Címke: emlékezés

  • Joszif Brodszkij: Elégia

    Drága barátnőm, ugyanaz a kocsma.
    Ugyanazok a giccsek a falon,
    ugyanazok az árak. Tán a bor jobb?
    Nem hiszem; az se lett se jobb, se rosszabb.
    Fejlődés nincs, de éppen ez a jó.

    A postajárat pilótája, mint egy
    bukott angyal, vodkát vedel magában.
    Múltat idézőn megindítanak
    a hegedűk. Az ablakon tetők
    derengenek be szüzesség-fehéren.
    Harangok zúgnak. Besötétedett.

    Miért hazudtál? És fülem miért nem
    különbözteti már meg az igaztól
    a hazugságot? Új szavakra vágyom,
    miket te nem tudsz – tompa, idegen
    szavakra, ám azokra is csak a
    te fénylő hangodon, mint azelőtt.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán: Párizs kísért

    Verses önéletrajz-töredék

    Most átadom magam a könnyezésnek,
    én, ki eddig úgy ismertem magam,
    hogy ura vagyok az emlékezésnek,
    a szenvedésre inkább boldogan
    tekintek vissza, s mágneses erővel
    bánok a boldogságban telt idővel.

    Multam hűvös fölégetője voltam,
    s talán már holtomig az maradok;
    lóra gondoltam, ha szamaragoltam,
    jelenemtől a múlt elragadott,
    s az életen úgy bukdácsoltam átal
    emlékeim laboratóriumával…

    Párizs kisért, az álombeli öt hét,
    midőn, húszegynehány éves legény,
    megéltem a Montparnasse minden üdvét,
    és táncoltam a világ tetején.
    Párizs enyém volt, s csupa otthonosság,
    nem fájt a távol, s nem vártam a postát.

    Esőköpenyemet félvállra vetve
    ballagtam a Latin-negyeden át;
    s míg kerestem jó Villon lábnyomát,
    várva, hogy egy sarokból tán előlép –
    árnya talán az árnyamat követte –
    Az lett volna a boldogság, dicsőség!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A meghitt perc

    Édes emléked, mintha szigetek
    rajzanának, úgy vibrál: alig érzem,
    már megszületik valahol a térben
    a kép, megszületsz. A húnyt szemeket,
    talán nem is azokat szereted,
    inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem,
    nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem
    legtöbbször); a nyugalom rejteget
    legárulóbban, legjátékosabban,
    mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban
    volt részünk legkevésbé! Száz alakban
    jössz ilyenkor, uj tündérem, te, régi:
    fényköd leng, s tudom, mögűle te lépsz ki…
    (Csak nem szabad egészen odanézni!)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztes Ágnes: Túlélő tárgyaink

    Van egy tányérom Zsolt és Mária
    nagyszüleim ebédlőasztaláról.
    Pereméből hiányzik egy darab,
    és egyébként is végig van repedve,
    de nem tört ketté,
    hanem túlélt két világháborút,
    fosztogatást
    (amikor hol a megszállók raboltak,
    hol a helybéliek),
    államosítást,
    kótyavetyét.

    Túlélő tárgyaink
    sodrában az időnek
    minden történelmi hajótöréskor
    a partra itt-ott vaktában vetődnek,
    nem értékük, csak véletlen szerint
    öröklődnek tovább emlékeink.

    Harminchat panel négyzetméteren
    két évszázad lakik együtt velem,
    számítógépem fölött a falon
    bekeretezve lóg egy alkalom:
    1844 Zum Namen Fest
    (a képen hűtlen kígyó, hű kutya,
    szomorúfűz, nefelejcs, rózsatő),
    rég elporladt kéz gyöngyhímezte ezt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Tanítónő a végeken

    Egy szürke és hervadt faluba láttam,
    A tót hegyek közt árván, csendesen,
    Verbéna fonnyadt kicsi ablakában,
    Szívében egy távoli szerelem.

    A büszke Pestről jött a bús határra,
    Egy zongora volt minden vágya itt,
    Egy álmodozó hangszer a szobába,
    Hogy játssza rajta Schumann dalait.

    Hogy játssza rajta eljátszott szerelmét
    És a szegény, kicsúfolt életét
    S hogy játsszon véle sok, bús, boldog emlék…

    Elvitt idő és elvitt messzeség,
    De sokszor gondolok rád, karcsú, szőke,
    Reménytelen, kedves Hamupipőke!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Gergely Ágnes: A keresztút

    Ne gondolj a halálra.
    Bármikor életben maradhatsz.
    Késő latin mondás

    A megtörtént és a megálmodott.
    Az ütközés. Néhányszor. Nem elégszer.
    Ahogy a kettő között átlobog
    a metafizikai kényszer.

    Ahogy kettejük között átlobog,
    hogy volt választás, de nem volt elektor.
    A megtörtént és a megálmodott
    metszéspontjában térdel a gyerekkor.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A multért

    Amikor én rajongó vággyal
    Követlek, várlak tégedet,
    A multnak álma száll meg akkor,
    A mult és az emlékezet.
    Nem a tied az a rajongás,
    Óh, nem a tied az a vágy, –
    Csak pillanatnyi édes álom:
    A visszatévedt ifjuság.

    Zavart, beteg, megtört a lelkem,
    Ezer fájó sebet kapott,
    Lázas hittel úgy érzem néha,
    Hogy tőled várhat balzsamot.
    Várlak, követlek, szomjuhozlak,
    Te vagy a célom életem…
    …Pedig tudom, hogy már a multat
    Nem adod vissza énnekem.

    Szerelmi vágy, szerelmi álom
    Emléke, fénye űz feléd,
    Keresem az elvesztett édent,
    Remények, álmok édenét…
    Amikor én rajongó vággyal
    Követlek, várlak tégedet,
    A multnak álma száll meg akkor:
    A mult és az emlékezet…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézetek

    „Az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.”

    – Gabriel García Márquez

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: A sérelem idővel mulandó

    A sérelem idővel mulandó –
    Emléke az emberben elhamvad,
    Az én bánatom, mint örök hó –
    Nem olvad, nem olvad.

    Nyáron sem olvad – rekkenő
    Déli hőségben,
    Érzem: velem tart, mint örök kísérő
    Az életemben.

    Fordította: Viczai Péter

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: 1914

    Siessünk,
    hogy elmondhassunk mindent, ami kell még.
    Vén limlomok vannak szívünkbe zárva,
    mint a szekrénybe fájó, ócska kelmék.
    Terítsd ki őket, lelkem, még ma emlék,
    holnapra rongy lesz, megcsúfolt és árva,
    le is gázolják, szótlanul a sárba.

    Ha járok mostan véres lobogók közt,
    eszembe jutnak halvány, ócska képek,
    és kérdezem a tűzbe robogók közt
    emlékeimtől: jaj, csak ez az élet?
    Eszembe jut, ami szép, ami fáj is,
    egy régi arc, egy régi-régi táj is,
    Eszembe jut a kisgyermek panassza,
    a palatábla és az első skála,
    szegény anyám bús, gyöngyvirágos arca,
    szegény apám sötét Kossuth-szakálla.

    Eszembe jut, hogy ültem néha éjjel
    virrasztva álmosan az őszi széllel.
    Eszembe jut a bor, a málna íze,
    a hosszú-hosszú-hosszú téli esték,
    a hó fehérje, cseresznye pirossa,
    egy képeskönyv és egy gyerekbetegség.
    Eszembe jut egy halvány, beteg angyal,
    vásott kis ördög, kivel kergetőztem,
    csatakos aszfalt, pezsgő, keserű könny,
    s kórházba halt meg csúnyán, csúnya őszben.
    Eszembe jut, hogy írtam néha verset,
    diákkoromban, olajlámpa mellett,
    öcsémmel a tavaszt remegve lestük,
    dermedt kezünkön vastag, téli kesztyűk.
    Eszembe jut nagyapa arca, holtan,
    egy viola, egy fény a könnyes égen,
    egy bárány, egy galamb, a feleségem,
    hogy boldog voltam és szomoru voltam.
    Eszembe jut, hogy nézett rám a nyáron
    a Duna vize hajnaltájba hívón,
    ballagtam haza a redakcióból,
    úgy sírtam ott a Ferenc József-hídon.
    Eszembe jut sok perc, ürömje, méze,
    egy szőnyeg, egy kilincs, egy régi csésze.
    Eszembe jut, egykor vidéken vőfény
    voltam, s cilinderemen a verőfény
    táncolt, – – – – – – – – – – – – – – – –
    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Forrás: Szeretem a verseket