https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Sík Sándor: Emlékezés egy néhai ökörfarkkóróra

    Ökörfarkkóró, boldogult barátom,
    Mi lett belőled a nagy tél alatt!
    Mentem, megjöttem, réted újra látom,
    De téged, téged nem találtalak.

    Hát elmentél te is. Mindenki elmegy!
    Ki fog még emlékezni rólatok,
    Kik az Isten szépei voltatok,
    Ha gyertyáitok fényére se lelnek.

    Ó, a közönyös kéz, amely levágott,
    Nem hallotta a pokol röhejét:
    Meggyilkolt egy miniatűr világot,
    Az Istenségnek egy lakóhelyét.

    De bennem élsz, amíg majd nemsokára
    Befogad engem is egy más planéta,
    Ott majd egymásra ismer és magára
    Virágos kóró s fiatal poéta.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Lőrinc: Alkalom

    Vagy társ voltál egy örök tévedésre?
    Fáradt vagyok már… És, jaj, mi “igaz”?!
    A valóság egy darabig az…
    Tévedés? Szívem legszebb tévedése!
    Ha véletlen, bár ma is igézne!
    Ha látomás, tűntödben is vigasz!
    Akármi, minden veled sugaras:
    kettő kellett hozzá, a szívem és te.

    Rád vágyik vissza minden örömöm.
    A legnagyobbat neked köszönöm,
    s hogy nem még többet, csak az én bűnöm.

    Alkalom voltál, hogy boldog legyek.
    Alkalom, hogy meg ne becsüljelek.
    Alkalom, hogy sose felejtselek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Ahogyan régen

    Aludni kéne

    Ahogyan régen.

    Lehajtott fejjel,

    Anyám ölében.

    Kelni a Nappal,

    Vidám tavasszal.

    Szállni fecskékkel, darazsakkal.

    Gurulni domboldalról völgybe,

    Pörögni, forogni körbe-körbe.

    -Utána újra!

    Még egyszer,..százszor!

    Nyakláncot fonni

    Fűből, virágból.

    -Elvinni neki!

    Hazatalálni!

    -Minden ölelést meghálálni!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Hajnal Anna: Forrás mellett…

    Táncoló forrásvíz, ahogy most lüktetve csendülsz
    s kezemet hűsítve nevető ivekbe pendülsz,
    fáradt szivem
    zenéddel ringatod, lágyan pihen.

    Tenyerem emlékszik, szememben, fülemben ébred
    elfeledt emléke sok ilyen csendülő képnek,
    gyermekkorom,
    lendülő íveden visszaoson.

    Malomgát zúgása, lendülő kerékről omlik
    tündöklő vízsugár s száz fehér szirommá bomlik
    s lábamon át
    zöld-mohás mederben siet tovább.

    Felkelek partjáról, – hogy csillog minden a napban,
    pedig már alkonyul – távolabb lenn a patakban
    gyapjumosók
    éneke csattog mint távoli csók.

    Be gyorsan hajlik a nap ma, de már oda érek,
    a kanyaron túl, ott a fák közül száll fel az ének,

    • itt vannak már,
      parton a sok magas fűzfa kosár.

    Bíborszín gyapjút mos kilenc szép lány itt a vízben,
    szoknyájuk feltűrve, válluk megfeszül az ingben
    amott az öreg
    nézi a bíboros eget s vizet.

    Hűvös van, csend is tett, sötétlik künn a sikon,
    köveken át fut a víz, csörrenő fehér kavicson
    csillag ragyog,
    be jó hogy most hazaindulhatok –

    aludni – álmodni – mindig ha fáradt a lelkem,
    gyönyörű hajdani táj, felébredsz befogadsz engem
    s ki téged idéz
    áldott légy csendülő forrás te gyógyító kezembe símuló tündéri kéz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • János Árpád: Aki menni akar…

    Mégis elment. És vissza nem jön soha.
    Elvitte őt a sorsa. Hogy mennyire
    szerettem, azt sohasem érezte meg.
    Kitépte s elvitte szívemet. Pedig
    nem kellett neki. Mégis elment vele.
    Aki menni akar, azt engedni kell.
    Ki tudja hova, kiért, miért megy el.
    Aki szívvel él, szívébe hal bele –
    a gondolkodónak más az élete.
    De a józanságnak mindig ára van,
    pózoló, festett színész sorsára jut.
    Igaz, hogy nem látja más, de tudja, hogy
    prózai szerep. Semmit se ér vele.
    Hát elment és vissza többé sose jön.
    Egyszer… Talán majd meglát kint az utcán,
    lehet, hogy akkor már vissza sem köszön.
    Minden virágnak sorsa a hervadás,
    nem gátolhatja a józan ész. Egyszer majd
    ő is rádöbben, hogy csak egy van, ami
    fiatal marad. A szív, mely szeret.
    S míg rájön, egy egész életbe kerül.
    És letagadná a szívét józanul.
    De nem megy. Ezt nem lehet! Belátja mind,
    ha elvirágzott. És akkor már késő!
    Sokan próbálták már – sikertelenül.
    A szívtelen csak magával vétkezik.
    Mit ér a győzelem, ha jutalma nincs?
    S győz-e mindig az, ki célba érkezik?
    Holdfénynél napozni szerfelett nehéz,
    s a múltat pótolni ezért nem lehet.
    Ő is rájön. Majd később, ha visszanéz.
    Ha találkozunk és szembejön velem,
    lehet, hogy halványan eszébe jut egy
    régen volt, játékos, félig szerelem,
    amely bennem még akkor is élni fog,
    de benne nem! Divatjamúlt szerep, hogy
    arcától felém a józanság ragyog.
    Már most tudom, ő majd akkor tudja meg,
    hogy a vesztes ő, s a győztes én vagyok!
    Sugárzó arcán is rajta lesz kora,
    a ráncok látszanak – az idő halad -,
    szeretni tudni és nem akarni kell.
    Csak a szív ránctalan, s aki szívvel él,
    és szeretni tud, az fiatal marad!

    Forrás: Arcanum

  • Kaffka Margit: Aszfalt

    Novemberestén, – párás, szürke légben
    Végigsuhant fehéren, – hófehéren
    Zsibongó utcán, téren.

    Hol kába fényt szór minden kirakat,
    A sivár, gőgös ívlámpák alatt
    Sietve elhaladt.

    Míg karcsú árnya a házak falán
    Úgy fut utána – üldözi talán:
    A gondűzött, a szomorú leány.

    S egyszerre, – megáll a sarkon.

    Ott benn, a kávéházi füstbe, fénybe,
    A csúf, közömbös, hétköznapi létbe,
    Ott, – valaki. Ez ő! Nem tévedett!

      • Elnézve sürgő emberek felett
        A férfi. Szeme, az utcára téved, –
        Nem száll belőle tűz, se vágy, se élet.

    Egyhangú közöny az arcon.

    Egy pillanat. Csak amíg átsuhan
    Egy szíven a ború.
    Míg széttekint – magába, társtalan
    Egy lány ki szomorú.
    Egy pillanat, míg az emlékezés
    Zokogva tör elő.
    Egy pillanat csak. És szemükben ég
    Sóvár, tüzes, dacos gyönyörűség,
    A mindent feledő.

    Csak ennyi! És míg gyorsan összefogja
    Remegő kézzel sötét köpenyét, –
    Megcsukló vállal, – tétovázón, félve
    Vagy visszahívó, édes szót remélve
    Megindul, – a ködbe, – odébb.

    1903

    Forrás: Arcanum

  • Kaffka Margit: Fáradt emberek

    Van egy leány, – csak a mesébe él, –
    Mondják, – nem is különb a többinél.
    Elszállt fölötte édes, röpke mult,
    Siratni vágyott, – kacagni tanult…
    Ám akik szánakozni jobb szeretnek,
    Sehogysem tetszik a jó embereknek,
    Fürkészik arcát reggel, – látni vágynak
    Könnyek nyomát, virrasztott éjszakákat,
    S a vigalomba ha elfárad estve,
    Föléhajolnak az álmára lesve,
    Összesúgnak a bölcs, jó nénikék:
    “- Hajh, a régit, – most is szereti még!”

    S van egy ember. Mesevilágba jár,
    Nagy álmodó, de jobb százannyinál,
    Szemébe néz csak, – aztán mitse kérdez,
    Kézenfogja és nem nyul a szívéhez,
    Elmúlt szerelmet sohsem emleget,
    Kímélve, félve kerül egy nevet,

    • Nagynéha kérdi meg: – “Nyugodt egészen?
      Hisz tudtam én: meg fog gyógyulni szépen, –
      Hisz mondtam én, hogy el fog múlni, lássa,
      A beteges, az ideges varázsa, –
      Rámfigyel? Ő rá gondol? Úgy-e nem?!”
    • Súgja a lány: – “A régit szeretem!”

    Forrás: Arcanum

  • Rab Zsuzsa: Otthagyott városomban

    Valaki énhelyettem ittmaradt.
    Elcseréltem vele a sorsomat.
    Futamoz álmosan a zongorán,
    temetőbe sétál ki délután,
    gyereket pólyáz, szekrényben matat.
    Valaki énhelyettem ittmaradt.

    Az énnekem szánt sorsot pergeti.
    Ezt a kisutcát hagytam itt neki,
    ezt az ecetfát nyarai felett,
    hitvesi ágyat, dombos szigetet,
    halálig-biztos társat hagytam itt,
    ki ősszel rá meleg kendőt terít,
    keresztelőket, temetéseket,
    boros-toros, bő nevetéseket,
    víg névnapokat, apró gondokat,
    sereg rokont, derék utódokat,
    lángok-falta, vad esztendők helyett
    tisztes nyugalmú, hosszú életet,
    s csak néha egy névtelen sajdulást:
    ezt akarta – vagy mást? Valami mást?…

    Valaki énhelyettem ittmaradt.
    Küszöbére csempésztem sorsomat.
    Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
    Nem merek benézni az ablakán.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szép Ernő: Gyermekjáték

    Mikor én kis fiú voltam,
    Kis lovon nem lovagoltam,
    Nem volt nékem ponnilovam,
    Ponnilovam,
    Ponnilovam,
    Pedig de szép mikor rohan.

    Ponnilovon sose űltem,
    Kis biciklin se repűltem,
    Nem volt fényes kerékpárom,
    Kerékpárom,
    Kerékpárom,
    Pedig de jó rajta nyáron.

    Nem volt nékem mesés könyvem,
    Nem volt csak iskolás könyvem,
    Pedig de jó otthon este,
    Otthon este,
    Otthon este,
    Lapozni ábrát keresve.

    Sohase volt cifra kockám,
    Kis kastélyom meg tornyocskám,
    Kis hajóm meg kis vasútam,
    Kis vasútam,
    Kis vasútam,
    Elútazni sose tudtam.

    Én nem kaptam kardot, csákót,
    Sárgarézbűl messzilátót,
    Sose vittek hippodromba,
    Hippodromba,
    Hippodromba,
    Jó hogy lyukas volt a ponyva.

    Az a ponyva szétment régen,
    Elmúlt az én gyermekségem,
    Én már régen felserdűltem,
    Felserdűltem,
    Felserdűltem,
    A nagyok közzé kerűltem.

    Én játékot már nem kérek,
    A sok gondtól rá se érek,
    De meghalok én is egyszer,
    Én is egyszer,
    Én is egyszer,
    A mennyországba megyek fel.

    Kiállok majd a tejútra,
    Arra visz az isten útja.
    Az újjamat majd felnyújtom,
    Majd felnyújtom,
    Majd felnyújtom,
    Ha elsétál a tejúton.

    Észrevesz az isten engem,
    Megszólalok a nagy csendben:
    “Kérem én még nem játszottam,
    Nem játszottam,
    Nem játszottam,
    Játszani szeretnék mostan.”

    Megfogja majd a kezemet,
    Angyalok közt maga vezet
    Szegény gyerek otthonába,
    Otthonába,
    Otthonába,
    Mennyei gyerekszobába.

    Megkapom ott kardom, csákóm,
    Sárgarézbűl messzilátóm,
    Képes könyvem, cifra kockám,
    Cifra kockám,
    Cifra kockám,
    Lesz kastélyom meg tornyocskám.

    Ami nem volt, lesz ott jócskán,
    Kis vasútam meg hajócskám,
    Beültetnek hippodromba,
    Hippodromba,
    Hippodromba,
    Én élvezem azt magamba.

    Hogyha kedvem abba telik,
    Ponnilovam megnyergelik,
    Kis biciklim előhozzák,
    Előhozzák,
    Előhozzák,
    Úgy járom a mező hosszát.

    Égmezőben alkonyatban
    Szép pillangót fogok ottan,
    Ujjamon lesz arany pora,
    Arany pora,
    Arany pora,
    Le nem mosom róla soha.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Baranyi Ferenc: A hiány kalodája

    A közelséged égetett,
    felforrt a víz a Balatonban,
    aztán eljött az “ég veled” –
    s megjött a tél utána nyomban:
    közénk befagyott messzeség
    víztükre állt (föl most sem olvad),
    az út mentén a jegenyék
    jégoszlopokként sorakoztak.

    Kit szerettem? Ki tudja már?
    Téged? Vagy azt a szép vidéket?
    Tőled szépült meg az a táj?
    Vagy az varázsolt szépre téged?
    Ha véletlenül Pest-Budán
    kerülsz elém: nincs varázslat,
    jánosbogár-fény, itt talán
    a neonok közt meg se látlak,

    ott kellettél, szédült mezőn,
    szerény sugarad lángolás volt,
    de ijedten, védekezőn
    szájad elé kaptad a távolt.
    S negyvenkét éve szomjazom
    megtagadott csókod, miközben
    mások csókjával ajkamon
    szénné naponta pörkölődtem,

    ám mindig, mindenütt jelen
    voltál, te máig csókolatlan,
    mivel nem lettél kedvesem:
    hű a hiányodhoz maradtam.
    Emléked rosszallón kisért:
    csöpp áfonya tengernyi mézben,
    mert arra már, hogy visszakérd
    amit nem adtál – nincs remény sem.

    Forrás: Szeretem a verseket