https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Adam Mickiewicz: A tenger csöndje

    A pavilon szalagján babrálgat már a szél,
    szelídebb indulattal remeg a víz szine,
    akár boldog menyasszony, ha álom fonta be,
    csak sóhajtani ébred, majd újra elalél.

    Már szunnyadnak a zászlók, a csata végetér,
    vitorláit az árbóc ernyedten ejti le;
    ring a hajó, akárha kötözné lánc nyüge,
    matróz pihen, – amott meg kacag a friss kedély.

    Ó, tenger, benne mennyi vidám kis állat él,
    de mélyén polip alszik, s ha vihar feketéll,
    karját a csendben alvó már nyújtja fölfele.

    Ó, gondolat, öledből balsors és szenvedély
    vihara közt az emlék alvó hidrája kél;
    a szív még föl sem ébred, – vad karmot váj bele.

    Fodor András fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Emlékszel?

    – Emlékszel?
    Függönyök mögé zártuk a napot.
    Nem akartuk,
    bántott a fénye.
    Másnapos ingeink gyűrődéseit
    takartuk puha éjsötétbe.
    Gyufával gyújtottam holdvilágot,
    sápadtat, szelídet, álmodót.
    És bejött akkor a Göncöl-szekér
    a szobába, s én csak álltam ott
    mozdulatlan csodálattal.
    Mert tudtam, hogyha mozdulok,
    ha eloltom azt a cigarettát –
    kialszanak a csillagok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Akkor is ott is

    A felhők szürke rabnőruhájában
    sápadtan és félénken lépegetsz
    a lágerudvar-réten át a fény
    szögesdrótjai közt kelettől nyugatig
    zápor-hajad leborotválták öled rózsaszín-lilás
    kikericsét meggyalázhatják bármikor
    éjjel a fennsík priccsén forgolódsz a hold
    reflektora végigpásztáz aludni nem hágy
    gondolsz-e rám ilyenkor aki egykoron
    villám-hajcsatjaid kiszedegetve földig omló
    sörényedben fürdettem arcomat
    gondolsz-e még vagy csak a holnapi
    holnaputáni robot jár eszedben amitől lecsupaszított
    erdőkké soványodsz míg el nem fogysz el nem hamvadsz egészen
    az alkonyatokban de én a ködök krematórium-
    füstjében is érezni fogom tested illatát
    s akkor is ott is a te nevedet mondogatom majd
    mikor egy tiszt unott kézmozdulattal
    eldönti merre vezet tovább az utam jobbra vagy balra

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az elsüllyedt utak

    Hívott a titkok nagy mezője,
    kellette magát száz sima út,
    és én legényesen, dalolva
    csaptam mögöttem be a kaput.

    Valamennyi út fölfelé tört,
    ragyogón és virágba veszőn,
    s én feledtem a csendes udvart,
    rohantam részegen a mezőn.

    Rohantam dalosan s vakultan,
    befogtak új, csodás illatok,
    s száz út végén nem vettem észre,
    hogy már minden utam elhagyott.

    Sehol, sehol a régi hajlék,
    ködbe és éjszakába borult
    rét, út, virág, illat és udvar,
    kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.

    Vad bozótok el-elbuktatnak,
    emlékek és borzalmak között
    taposom a vaksötét pusztát,
    sorsomat és a sűrű ködöt.

    Vissza, a vén, csöndes udvarba,
    elsűllyedt azóta mind az út,
    s távolból hallom, ködben, éjben,
    hogy nyitogatnak egy vén kaput.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Joszif Brodszkij: Kedvesem, ma késő este…

    Kedvesem, ma késő este kiléptem a parti sétányra a házból
    friss levegőt szívni, amely az óceán lehelete.
    Az égi karzaton az alkonyat kínai legyezője lángolt,
    és felhő tornyosult, akár egy hangversenyzongora fedele.

    Negyedszázada rajongva szeretted a finn késeket s pipákat,
    tusrajzokat csináltál, egy kicsit énekelni tanultál,
    szórakoztál velem; de azután egy vegyészmérnök lett a társad,
    és, a leveleidből ítélve, rémesen elbutultál.

    Most vidéki templomokban látnak téged és a közös barátok
    gyászszertartásain – ők már tömött sorokban
    távoznak; s én örülök, hogy a földön vannak távolságok:
    felfoghatatlanabbak, mint ami kettőnk között van.

    Kérlek, félre ne érts! A hangoddal, testeddel és neveddel
    már semmi sem köt össze, bár még egyik sem halott,
    de minimum egy élet kéne még, hogy egy életet elfeledjen
    az ember. S nékem ez az osztályrész jutott.

    Szerencsés vagy te is: ily ránctalannak, ifjú-szertelennek
    mi más őrizhetne meg, talán csak a fotográfia.
    Mivel az emlékezettel szemben az idő vereséget szenved.
    Rágyújtok, orromban az apály rothadásszaga.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Rommá dúlja

    Ha így csöndesen, mint a lassan gyógyuló seb, ki tudna fogyni belőlem!

    Hogy növekednének a közök, melyek határán áramütés emlékeztet arra, hogy él. Él, és elvesz tőlem perceket, órákat, napokat. Sohasem pótolhatókat.

    Mert bennem folyó élete az én kreációm. A magam anyagából és erejéből. Fontos számomra a feltétlen birtoklási lehetőség, de ez mégsem igazi. Például mocska sincs. Élet pedig lehetetlen mocsok nélkül. Az én anyagom és erőm viszont alkalmatlan és képtelen, hogy ily módon éltesse.

    A távolság szépít, de ugyanakkor vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova sejtéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.

    Ha így halna meg bennem, aki életben maradt!

    Ha így tudna kifogyni belőlem!

    Félek, hogy nehéz lesz agóniája, s mint asztmás haldokló, irgalmatlan fulladásos görcsök közt távozik az élők sorából.

    És ágyát kétségbeejtő rommá dúlja bennem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sztevanovity Dusán: Ha fáj, ha nem

    Ez több mint félszáz év,
    egy lépcső, egy emlék, talán az első,
    és elmúlt félszáz év.
    Tudom, ilyen már volt, vagy mégsem,
    mert páratlan volt – nekem.

    És volt egy udvar,
    egy bringa,
    egy Csepel, egy mosoly, egy fotós,
    és több mint félszáz év.
    És volt a csapat:
    a stréber, a dagadt, a bunyós, a colos,
    és több mint félszáz év.

    Itt az alkalom rá, hát mérd fel
    azt, hogy mennyit is érsz, ha érsz,
    s aki néha elkísért, őt se hagyd el.

    És jött a leltár:
    az asszony, a lakás, az ügyvéd, a tanács,
    az elmúlt félszáz év – és még néhány.
    És jött az Úr, az angyal,
    a doktor, a bánat, a barát,
    és több mint félszáz év.
    Mennyi szívbe került és pénzbe,
    míg a lassú gyümölcs beért,
    mennyi múltról mond mesét minden íze.

    Mennyi mély vallomás,
    mennyi bölcs búcsúzás,
    mennyi halk árulás –
    több mint félszáz év.
    Mennyi hős zendülés,
    mennyi csók, mennyi kés,
    mennyi szép tévedés – ennyi év.

    Mennyi tér, mennyi fal,
    mennyi jó, mennyi jaj,
    mennyi űr, mennyi rév –
    több mint félszáz év.
    Mennyi új tartozás,
    mennyi színváltozás,
    meddig tart, mennyit ér
    több mint félszáz év?

    Egy lépcső, magas, mély.
    Meddig ér, ha elmúlt félszáz év?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Régi szerelmes vers

    Egy szőke lány szép őzszemébe néztem
    És régi hegedűk sírása fájt,
    – Ó, kékszalagos majális-emlékem –
    Megint elkezdjük az örök talányt?

    „Szeret – nem szeret” bús boldog talánya,
    Epedések zárt ablakok előtt,
    Ó, erkélyeknek hervatag virága,
    Séták, sírások, meglátom-e őt?

    Arany fiatalságom balgasága,
    Te boldogság, mely siratod magad,
    Tán érezed, hogy ez az élet álma,
    Melyről álmodsz majd egy élet alatt?

    Ó, szőke lány, ó, kék szalag és kék szem,
    Egy kis szomorúságot adj nekem,
    Majális mámorát s a kéklő égen
    Csillagot, mely csak nekem ég, nekem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Hozzájuk menni

    Oly könnyű volt az est és oly nehéz most
    a lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,
    akárha fennen berregő borúval
    repülőgép szállana könnyű szélben…

    Emlékszem még: a kert mögött, a tarlón
    kicsinyeit szólítva réce kószált,
    megmotozván az abrak-törmeléket,
    amit hántáskor otthagyott a jószág,
    a frissenvágott széna illatától
    dalos mámorba bódultak a tücskök,
    a kakukfű-borított árokparton
    cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,
    a szundikáló, messzi gulyarétről
    parasztszekéren érkezett az este,
    vacka felé cihelődött a nap már,
    a dombok mögé fáradtan hevert le,
    és Bokros bácsi lassú mozdulattal
    pára-homályos poharakba töltött,
    komoly szóval nemesre szégyenített,
    hogy az ég alja is belevöröslött.

    Hozzájuk kéne menni. Évek óta
    a törpe gondok mákonyában élek,
    zsúfoltságában tetszelgő világom
    benépesítik „fontos” semmiségek,
    már évek óta ócska kis pribékek
    lényegtelen ütésein borongok,
    vagy vélt barátok vállveregetése
    miatt vagyok – túlzottan szinte – boldog,
    már úgy vagyok, mint pille-nők körében
    magát fölös fölénnyel kellető hím,
    miközben szégyenítő szél süvölt át
    üres szívem kietlen jégmezőin,
    hozzájuk kéne menni, teljes esték
    nehéz csöndjében asztalukhoz ülni,
    s gonddal göröngyös, földkemény szavuktól
    bátran telis-telire részegülni,
    olyan gondokkal gazdagodni náluk,
    mikért méltó a töprengés, a méreg,
    s olyan hitet kérni útravalóul,
    mi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,
    hozzájuk kéne menni, visszakapni
    mindazt, amivel egykor elbocsátott
    a falvak népe, rám is bízva gondját,
    hogy tisztességgel adjak róla számot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: Majdnem elégia

    Hajdan a Tőzsde-oszlopsor alá
    futottam, az eső végét kivárni.
    S azt hittem, hogy isteni adomány.
    S talán nem tévedtem nagyot. Akármi
    ért akkor, boldog voltam. Angyalok
    szolgája, vámpírokkal hadakoztam.
    A szép leányt, ki kecsesen futott
    a lépcsőn, úgy lestem, oly izgatottan,
    mint Jákob.

    Ám ez többé tán soha
    nem térhet vissza. Elrejtőzött. Mégis
    kérdőjel nélkül írom fel: „hova”,
    az ablakon kinézegetve én is.
    Most szeptember van. Előttem a kert.
    A távolban a mennybolt dübörög még.
    A sűrű lomb közt éretten a körték,
    mint férfiú-jelképek függenek.
    És szendergő elmémbe, mint sivár
    konyhájába a kapzsi rokonoknak,
    csupán a zápor hangja lopakodhat:
    nem zene még, de nem is lárma már.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig