https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Dsida Jenő – Mit hoz a Mikulás?

    Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
    a jégvirágos ablakok mögé –
    Talán ma győz a mese-hit, varázs,
    s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
    valami szépet hoz a Mikulás.

    Kavargó pelyhek szitáltak az égből,
    mint kérdéseink fehér másai:
    lesz valaha jobb, lesz valaha más? –
    És kigyúlt szemmel, merengve susogtam.
    Régi kisgyerek… régi Mikulás…

    Álmaim vannak, mind-mind olyan régi:
    tavasz várása, csókos szerelem,
    kevesebb küzdés, több boldogulás,
    örökös nóta csengése a számon –
    Elhozza holnap mind a Mikulás!

    …és reggel – reggel üres volt az ablak,
    hóval párnázott hideg, befagyott,
    – és megértettem: meghalt a varázs…
    A kisírt-szemű bús, nagy gyerekeknek
    semmit sem hoz a régi Mikulás.

    1925. december 7.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Butler Yeats – Ha ősz leszel s öreg

    (Csillag Tibor fordítása)

    Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
    s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
    lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
    pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

    Hányan szerették jó kedved sugárát,
    s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
    de én zarándok lelkedet szerettem
    és változó arcod szomorúságát.

    S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
    suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
    a Szerelem, suhan a hegy fölött,
    s elrejti arcát fátylas csillagokba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kabós Éva – 80 évesen

    Szeretnék versben elbúcsúzni
    attól, mi szép volt nekem,
    „törvényen kívül” is fény,
    és virágok a hegyen…

    Oly szegényen ezüstöm volt a
    lármázó patak,
    szépen búcsúzni
    fáradó agyamban már
    nincsenek szavak…

    A fények ott játszanak
    még mindig a hegytetőn,
    de elérni a
    csúcsokat már nincs erőm –
    nem jutok fel a
    rímeket-rejtő hegytetőre,
    vonszol magával
    erdélyi sorsom nyolcvan éve –
    s nincs már erőm bontani
    piros fonalat: teremteni párnát, terítőt
    – az ősit –, írásosat…

    De még szeretném megköszönni,
    mi szép volt nekem,
    fényt és virágot
    a Mezőség dombjain,
    és a székely hegyeken,
    megköszönni a hópelyhet
    és napot,
    az eltévedt golyókat
    és az eltaláló szót –
    Egy versbe zárva megköszönni,
    hogy még itt vagyok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella – Utolsó levél Szilágyi Domokosnak

    már fél tíz van és senki se jön
    otthonról csak én megyek
    de nélküled nem mehetek

    írógépemen tulipán
    és olyan egyedül vagyok
    mint látók között a vakok

    emlékszel mikor Páll Laji
    csak mondta mondta a verseket
    faltól falig és elesett

    mikor a versekből kifogyott?
    kihűlt a krumplipaprikás
    és este lett és börtön a ház

    a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
    csak loptuk a villanyáramot
    az államtól mert nem adott

    csak alhatatlan éjszakát
    de lefeküdtünk mégis a földre
    a villamosok mennydörögve

    dühöngtek arrébb hat méterrel
    és hat éve nem festett Páll Laji
    nem tudtunk mit mondani

    eladtunk kétméternyi könyvet
    vettünk festéket ecsetet
    és Laji négykézláb esett

    úgy festett egyszerre minden képet
    ahogy most rád gondolok
    faltól falig mert rab vagyok

    de dolgozom – ezt akarod?
    ha kimoshatnám az ingedet
    jaj úgy félek ha integet

    a rendőr ha zebra mellé lépek
    mindentől félek egyedül
    és bántottalak – elkerül

    árnyékod is – nem néz vissza
    varrnék neked végtelen
    délutánokat éjeket

    elmennénk együtt Diósadra
    néznénk, hogy a kék iringó
    szára mint a messze ringó

    csillagokban a vérerek
    és homlokodon most is lüktet
    a pici ér a föld alatt tüntet

    mert minden itt van ami volt
    már fél tíz van és nem lehet
    hogy nem halhattam meg veled!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály – Emlékezés

    A pókhálóra harmat esett:
    bús unalmamra egy könnycsepp ma este.

    A hold az égen párt keresett,
    a széles égen hasztalan kereste!

    Már elhallgattak a madarak,
    annál hangosabban szóltak a tücskök.

    És szinte láttam a fény alatt
    ellengni a világot, mint a füstöt.

    A fényen valami átfutott,
    bársonyok kápráztak előttem.

    A hangod is eszembe jutott,
    mely elszállt az örök időkben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor – Emlékezés az otthoniakra

    A nevükre aranyos napfény
    Ragyogja be mindig a lelkem.

    Sokszor-szokszor gondolok rájuk,
    S mindig mosolyos dallal telten.
    És mindig újak énnekem.

    Sokszor, mikor ködös az alkony,
    Sokszor, mikor könnyes az este:
    Suhogva bont szárnyat a lelkem
    És suhanón száll messze-messze.
    Olyankor hozzájuk megyek.

    Hangtalan-halkan odalépek.
    Olyankor elnémul az ajkuk,
    És félig-sejtett sejtelemképp
    Reszket a lámpa fénye rajtuk.
    És nem tudják, hogy ott vagyok.

    Olyankor megrebben a lelkük,
    Mint halk szellőn fodra a tónak.
    Valahogy a lelkemet érzik,
    S nem is tudják, hogy rám gondolnak,
    Csak összeragyog a szemük.

    Nem is tudják, hogy láttam őket,
    Nem is tudják, hogy köztük jártam,
    Hogy megfürdöttem a lelkükben:
    Gyümölcsillatú napsugárban.
    S hogy csupa illat a szobám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva – Szerettelek…

    Érzéseim, eltűntek a semmiben.
    Izzó vágyaim lávafolyama lassan kihűl,
    már nem emészt belülről őrjítőn,
    nem réved távolba szemem,
    várva mikor jössz… nem hívlak többé…
    kezem tétován elhúzom érintésed elől.

    Múltba olvadt szavak, mint korhadt fák
    enyésznek el a végtelen időben…
    csak nézlek – arcod szelíd mosolyában keresem
    a nyár bágyadt, szerelmes öleléseit, vad csatáink
    örömárban úszva voltak édesen-titkosak.

    – Keresem még szerelmem – nem találom…
    elmosta az őszi eső, s most ablakomból nézem
    a hideg tél szürke színeit.
    Mint pók, szőttem hálóba emlékeim.

    – Szerettelek – egyszer…
    Burokba gyűjtött időgömbjeim… színes emlékgolyók.
    Nincs boldog tudat – ami űzne, hajtana őrült
    rohanással hozzád… vonatom kisiklott…

    A burok megrepedt, szétgurultak a színes emlékek,
    már nem sietek… nem szedem össze…
    fehér minden köröttem, elenyésztek a színek,
    arcom pírja elhalványult, könnyeim kútja kiapadt.

    Távolodó alakod nézem, ahogy eltűnik a sötét éjben.
    – Szerettelek –

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán – A két szemed szeretett legtovább

    A két szemed szeretett legtovább,
    Be furcsa szerelem.
    A szád már néma volt, de a szemed,
    az még beszélt velem.

    A kezed már hideg volt, jéghideg,
    nem is adtál kezet,
    de a szemed még megsímogatott,
    nálam feledkezett.

    És lándzsákat tűztél magad köré
    hideg testőrökül,
    de a szemed még rámleselkedett
    a zord lándzsák mögül.

    És ellebegtél és csak a hegyes
    lándzsák maradtak ott,
    de a szemed mégegyszer visszanézett
    és mindent megadott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Szerelem

    Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
    lángoló karral, lángoló lábbal
    rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
    gyalog és kocsikon, a találka helyére,
    sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
    Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
    mint eleven fáklya. Ott valami érzett
    belőle, ígéret, az a jó jövendő,
    mely majd eljön oda s a semmiség, üresség,
    minden, mi körülvett, az idegen világ is,
    ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – A fényességes angyal is

    Emlékezés egy világháborús karácsonyra

    Az égbolt elsötétedett.
    S akár a végítélet
    zord fellege tört volna ránk,
    a föld is oly sötét lett.

    Gyermekszívünk is oly nehéz!
    A házak és a kertek,
    az egész törékeny világ,
    éreztük, velünk reszket.

    Aztán a roppant csöndön át,
    puhán és észrevétlen,
    a hangtalan meginduló
    és puha hóesésben,

    akár a fényes pelyhek is
    vigyázva földet értek,
    a fényességes angyal is,
    ő is a földre lépett.

    Forrás: Szeretem a verseket