https://verskucko.com

Címke: emlékezet

  • Dutka Ákos – Örök óta

    Engedd, hogy vékony, reszkető kezemmel
    Lebontsam hamvas, illatos hajad.
    Ha így ülsz elém, – mintha ezer éve
    Sok ezer meghitt, boldogságos éve
    Ismerném a szemed, puha válladat.

    Száz asszony, kiket őseim szerettek,
    Kikért fellobbant mindig ez a vér,
    Száz ősöm minden szomorú, szent álma,
    Száz ősöm csókot, vágyat osztó párja
    Ma mind benned él, Tebenned él.

    Együtt jövünk már sok száz emberöltőn,
    Száz boldog, száz csókos életen át,
    Ismerem a szemed, ismerem a vállad,
    Az ajkad, a véred, a lelked, a vágyad:
    Örök óta érzem a hajad illatát…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bródy János – Apám a háborút…

    Apám a háborút megúszta élve
    Ha nem tette volna, most nem mondanám
    A háborús kalandok emlékét őrzi
    Egy tábori fénykép a szobám falán

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy voltak már rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Apám azt hitte a háború végén
    A sötét gonoszság végleg kimúlt
    Az Egyesült Nemzetek békére vágynak
    A sorstalan üldözött felszabadult

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy voltak már rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Vagy inkább ezt felejtsük el?
    Felejtsük el vagy adjuk tovább
    A félelmet gerjesztő idők szavát

    Anyám azt mondta mindig nekem:
    Én csak a szépre emlékezem

    És jöttek az évek, de nem jött a hajnal
    A sötétség délben is fölénk borult
    És hiába lázadt az ember az égre
    Nem engedett el, fogott a múlt

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy voltak már rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Apám azt mondta, hogy gyarló az ember
    És arra tanít a történelem
    Hogy hiába világos minden tanulság
    Nem tanul belőle senki sem

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy lesznek még rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Vagy inkább ezt felejtsük el?
    Felejtsük el vagy adjuk tovább
    A félelmet gerjesztő idők szavát

    Anyám azt mondta mindig nekem:
    Én csak a szépre emlékezem

    Apám a háborút megúszta élve
    Ha nem tette volna, most nem mondanám
    A háborús kalandok emlékét őrzi
    Egy tábori fénykép a szobám falán

    Egy tábori fénykép a szobám falán

    Forrás: szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső – Szerelem

    Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
    lángoló karral, lángoló lábbal
    rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
    gyalog és kocsikon, a találka helyére,
    sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
    Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
    mint eleven fáklya. Ott valami érzett
    belőle, ígéret, az a jó jövendő,
    mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
    minden, mi körülvett, az idegen világ is,
    ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos – Megátalkodottság

    Nem adom vissza:
    szemhéjam mögött őrzöm
    legszebb képedet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa – Köd

    Nem messze a nem látható patak
    neszez. A hídon ember-forma árnyak.
    A köd mögött kutyák vonítanak,
    fejjel rohannak eb-létük falának.

    Sorra lépnek elő, ahogy megyek,
    a ködből a sápadt, kopasz platánok.
    Foltos, toronymagas kísértetek:
    még láttam őket fele ekkorának.

    Valahol itt, igen, egy pad lehet:
    két szem parázs a semmiben lebegve.
    Köd nyelte el a felgyúlt testeket.
    De te – emlékszel még a szédületre?

    Nem emlékszem, rég volt. Ott van pedig,
    csak betemette – Pompeit a láva –
    a rákövült idő. Sötétedik.
    Hunyorgó fény mozog: biciklilámpa.

    A túlsó parton sárga ablakok
    sora ragyog rejtelmesen a ködben,
    mintha minden, ami fény és titok,
    előttem lenne még, és nem mögöttem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes – A visszajáró

    Ez volt az asztal. Lapja, lába.
    Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
    Pohár is volt mellette. Itt van.
    Ez volt a víz. És ebből ittam.

    És kinéztem az ablakon.
    És láttam: ferdén hull a pára,
    nagy, égi fűz lógatja ágát
    az esti rét sötét tavába,
    és kinéztem az ablakon,
    és volt szemem. És volt karom.

    Most széklábak körül lakom.
    Minden tárgynak térdéig érek.
    Akkor vállal vágtam a térnek.
    S mennyi madár volt. Mennyi tér.
    Mint egy szélfújta lángfüzér
    szirmai, tépve és lobogva
    szálltak, rajokban sustorogva,
    egy dobbanással szerterántva,
    mintha egy szív madár-szilánkra
    pattanna szét, repülne szét –
    ez volt a tűz. Ez volt az ég.

    Elmegyek. A padlólapot
    ujjal érintgetném, ha tudnám.
    Alacsony léghuzat, az utcán
    húzódom. Nem vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Magány

    Halálfejű iszonyat mered
    rám a sötétben. Keresem
    elhagyott, régi emlékeimet,
    de nem jő elő egyik sem.

    Mint a halálraítélt, állok
    a szakadék szélén, várva
    a halált, hogy mennybe szállok,
    de a várakozás mindhiába.

    Magányban maradok még,
    akár elszállhat ezer év,
    nem mozdul köröttem a lég,
    nem jön sehonnan segítség.

    Hol vagytok már, régi napok?
    Hol vannak az emlékeim?
    Mint madarak, úgy elszálltatok,
    és még most sincsen senkim.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila – Emlékezet

    Amikor rád találok,
    felöltöztet az emlékezetem:
    vakítóan fehér nadrágban,
    kék pólóban uralkodsz
    a múlt idő fölött.

    Mert nincs többé
    elvesztegethető esztendő,
    sem hónap, sem óra,
    a lélegzetemmel is hozzád tartozom;
    te adsz át engem a jövőnek,
    az örök hallgatásnak.

    De addig nincs szenvedés,
    sem értelmetlen tipródás,
    csak az áramló vér hallgatása,
    amint vágytól űzötten
    kiszakítja az ereinket.

    Mindketten egyet akarunk:
    ha belehalunk egymásba,
    legyen időnk a feltámadásra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Nincs enyhe szó…

    Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
    Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
    Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
    Nincs a világon annyi simaság.

    Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,
    Nem jőévek során oly csendes óra,
    Hogy fölriadni ne tudnánk belőle
    Egy emlék-harang-kondulóra.

    Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
    Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
    S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
    Letépi mindíg-újból a kötést.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szonett

    Feküdt az erdő őszült avarán.
    Egy fáradt rózsa haldokolt kezében.
    És jött az álom rózsaszín ködében,
    Fátyolos arccal, jött a kék leány.

    „Ez a Boldogság!” – kacagott szegény,
    S levonta fátylát. Kezei remegtek,
    S csalódva mondta: „Most ismertelek meg.
    Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény.”

    És hozzá hajlott a kéklő kísértet
    És megcsókolta. S ő mindent megértett,
    És sírva mondta: „Ó Emlékezet!”

    Remegő fák közt árva szél didergett.
    Az alkony könnye az avarra pergett.
    És minden fázó fűszál könnyezett.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig