Látom, ahogy az ellenfényben közeledsz.
A hegyi sziklák éles kiugrásai
akár árnyékok sötét hegyomlása,
s az országút pora arany
ködökben csillan, mozdulataid
lassabbak, mint a valóságban.
Körötted napfény csillámlása,
szédítőn forró levegő, jössz
semmibe tűnt egykori álmok
világából, mögötted nagy zöld fallá
záródik össze tömören az erdő.
Látom, ahogy az ellenfényben közeledsz.
Sulyok Vince fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Rómában egy éjjel, rettenetes erővel
láttalak téged:
ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív
árnyán remegtél föl,
deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
borba és könnybe fúlt régi lakodalmon,
mindig folytatódó ősi lakodalmon,
apám lakodalmán, fiam lakodalmán,
nagyapám lakodalmán, unokám lakodalmán
muzsikálod nekünk ősrégi bánatod
duhajul és halkan, nekikeseredve,
bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
szivarhamus arccal nézed a dáridót, –
magyar-búcsúztató, testvéri magyar te,
süllyedő világban utolsó, legelső
cigány.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét hajam ma, vagy holnap
úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
Mindenemből csúful kifosztott
az a nyár, Mea, és ez a tél.
És az arcom, mely szép volt teérted,
megijeszt s kigúnyolja magát.
Gally voltam egy tölgyön, amelyre
a nagy bú felaggatta magát.
Letörtem s elszállott felőlem
a vihar, az eső meg a szél.
Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
az a nyár, Mea, és ez a tél.
Most a porba magam beleásom,
hogy el ne vesszek: bús játékszered;
hátha erre jössz, öregen, egyszer
s elmélázva kezedbe veszed.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszer, vak október ködében,
Ballagtam, dúdolgatva én.
(Ó, fizetetlen csókok éje
Nem pénzen vett leány ölén!)
S ím – még sűrűbb ködökbe érve,
Rég elfeledt dal szállt felém.
S feltámadt ifjuságom álma,
S te, mintha élnél, mintha még…
S elragadott az álmok álma,
Eltűnt a szél, vihar, sötét…
(Így ébred a kamaszkor álma.
De, mondd, ó, visszatérsz-e még?)
Váratlan – éjszaka ködéből
Elémbe imbolyogva lép
Egy vénülő ifjú (de rémlő:
Nem volt-e álombéli kép?),
Kilép az éjszaka ködéből,
És egyenest elémbe lép
S így suttog: „Unok lődörögni,
Szippantani ködök dohát,
Más-más tükrökben tükröződni,
S csókolni mások asszonyát…”
S furcsának tetszett nékem ő is,
Összeakadtunk újra hát…
Majd – pimaszul elvigyorodva –
Mellőlem eltűnt hirtelen…
Oly ismerős-bús ez az orca,
Valahol láttam már, igen…
Talán a tükörüvegen
Magammal találkoztam volna?
Forrás: Lélektől lélekig
Most is együtt a Csönd s a Lárma,
Az Ősz csak bennünk változott,
Ódon és nemes muzsikája,
Ha van szép szív, ma is megleli.
Színe, könnye, búja a régi,
Nótái is a régiek,
Tud altató szépet mesélni,
De fölváj régi sebeket is.
Szépek, akik ma élni mernek,
Egy-egy feledő mosolyuk:
Drága, élet-folytató gyermek
S minden könnyük felébredt halott.
Forrás: Lélektől lélekig
Virradt. A fákra egyre csendesebben
rivallt alá a mély felhő-torok.
Gáncsot vető boróka-rengetegben
akadtak rá a csorda-pásztorok.
A gornyikhoz levitte nemsokára
tarkóra vetve egy szilaj csobán,
s megvolt az alku egykettőre: ára
egy korty fenyővíz s egy marék dohány.
A simmentali borjának fogadta
fakorlátos, legeltető helyen,
tőgyén mohón csüngött az istenadta,
és elfeledte, hogy testvértelen.
És elfeledte a futó erecskét,
amely bukfenceket kacagva hányt,
s mely hűs homályba fogta gyenge testét,
el a zuzmószakállú ősmagányt.
És elfeledte a forrás kis odvát,
amelynek tükre csábító titok,
s ha eltikkadva meg-megszomjazott, hát
napverte, langyos vályúból ivott.
Kristály-tükörben nem láthatta mását,
mikor a szarva büszkén ütközött,
meg nem sejthette büszke származását,
és borjúnak nőtt fel, borjak között.
És lett pompás agancsú háziállat,
vadász-szívekbe dobbantó remek,
s csudálva nézte, rajta mit csudálnak
csudálkozó kiránduló-szemek…
De nyárutón, mikor a kék havasról
omlott a köd s leszállt az ősz vele,
beláthatatlan ködruhás magasból
szarvasbőgés búgott a völgybe le.
S akkor: párát zihált remegve szája,
idegen lett palánkos otthona,
idegen lett testvére, mostohája —
s a ködbe hördült, mint az orgona.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Erdőn szerették egymást,
napfényt szórt a harmat,
a hajuk teli lett lágy
földdel és avarral.
Kisfecske szíve,
könyörülj rajtuk.
Kifésülni a földet
lementek a tóra;
csillagos halak úsztak,
látták lehajolva.
Kisfecske szíve,
könyörülj rajtuk.
Füstölgött a fák képe
a hullámok fodrán;
kisfecske, add, hogy mindig
emlékezzenek rá.
Kisfecske, felhő-tüske,
levegő-horgonya,
javított Ikarosz-sarj,
üdvözült égi frakk,
Kisfecske, cifra írás,
perctelen mutató,
kora-madár gótika,
mennyei kacsintás,
Kisfecske, hasító csend,
kacagó gyászruha,
szeretők aureolája:
könyörülj rajtuk.
Kerényi Grácia fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
mint groteszk vízköpő
omladozó falak fölött
sarokba szorítva
kínok között
száraz ajkakba harapva
dacolok zord idővel
míg vér serken
szomjam oltani
rendet vágok
minduntalan
kusza emlékek során
omladozó téglák
torán
múltba réved tekintetem
míg holdfény
surran botladozó
szarufán
mint sötét torkú
buzgárból
szétszivárog akaratom
sebeimet titkon
bús mohával
takargatom
múló évek fészke
hinti rám kőporát
őrzöm titkok
csillagjárta honát
s ha majd a homokszemek
végleg elperegtek
mélybe zuhanva
legyek büszke jele
eme helynek
halk memento
hol könnycseppek
csordogálnak
emlékszem rád
emlékezz rám
Forrás: Lélektől lélekig
Valaki volt… aki ma nincsen…
Mint kézfogás rozsdás kilincsen,
elmúlt, leporlott mindörökre.
Valaki volt,… ma nincs semerre.
Az éjszaka a szél leverte
az ágakat, miket beoltott.
Valaki volt… s őt én szerettem.
Minden szavát rajongva lestem,
de nincs postás, ki tőle jönne.
Valaki volt… valaki elment…
Ahogy rovom e hosszú termet,
tudom, többé már nem jön vissza.
Forrás: Lélektől lélekig
