minden napsütésnél
    a halk esőjű, őszi bánat…
    …úgy voltál szép te is,
    ha szemed könnybe lábadt…

    És úgy vagy most a legszebb:
    a múltba tűnve távol, –
    köztünk lebeg egy ismeretlen,
    nagy, sűrű fátyol…

    Megbékült emlék, régi dal,
    elhervadt koszorú…
    Csak az lehet ilyen szép,
    ami nagyon, de nagyon szomorú!


  • Szécsi Margit: Tíz tilosnál: vonat

    (Latinovits Zoltán; Anagramma az ő nevére, 1971)

    Szobránál szebb volt az ember,
    testesült lélek, ha van.
    Okokkal oktalanított,
    züllesztett boldogtalan.

    Látok jelenést, dudorászom,
    vaslobogós égi vadat,
    szíve alatt míg vacsorázom,
    vasbocskora szívemre lehat.

    Ó, szent a nemzeti sárkány,
    mennyei hitves, ha van,
    elvoltunk érte ugatni –
    volt erről egykor szavam.

    Száműzve a magányra, élek.
    S bár erre tabletta van:
    elaluszom s fölérzek magamtól,
    s írok magamnak, magam.

    Ideától, hamis baráttól,
    dögvésztől megóvj, Uram.
    Ellenfelem, ha világol:
    harcban kivágom magam.


  • Szécsi Margit: Levél N. L.-nak

    Mind ami volt: a bősz macska-hadak,
    szerelmünk ágya meg a bogáncs-dívány,
    orcánk a kútban, s a pecsételt járvány,
    kedvesünk sörénye a kés alatt:

    mind ami lét volt, lenni megmarad,
    a csipkefák szerelmi hajzata,
    fogalmaink: az ember és haza,
    a sárga ló s a pegazus-fiak –

    mind ami lét volt: lenni megmarad,
    csak kiterjed, kikel, mint a halikra,
    a csillogást fájóvá szaporítja:

    vadállat-fejjé nőnek a kövek,
    ruhaszárítók: lengő égövek
    osztják világgá ifjúságodat –

    mind ami lét volt: lenni megmarad,
    csak elburjánzik, dolgait leróván.
    Fehér inged átível Európán.


  • Szécsi Margit: József Attila emlékének

    Kinek haján átlátni,
    mint a téli erdőn,
    ki mint élő üveg-csontváz,
    vonul oly esendőn:

    annak jön jól a halál,
    s hol többé nem fázik,
    sír felé a hat lovakkal
    vígan kocsikázik.

    Tudom, Maga se akart
    erejében halni,
    fiatalon a szárszói
    temetőben lakni.

    Torkából még a madár
    okkal s tüzesen szólt,
    nem volt bolond – inkább hiszem,
    mindenki bolond volt.

    Kinek bomlott honában
    dolga: dala volna,
    sikongatva tér a sírba,
    mintha megbomolna.

    Kinek bűne a szeme,
    vértezze bár hűség,
    tudom, holtra-érleli a
    méltó keserűség.

    Kiforgatják a szegényt
    szavából, hitéből,
    még a saját bőréből is,
    saját ép eszéből.

    Okos szűzét orozzák,
    rávarrják a condrát –
    nem vágyik az ember földbe,
    csak beletiporják.

  • Nagy László, Szerelem emléke

    Szerelem emléke, viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    világíts belső éjszakánkba,
    mert szívünk megvakult,

    beborult, elvadult,
    kitörve édes vonzalomból
    átkozott csillagként csak rombol,
    tördeli párját,

    szeretőjére halált gondol.
    Viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    ragyogd be szívünk éjszakáját!


    ,

  • Baranyi Ferenc: KÉRDÉSEK A TANÁR ÚRHOZ

    (Kodály Zoltán emlékezetére)

    Kinek az udvarát szántsam fel én, hogy
    belévethessem hazám búbaját?
    S ha ekét ragadni volna is elég ok:
    megvan-e még a szántás tudománya?

    Sehol a császár, nincs szántóvető sem,
    kinek még ismerős az eke szarva,
    s ki úgy dalol nehéz munkája közben,
    ahogy valamikor az öregapja.

    Ki vette el dalos kedvét e népnek?
    Ki tette, hogy elnémult benne minden,
    mi arra volt jó, hogy aszályos évek
    vihar előtti csendjén átsegítsen?

    S most mire jó a harsány hangok árja?
    Hogy halk harmóniánk ne bátorodjék?
    Hogy süket is legyen a némaságba
    beletörődött, elszontyolodott nép?

    Felelj, Tanár Úr! Szólj ránk újra bölcsen,
    nem mindegy, hogy mi veri fel a csendet,
    a lélek csendjét, mely az ősidőkben
    utat nyitott sosem volt zengzeteknek,

    hisz tőlük zendült emberré az ember,
    s ha dallam vértezi, az is maradhat!
    Ám akinek a szíve süketen ver:
    mit kezdhet azzal bármiféle hangzat?


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: A HIÁNY KALODÁJA

    A közelséged égetett,
    felforrt a víz a Balatonban,
    aztán eljött az „ég veled” –
    s megjött a tél utána nyomban:
    közénk befagyott messzeség
    víztükre állt (föl most sem olvad),
    az út mentén a jegenyék
    jégoszlopokként sorakoztak.

    Kit szerettem? Ki tudja már?
    Téged? Vagy azt a szép vidéket?
    Tőled szépült meg az a táj?
    Vagy az varázsolt szépre téged?

    Ha véletlenül Pest-Budán
    kerülsz elém: nincsen varázslat,
    jánosbogár-fény, itt talán
    a neonok közt meg se látlak,
    ott kellettél, szédült mezőn,
    szerény sugarad lángolás volt,
    de ijedten, védekezőn
    szájad elé kaptad a távolt.

    S negyvenkét éve szomjazom
    megtagadott csókod, miközben
    mások csókjával ajkamon
    szénné naponta pörkölődtem,
    ám mindig, mindenütt jelen
    voltál, te máig csókolatlan,
    mivel nem lettél kedvesem:
    hű a hiányodhoz maradtam.

    Emléked rosszallón kísért:
    csöpp áfonya tengernyi mézben,
    mert arra már, hogy visszakérd,
    amit nem adtál – nincs remény sem.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: KÖRÖZVÉNY

    Ezerkilencszázhetvenkilenc
    október tizenharmadikán
    fölegyenesedett a kertben
    és lopva szétnézett az apám.

    Az ásót földbe ütve hagyta,
    mintha csupán a boltba menne,
    s mivel kezén is, homlokán is
    zavarta őt a munka szennye:

    megmosdózott a locsolónál –
    nyitva maradt nyomán a vízcsap –
    s úgy lopakodott ki a kertből,
    mint aki percre távozik csak.

    Aztán – mikor senki se látta –
    egy alacsony felhőre lépett
    és nekivágott kiskabátban
    a magasságos őszi égnek,

    amikor rájöttünk a cselre:
    már nem tudtuk követni szemmel.

    Fogják meg! Ott! A földi létből
    kereket old egy öregember!


    🕊️