Címke: emlékezés

  • Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem…

    Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
    és nincs mellette az enyém,
    ahogyan megszoktam a fotografiákon
    és előszobák tükörén;
    mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
    látom az idő nyomait
    s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
    a szívem elfacsarodik.

    Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
    s te akkor az vagy, ami ma:
    sose találkozunk! Egymást észre se véve,
    nem lelünk egymásra soha!
    Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
    olyan, amilyen ma: fehér,
    lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
    feküdni, ha leszáll az éj.

    Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
    hogy minden idők végzetes
    egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
    egyetlen egyedként szeress?
    Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
    nézek vissza és kérdezek, –
    mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
    sebet én kapok, éleset.

    Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már
    csak egymás mellett, szorosan,
    mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
    ha jéggel jött a szélroham.
    Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?
    akkor, repülve, szánon, ott,
    Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ostorát én,
    mellemre vonva homlokod.

    Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
    ha itt, vagy csillag-messze vagy,
    hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
    hogy megtaláljalak.

    Forrás: kötet

  • Kahlil Gibran – Emlékezés

    Az emlékezés a találkozás egyik formája.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ellen Niit: Anya sírja

    (Dabi István fordítása)

    Mélyen a földben
    gyökeret eresztenek a szívek.
    Virágnak, levélnek, ágnak.

    Anyám szeme
    némán néz
    a gyep zöld tekintetével.

    Oh, örök álom, te
    az időkön át tartó
    ébrenlét vagy.

    Az ősz – az este.
    A tél – az éjszaka.
    A tavasz – a reggel.
    A nyár – a nappal.

    Nemzedékek követik tekintetükkel
    két talpam nyomát.

    Tenyerem alatt
    fatörzsek suttogása.
    Örök élet.

    Hallak anyám, hallak
    téged.
    Szavaid kihallom
    több ezer szó közül is.

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Finta Éva: Őrizetlenül

    (Nagy László emlékére)

    Küszöbre vert hitünk fölé
    ki emel megvigyázni sátrat?
    A csontokig lemart szavak
    szomorúsága kinek lázad?

    A szemtelen túlélni-hős
    mit ment magával át vacogva?
    S ki lesz erős, hogy ezt az űrt
    magába tömje és kimondja?

    Ki hordja Istenig vitézül
    a megvigyázott tisztaságot?
    S mit ért belőle majd az Isten
    ha túlerőben lesz a látnok?

    Az árvaságba semmisült
    költők szívén ki önt harangot?
    S ki vár a barbárság kövén
    hogy megszólíthassák a hangok?

    Ki vetkezik még hóesésben
    csupasz szavakra, szerelemre?
    S ki forgolódik éberen
    a rettenet nevét keresve?

    Ki gyújtaná magát zokogva
    egy csipkebokor-jelenéshez?
    A tántorgó homok között
    ki mondana egy szentbeszédet?

    Ki ácsorogna kert alatt
    hátát tartva a zümmögésnek,
    mikor már mások alszanak,
    s szívükben is tömény sötét lett…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Szepes Mária: Hiányoztál

    ugye tudod? Barátunk sok van.
    Részesülünk rengeteg csodában.
    De ez az egy időtlen madárdal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szepes Mária: Viszontlátás

    Annyi idő, talán évezredek múltán,
    mindig így volt, s így lesz ezután.
    Emlékszem rád. És emlékezel rám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Elégia

    Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
    még ma sem értem én;
    hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
    hogy föld alatt a hazád és a házad,
    ugyan hogy érteném.
    Tizennyolc évet égtél, te parányi,
    te vézna testbe ágyalt szeretet:
    hogy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek,
    és ellebbent könnyű lehelleted?
    Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
    szelíd szíved szapora lüktetését,
    s ha száradó torokkal elkiáltom
    egyetlenegy birtokod a világon,
    ártatlan nevedet,
    hogy soha-soha nem jön felelet?
    Mindig velem jártál, nem nélkülem,
    most elbújtál a mélybe.
    Odaadtad futásod, a vizet,
    a nyári szélben ingó neszeket,
    a zizzenést, a zöld fellegeket,
    szólj, mit kaptál cserébe?

    Félsz odalenn? Tán azért vitted el
    a mosolygásomat,
    s most ketten vagytok lenn az ideges
    bokor alatt?
    Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
    hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
    s itt botlom régi útjaink kövén?
    Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
    sietsz-e majd felém,
    ha nyugtalan sorsom betelt,
    vezetsz-e lenge fény?
    Beszélj, ott van a régi ház,
    az arany venyigék,
    ahol te vagy? Oda süllyedt
    a fiatal vidék?
    Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
    úgy járjam utamat,
    hogy a füled még rám figyel
    a nedves föld alatt?
    Beszélj! Hallod a hangomat,
    csak nem szabad felelned?
    És én? Hallom még hangodat,
    felel majd fürge nyelved?
    Mindenkit hozzád mérek én,
    hogy úgy szeret-e, mint te;
    gurul a hónap és az év,
    szegény emlékeimbe
    kapaszkodom, hogy el ne essem.

    Emlékezz rám, hogy megtalálj,
    ha rám mosolyog a halál,
    s levél legyez felettem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Katona Bálint: Mennyi álmunk volt

    Mennyi élet, mennyi sors,
    jutott a földön,
    mennyi kósza gondolat,
    amíg versemet költöm.

    Volt boldog gyermekkor,
    volt szárnyaló remény,
    voltak lángoló szerelmek
    ifjú korunk egén.

    Mennyit vágytunk utunkon
    a szépre, a jóra,
    mennyi álmunk volt, ami
    soha nem vált valóra.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ágai Ágnes: Emlékezlek

    Igen, már tudlak emlékezni,
    már időtlenedtél az időben.
    Nem kérdezem, hány éve,
    hiszen nem mérhetlek naptári évben.
    Valahol gyökeret eresztettél,
    s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
    Megálltál. Véglegesedtél.
    Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
    Elhelyezkedtél.
    Fölém borulsz, védőernyőként
    rám sátorozod emlékképedet.
    Magamra tetováltalak,
    bőrömre karcoltalak,
    belém égettem alakod eleven mását,
    és nézem a hamisítón visszatükrözőt.
    Már nem változol,
    nincs elcsúszó hangsúly,
    nincs szemrebbenés,
    nincs előre, hátra,
    oldalt mozdulás.
    Viszlek magamon magammal,
    múltam talapzatára állítalak,
    és köréd fonom örökre
    lelkem versekbe bujtatott
    szép, könnyes hódolatát.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Váci Mihály: Semmi az egész

    Várom, hogy visszatérj,
    szótlan szemembe nézz,
    mosolyogj szomorún:
    – Semmi az egész!

    Semmi az egész.
    Minden volt – ennyi lett!
    Vezess már haza engem.
    Szorítsd a kezemet.

    Éjjelenként majd néha,
    ha erősek leszünk,
    amit remélni kellene
    – arra emlékezünk.

    Forrás: Lélektől lélekig