Gyermekként álmodtam felnőttkoromról,
felnőttként álmodtam gyermekkorom.
“Majd cigarettázni fogok!”
“Hogyan is volt a kanyaróval?”
A háború is játék volt, amíg
ki nem nézte számból a falatot.
Csak akkor riadtam, kis állat –
beteggé tett a beteg világ.
Bartók halálos ágyán
kottafejekkel írt receptet
minden leendő nyavalyánkra.
Forrás: Magyarul Bábelben
hazafelé menet szeretnél ilyen otthoni meleget
mint a mai éjszakáé
egybefonódott testek melege
szem melege
lásd így kellene tudnunk megérteni ahogy ölelni tudunk
mert több vagyunk mint a megkívánás
pördül a szél
táncol a szél
vijjog a szél
ne félj
ne félj
ölelésem boldog erőit tebenned tovább álmodom
tebenned tovább érlelem
nem suhanhat el nyomtalanul fejünk fölött az értelem
szerelmes tüzek táncán
ujjong az ég
amint elmentél megláttalak egészen
búcsúzó zsebkendőjük lengetik künn a hópihék
Forrás: Magyarul Bábelben
Boldog vagyok kicsit,
mert kínjaim kicsik
(Szabédi)
Se ébren, se alva,
se élve, se halva,
se szomjan, se étlen,
se munkán, se tétlen,
se így, se amúgy –
rokkantan vagy épen,
nem megy semmiképpen –
szólj hozzám, hazudj,
mondj igazat, mindegy –
olyan lettem, mint egy
csecsemő, olyan
magatehetetlen és gyámoltalan;
se ébren, se alva,
se élve, se halva,
se szomjan, se étlen,
se munkán, se tétlen –
túl a megváltáson:
élő feszület.
Senki meg ne lásson,
Anya, nélküled.
Forrás: Magyarul Bábelben
Katonája a mindenségnek,
bakája a nyomorúságnak,
teszünk azzal valamit is,
hogy a füvek zöldellő erejébe
visszahelyezzük a halottat?
Forrás: Magyarul Bábelben
At nobis, Pax alma, veni spicamque teneto,
perfluat et pomis candidus ante sinus.
(Tibullus)
Nem szabadulsz
az üszkös napok kísértenek
Nem szabadulsz
hány halál halott int neked
Nem szabadulsz
álmodban nyögsz kiáltozol
Nem szabadulsz
soha e lidércnyomán alól
Nem szabadulsz
lelkeden bűzös átok tesped
Nem szabadulsz
nem feledhet elkínzott tested
Nem szabadulsz
csupa csont-bőr emlékeidtől
Nem szabadulsz
pokolban égett éveidtől
Nem szabadulsz
beléd süttettek visszajárnak
Nem szabadulsz
nem szabadulsz csak a halállal
Nem szabadulsz
viaskodsz tűnt kísértetekkel
Nem szabadulsz
– de izzó vád vagy élő fegyver
Mennyi erő
pusztán az is hogy nem feledhetsz
Mennyi erő
e gyönyörű új küzdelemhez
Mennyi erő
hogy harcrakész vagy mindhalálig
Mennyi erő
hogy nincs halál amely megállít
Mennyi erő
hogy volt értelme jajnak kínnak
Mennyi erő
álmodni hús-vér álmainkat
1960
Forrás: Magyarul Bábelben
HAJDAN eke nyomán hajoltunk a föld kitárt ölére,
pult mögött sürögtünk, esztergapadnál hámoztunk acélt,
főkönyv égignyúló számoszlopait mászta meg szemünk,
gyermeket nemzettünk, sztrájkoltunk béremelésért, gyülekezési jogért,
repülőgépről csodáltuk a bogárházú városokat,
szavaltunk, énekeltünk, sírtunk, verset írtunk,
gyaluval deszkát szelídítettünk, míg kezünk elvadult,
vertük az üllőt lihegő kalapáccsal, lovat csutakoltunk,
töltényt is gyártottunk, ha kellett, s nem tudtuk, hogy önmagunk ellen,
sorbaállottunk kenyérért, nem tudtuk, hogy az éhségnél is van borzalmasabb,
óvóhelyen tipródtunk, nem tudtuk, hogy a halálnál is van borzalmasabb,
halat árultunk gyűrött pénzért, élőfát öltünk, hogy mást melegítsen,
ruhát szőttünk lyukas könyökű kabátban,
képet festettünk éhomra, szombaton fröccsöt ittunk,
olykor elmentünk moziba, keresztelőre, temetésre –
még volt nevünk, hangunk, egünk, dalunk, kedvesünk, reményünk
nyugodt halálra –
de szétloccsant a világ, mint koponya a puskatus alatt – –
itt megtanultuk: Jedem das seine! –
csíkos a ruhánk, csíkos a lelkünk –
itt megtanultuk: Liebe zum Vaterlande! –
szeresd a szögesdrótot, megvéd a betörőktől –
és megtanultuk: Sauberkeit! –
tartsd tisztán a szemétdombot, mert asztalod –
és megtanultuk: Pünktlichkeit! –
gyakoroljuk a pontos halált –
és megtanultuk: Gehorsamkeit! –
halj meg engedelmesen, hogy mennybe juss –
és megtanultuk: Wahrhaftigkeit! –
valld be őszintén, hogy tetszik neked itt –
és megtanultuk: Fleiß! –
szívjuk szorgalmasan a ciánhidrogént –
és megtanultuk: Opfersinn! –
szegény, éhező vérebeknek adj a combodból egy kicsi húst –
és megtanultuk: Arbeit macht frei! –
– gyerünk, gyerünk, emeld, cipeld, izzadj, lihegj,
gyerünk, mozogni, ez még élet, egyetlen, súlyos, ronda kegy,
gyerünk – los! – görnyedj, nyögj, jajgass, üvölts, ha
mersz vagy üss, ha tudsz,
mert itt a fő a Tisztaság, Pontosság
s az, hogy Ne Hazudj,
s Áldozatkészség, Szorgalom,
Sok Szép Honpolgári Erény,
Engedelmesség, ó, csodás, és a szívekben lángoló
Honszeretet –
amíg lerogysz, tarkódról lesiklik a fény –
Es gibt nur einen Weg der Freiheit!!
és megszabadít egy golyó.
Forrás: Magyarul Bábelben
Aludj, aludj, szép sasfiókom,
aludd csak az igazak álmát.
Baglyok vigyázzanak szemedre,
lelked csípjék szuronyos bolhák.
Csíjja, tente, csicsíjja.
Álmodj horogkeresztes álmot,
halálhörgés vájjon füledbe,
arcodra kifolyt szem csurogjon,
aludj, vitézem, csíjja, tente.
Csíjja, tente, csicsíjja.
Aludj, kis hős, kis Hoess, te kedves,
bűvöljön bátrak büszke álma.
Mások halála: lám, a pálma;
az alvilág tenéked áll ma.
Csíjja, tente, csicsíjja.
Aludj, liliomok lovagja,
szüzek, árvák, özvegyek őre.
Aludd csak az igazak álmát,
s ne ébredj föl soha belőle.
Csíjja, tente, csicsíjja.
Forrás: Magyarul Bábelben
Összevont szemöldökű felhők sorakoznak csatarendben
hunyt szemű ég alatt megfullad a csönd
megfullad a zaj
megfullad a lapuló tábor
a hajlott hátú barakkok a földet nézik komoran mint aki nem érti
hogy került ide mit keres itt mikor lesz vége –
– csordulj haragos eső
csordulj végig letarolt koponyánkon
csordulj haragos eső
csordulj végig pofonokkal szántott arcunkon
csordulj haragos eső
csorogj le ványadt vállunkon
bordáktól csíkos mellkasunkon
gyámoltalan gerincünkön
csordulj haragos eső
áztasd nyöszörgő hasunkat
áztasd rajtunk a fagyos simogatású inget
sűrű éhségtől növesztett fájdalmainkat szétmaszatolt emlékeinket
áztasd a ragadós álmokat az enyv-ízű alázatot –
hunyt szemű ég alatt megfullad a csönd megfullad a zsivaj
megfullad a lapuló tábor –
– csordulj, haragos eső!
villanj, villám!
ess! üss! dörögj! vágj! zúzz! szabadíts!
Forrás: Magyarul Bábelben
– hát mutasd meg, hogy nem igaz,
azértsem igaz, sose volt,
hogy az élet megdöglik, és
nem igaz, hogy halott a holt,
nem igaz, nem, nem, sose volt,
hogy csupasz seb vagy, vakított
szem, lefogott kéz, szótlan
szolga, ki sután tűri sótlan
sorsát;
mutasd meg: nem igaz,
hogy kutyakorbácsra születtél,
s hogy beléd marjon a veszett tél,
s a felhő higanyt záporozzon
fejedre, s hogy sose maradjon
estére annyi csöpp erőd,
hogy lerúgd a rongy facipőt;
hát mutasd meg, hogy nem igaz,
hogy elintézhet egy süket
legyintés; hogy nem számítasz
annyit, mint a tetű, az eb,
a félrelökött csizmatalp;
mutasd meg, hogy a kínt, a jajt
torkon tudod ragadni, és,
ha egyebet nem, hát merész,
szabad halált vívhatsz e rab
életre, melyben mindened
elorozták, s szíven harap,
mint a macska a madarat,
a kivetkőzött indulat;
döntsd le vérgőzös istenek
sziszegő-szuronyú szobrait,
mutasd, mutasd meg, hogy amíg
ereidben vér vánszorog,
idegeiden fájdalom,
nem hagyod, azértsem hagyod
az ezerfejű gyalázatot
sértetlen trónolni a romhalmazon,
melyet épített;
mutasd, mutasd meg, hogy tied
az erő, bátorság, az ész,
hogy a jövő magad vagy, és
a jövő nem hal meg soha,
mutasd meg hát, hogy te vagy a
gyilkos szolgák kemény ura
s bírája: ítélj – intenek
a vérben pácolt tetemek,
a falhoz vágott csecsemők,
a meddővé tett, drága nők
és a kiherélt férfiak
s hány vértől végtelen pillanat –
– mennyi halott, mennyi halott
szellemhangja üvölt, susog – – –
acél bátorítást (s vigaszt,
ha kell), ez ad, hogy megmutasd –
hát mutasd meg, hogy nem igaz,
azértsem igaz, sose volt,
hogy az élet megdöglik, és
nem igaz, hogy halott a holt –
Forrás: Magyarul Bábelben
Őrjöngő napsugarak hullnak tikkadt, sápadt hajszálaikra,
ágyékukból kiaszott az élet, szívükben kiszikkadt a szikra,
állanak, mintha szélütötten, az összecsukló sínek mellett,
fáradtak ütni vagy üttetni, meghalni vagy kérni kegyelmet,
szemük törékeny fészket rak a megtörött fénylombokon,
kezük a levegőt mutatja, a levegő is fájdalom,
mint a vízből kihúzott halnak, mely kifordított életét
tátogja a közömbös égre, amely immár nem néki ég;
állanak, mintha szélütötten, nézik a nyüzsgést, idegen
tükrű tekintettel; lábuk kábán szunnyad a köveken,
a cipő félretaposott és félretaposott a lélek,
poros lett, suta és fakó, gubbaszt bennük élettelen –
haláltalan közönnyel, mint a föld alá ásott értelem;
csak állanak, a földet nézik, nem bátrak már és nem is félnek –
csak állanak a sínek mellett, bénán, szinte szélütötten,
mint fecskék ha sunyi hálóba ütődnek gyanútlan röptükben;
így vesztegelnek vakvágányon kivénhedt, keshedt mozdonyok,
így ácsorognak kiürített városban tétlen házsorok,
így gunnyasztanak bombázáskor a tépett fák, a mit-sem-értők,
így vár a sebesült, ha arca lelógó hús s nem lát a vértől,
így ül óvóhelyen az asszony, kinek férje meghalt a fronton,
így ül üregében a szem, ha napokig nem ülte álom,
a csillag, ha elhagyta fénye; az ég, ha kékje széttörött;
a Föld, ha akasztó-hurokká fonódtak derűs délkörök,
a Nap, hogyha bombázó-rajjá vált a békés bolygósereg –
az ág, hogyha csóktalan őszön a lomb szótlanul lepereg,
s meghal a zöld, s haldoklik már a piros, sárga, a lila –
csak állanak, néznek a töltés vigyorgó kavicsaira – –
Forrás: Magyarul Bábelben
