https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Lesznai Anna: Későn érkezem

    Hogy hazatértem egy-két éjen át,
    hallottam még a csalogány dalát:
    s hogy harmadnapon örömváró füllel
    lestem hangját az énekes bozótnak,
    a csalogányok némák voltak!
    A tavasz végdala jutott nekem –
    ez életem!

    Mikor engem ringatott a karján,
    nem volt fiatal asszony már anyám,
    s hogy nőttem, gond és teher tért a házhoz,
    anyácskám gyakran így szólított engem:
    „Vigaszt keresek nevető szemedben,
    ifjúságom búcsúja vagy nekem,
    én gyermekem.”

    Gyerekléptekkel sok oly házban jártam,
    melyben azóta csend s magány van.
    – Sok olyanba, mely már aludni készül,
    udvaraikba víg virágok keltek,
    melyek nevei nótát énekeltek:
    százszorszép bokor – égő szerelem
    nyílott nekem!

    Hosszú uzsonnák a hársfa alatt
    megrövidültek. Az idő halad.
    Nappal eloszló tarka pipafüstben,
    kiket kertünkben együtt ülni látok,
    megöregedtek mind a jó barátok –
    újak nem jöttek. Ím, megértem, –
    egy kedves világ végét értem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Vigyázz

    Vigyázz.
    Ez a nagy pillanat.
    Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
    már tárja kezét, most lát legelőször,
    rád néz,
    és elviszi majd az arcod, a hangod
    s őrzi.

    Lélek csak az ember a többi
    emberek lelkében,
    törékeny gondolatokból faragott,
    száztitkú, halovány emlék,
    mely néha a fellegekig magasul.
    Légy méltó e testvér
    áhítatos várakozására
    s remegjen által a tudat,
    hogy most történhet valami,
    ami még nem volt,
    mióta áll a világ
    s Isten kezében se reszketett úgy
    sáranyagod, mint most
    az ő kezében,
    ki megteremt igazán,
    fényből, szeretetből.
    Ő, a te rokonod,
    Ő, a te Urad, Istened.

    Nézz rá,
    büszkén s alázatosan is,
    mint aki megszületett és aki meghal.
    Ne félj.
    Röpítsd feléje a te életed
    s egyedülvalóságod, mely neki
    oly idegen,
    hogy beleborzong
    és megért.
    Légy őszinte, tiszta, bátor.
    Adj példát.
    Szemvillanás csak s kész a bűn
    és az örökre tart,
    örökre büntet,
    öngyilkos haraggal
    és összetöri az emlékedet,
    téged.

    Ne hazudj.
    Ne halj meg.
    Élj benne.
    Ez a nagy pillanat.
    Vigyázz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Nem sokat szeretett

    Ő nem sok embert szeretett.
    A szíve mély, de zárt világ volt:
    Különös kőfallal kerített,
    Mély futó-árokkal határolt.
    S hogy őt szeretik: alig hitte:
    Őt, önmagáért, semmi másért,
    A szívébe zárt mély világért.

    Úgy szeretném megmelengetni most
    Az ő szívénél melengetett kézzel
    A nem-sok embert, akit szeretett.
    Itt most ezt a két drága gyermeket:
    Testvérének gyermekeit:
    Testvéremnek gyermekeit.
    Be jó lett volna gyönyörködni bennük,
    S egy-öleléssel fogni őket át –
    Nekünk, kik szerteágazó családfán
    Maradtunk mind a ketten: oldal-ág.

    1936.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Ady Endre: Valaki utánam kiált

    Bércek, tavak, folyók, sínek,
    bámész, új népek, új napok,
    be sietek, be rohanok,
    be szaladok, be sietek.

    Napot lesek ma hegytetőn,
    holnap Holdat egy új úton,
    holnapután már nem tudom,
    mire figyelek lihegőn.

    Panorámás, lázas világ,
    lakasd jól a szemeimet,
    fogd be jól a füleimet:
    valaki utánam kiált.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Sinka István: Anyámnak egy régi futásról üzenek

    Papp Jenőnek, a paraszt apák
    fiának szeretettel ajánlom

    Az éjszakában úgy látom
    ma is
    szegény szemeidet, anyám,
    mint mikor mellém hajoltál
    a zengő fák alatt
    s mi futottunk ketten
    nesztelen iramban merre csoda lengett,
    merre apám lábnyoma eltűnt régen
    porban,
    sarjúban, kalászok mögött,
    vihar előtt… Lásd most
    úgy futok megint
    és kereslek Téged, ki messze
    maradtál tőlem
    s most ebben az őszben csak
    magam hordom őseim arcát,
    arra amerre a fák, a szívek és a kalászok alusznak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „A jól eltöltött élet tudata és a sok szép tettre való visszaemlékezés a legnagyobb öröm forrása.”

    Cicero

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Lelkes Miklós: Húsvéti hold

    Húsvéti hold, gyermekes álmú hit,
    ha faág fehér sziromrímeit
    árnyakra szórja, s fentről csillagok
    ígérgetnek piros pillanatot!

    Gyermekszívvel sokkalta szebb a szép,
    s mikor szétugrál fény-manócskanép
    a kelő napról visszatündököl
    egy hímestojást dajkáló tükör.

    Gyermekálom-hit régen elhagyott.
    Húsvét-holdamon felnőtt bánatok,
    s nem hozza már nyulacskák lábnyomát
    fürdető szélben felfrissült világ.

    Ám olykor mégis egykor-ég emel
    az alkonyomon túli tájba fel,
    hol Messzeség kíváncsi gyermeke:
    szívekbe látó Tavaszhold-mese.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Faludy György: Gyermekszobámról nem beszéltem

    Gyermekszobámról nem beszéltem néked.
    Mindig azt hittem, hogy az ablakok,
    a kőerkély, hol varjak raktak fészket,
    a tükör, hol egy kisfiú lakott,
    a vén koldus a falrepedésekben
    ágyam felett, mackóm, száján a sok
    mocsokkal (többször kásával etettem),
    s a rolóban leskődő farkasok: –

    hogy mindez nem tűnt el, mint többi múltam,
    de a felrobbant házban most is ott van,
    s meglátod, mihelyst kinyitod az ajtót,
    a kisfiút a tükörben, a mackót,
    mindent, mi volt s mi most is kitart csendben
    az idő dühödt hullámai ellen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Pille

    Te mindig hátratekintesz, vagy mindig előre
    szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e pillét,
    mely most erre röpül, egymásra ájult,
    őrjöngő fejeink közt, teleszívja magát
    a méz örömével, szárnyait veregetve
    ragyog a napban, s úgy táncol hátra-előre,
    mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék,
    a múltra, jövőre, hogy szinte mozdulatlan,
    és túl a bolond időn áll, mint az örökkévalóság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy

    In memoriam G. Gy.

    Nincsenek emlékeim,

    és ha vannak, sem őrzöm őket.

    Sohasem koslatom a temetőket,
    nem rendít meg a szerves kémia.

    De néha úgy november táján,
    ha köd van és a nyirkos ablakok

    mögött levegő után kapkodok,
    anélkül, hogy alakod látni tudnám,

    a vegetatív emlékezés útján
    fel-felszivárog egy mozdulatod.

    Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
    termosz forog és rossz konzervnyitó,

    zsebkés és tátott szájú hátizsák,
    meleg alsónemű és imakönyv,

    s a súlytalan teher alatt a hátad
    ropogva eszmél rá, hogy bírja még.

    Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jól öltözött csavargó,
    sohase mész, csak indulsz,

    nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,
    visszajövök, hamar, bólintod, mutatod

    (másnap lett volna a születésnapod)

    és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
    és integetsz – hogy integetsz!

    Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
    a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,

    a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás
    vak képzelés csak mind, elmeszülemény,

    hiszen hazudtam, látni szoktalak,
    a novemberi fojtó ég alatt

    velem indulsz, lélegzel, könnyeid
    az én torkomat szorítják, és én hagyom,

    s ott fönn, ahová elrepült,
    az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta

    tizennyolc éve ég egy csillagon.

    1963

    Forrás: Lélektől lélekig