Címke: erkölcs

  • Szabó Lőrinc: Három törvény

    I. Szeretet

    Meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket isten e szép
    világba, ahol
    már minden valakié. De az
    egyforma meztelenséggel
    mindenkinek
    egyforma jogot adott
    mindenre: első csodaként,
    örök csodaként, az érdekek
    zsúfolt tülekedésében is
    szeretet fogadja az új jövevényt,
    a gyermeket,
    isten folytatását, szeretet
    neveli, és
    ez a mennyei kezdet
    kíséri, mint
    emlék s remény,
    harcaiban a férfit, aki
    lassan beilleszkedik
    a közös munka üzemébe,
    ez az első szeretet
    ad erőt neki, mikor
    tipró erőkkel szembeszáll
    s az ős törvényt hirdeti: meztelen
    húsból meztelenül dobott
    világra mindenkit a sors! – szeretet
    kapcsol össze kicsit és
    legnagyobbat, szeretet,
    mégiscsak a megtagadhatatlan
    szeretet őrzi
    a rend egyensúlyát, szeretet
    dolgozik a javító
    idő szívében
    s éltetve az egymásután
    előhömpölygő nemzedékeket:
    tölgyből s ibolyából, millió
    ellentétből királyi erdőt
    épít a Szeretet.


    II. Szabadság

    Ne hirdessétek a szeretetet,
    a szeretet magánügy, és
    semmit sem ér, mert nem kötelez.
    Meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket isten e szép
    világba, – de itt
    már minden valakié és
    minden fű s állat a legfőbb
    törvényt követi:
    mindazt, amibe a nem-kért
    élet kerül, rabolni kell,
    valakitől
    munkával-ésszel
    elhódítani, hogy a különb
    erő diadalmas kezeivel
    a természet maga gyomlálja ki
    csenevész próbálkozásait.
    Ne hirdessétek a szeretetet:
    itt a sok önzés sok ereje őrzi
    az egyensúlyt, a rend nyugtalan
    nyugalmát, de nem a pusztuló
    kóróra büszke az erdő,
    hanem az alacsonyabb
    akaratok fölött
    roppant koronáját égbeölelő
    nagy tölgy zsenijére:
    az az ember az élet
    igazi fia,
    aki mer, az egyén, akit
    nem nyom el a zsúfolt érdekek
    tülekedése,
    hanem aki betölti
    rendeltetését,
    s ha pusztít is, volt joga rá,
    hiszen csak az ős
    törvényt példázza, melyet hasztalan
    cáfol a szeretet:
    Hirdessétek a szabad erőt,
    melyből mint kard és trombitaszó
    tör ki a Tett!


    III. Igazság

    Hazugság harsonája, bolond
    törvény a puszta erő
    e földön, ahová
    meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket az isten:
    itt már minden valakié,
    itt már az erőt is előre
    szétosztották, s az egyenlő
    meztelenséget azonnal
    megszünteti a pénz:
    páncéllal védi örökösét
    s a másikat sorsára bízza.
    Nincs itt szabadság s vak az erő:
    talán a haszontalan, becstelen
    gyomlálja ki
    bérelt kezekkel a jót, a nemest,
    s ki tudja, nem a fegyveres silány
    pusztít-e millió különbet?
    Ne hirdessétek hát az erőt,
    az akármilyen diadalt,
    hanem
    a sose-voltat,
    az eljövendőt,
    az eddig örökké csak bebörtönözött
    új vezért, aki új szeretet,
    az új vezért, aki új erő,
    az új vezért, aki majd
    szabaddá kényszeríti az
    emberek és
    népek örök-nagy versenyét:
    hirdessétek a Teljes Igazság
    istenét, aki átveszi az idő
    legmodernebb harceszközeit, és,
    soha vissza nem rettenve a
    rettenetestől, ágyúkkal is
    felszereli jóakaratát:
    hirdessétek a mindenkiért
    hadbaszálló világos erőt,
    amelynek ura
    elsöpri az irgalom
    laza rendjét, a véletlenek
    buta egyensúlyát,
    s vegye bár föl teremtő
    tisztaságára a pokol
    álarcát és égesse föl
    mindazt, ami
    szépet és jót tíz ezredév
    megalkotott: joga lesz
    rombolni, mert
    a felszabadított emberért
    ő újrakezdi az életet:
    és szent kard és szent trombitaszó
    csak úgy lehet, ha Érte küzd
    a szolga tett!

    Forrás: DIA

  • Váci Mihály: Két szívdobbanás

    Eldőlt, ki mer szemünkbe nézni,
    ki emeli fel ránk fejét
    bátran, velünk nevetve és mi
    kinek szorítsuk meg kezét;

    kinek hajlik hozzánk a válla,
    ha feszíteni kell az izmokat,
    míg – mint gyermeki indulat, –
    átjár melegen a munka láza;

    ki harcol a mi fegyverünkkel,
    ki az, ki szerszámot emel,
    ki jön, ha hívják nyílt tenyérrel,
    s ki közeleg dugott ökleivel;

    az emberiség kit ölel magához,
    védelmezőn kit karol át,
    s ki az, kit eltaszítva átkoz,
    mint menekülő gyilkosát.

    Összegyűjt ez a karolás itt
    s elválaszt: – tudjuk már e bolygón
    kit kell szeretni forrón,
    s kit kell gyűlölni mindhalálig.

    Szívünk nem bénítja sok kusza érzés,
    benne szánalom s gyáva düh nem él:
    bizonytalan és vívódó verését
    megnyugtatta két tiszta szenvedély:

    a szeretet árasztja szét,
    s összemarkolva gyűlölet dobálja,
    így lüktet már szívünk e két
    legemberibb érzelem ritmusára.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
    .

  • Ady Endre: Karácsony

    Ma tán a béke ünnepelne,
    A Messiásnak volna napja,
    Ma mennyé kén’ a földnek válni,
    Hogy megváltóját béfogadja.

    Ma ugy kén’, hogy egymást öleljék
    Szivükre mind az emberek –
    De nincs itt hála, nincs itt béke:
    Beteg a világ, nagy beteg…

    Kihült a szív, elszállt a lélek,
    A vágy, a láng csupán a testé;
    Heródes minden földi nagyság,
    S minden igazság a kereszté…

    Elvesztette magát az ember,
    Mert lencsén nézi az eget,
    Megátkozza világra jöttét –
    Beteg a világ, nagy beteg…

    Ember ember ellen csatázik,
    Mi egyesítsen, nincsen eszme,
    Rommá dőlt a Messiás háza,
    Tanítása, erkölcse veszve…

    Óh, de hogy állattá süllyedjen,
    Kinek lelke volt, nem lehet!…
    Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
    Beteg a világ, nagy beteg!…

    (1899. december 23.)

    Forrás: MEK

  • Baranyi Ferenc: TUDOD-E, MIT TESZEL?

    Mikor csalóra adod a voksod:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor sugárként hódolsz a ködnek:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek:
    tudod-e, mit teszel?

    Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor mosolygod csak, ami sanda:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor vak, süket vagy készakarva:
    tudod-e, mit teszel?

    Mikor nem hallod kételyedet meg,
    s nem nézed azt, mi kínos szemednek:
    tudod-e, mit teszel?

    Ha tudod – sírig élj megvetésben.
    Ha nem – megbocsát Isten.
    De én nem.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: FOHÁSZ

    Ne csak magyarul,
    de magyarán is
    engedj szólni, Uram,
    azaz egyenesen,
    mint a kaszasuhanás.

    Vágjon rendet a szó a
    dudvarostú beléndek-beszédben,
    hogy szárban bátorodva égre szökjön
    az értelem aranyfejű kalásza.

    Hozz bénakórt nyelvemre, hogyha méreg-
    be mártott heggyel döfni készül
    s nem rendet vágni ezüst suhogással.

    Métely tőrének, sandaság nyilának
    ne légyen barlangbiztos arzenálja –
    míg szólni tud – a szám.

    Magyarul úgy s
    uttogjak és kiáltsak,
    hogy mindig magyarán!


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: MEFISZTÓTÁGAS

    Eladó, minden eladó:
    eszme, rögeszme, hit, cinizmus,
    kordé, bicikli, bárka, kisbusz,
    lógombóc és üveggolyó –
    eladó, minden eladó.

    Eladó, minden eladó:
    a meggyvörös, az enciánkék,
    a tűz, a víz, a fény, az árnyék,
    delnő, kamaszlány és lotyó –
    eladó, minden eladó.

    Eladó, minden eladó:
    a múlt s a pillanatnyi helyzet,
    a közösség, a nép, a nemzet,
    megannyi Föld- és Mars-lakó –
    eladó, minden eladó.

    Eladó, minden eladó:
    a Hét krajcár, a Bánk, a Toldi,
    Júlia, Lilla, Léda, Fanni,
    Szózat, Rákóczi-induló –
    eladó, minden eladó.

    Eladó, minden eladó.
    Forog az áru körbe-körbe,
    csobog a bor, sül az ökör – de
    nincs több vevő, mint eladó.

    És ez azért vígasztaló.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: A FELTÖREKVÉS BALLADÁJA

    Ha korsó vagy, sose feledd:
    kútra ne járj, hogy el ne törhess,
    magadban friss buzgás helyett
    poshadt ürességet lötyögtess
    és ettől életed örök lesz,
    bár csöpp értelme sem marad…
    Ne tégy egy lépést sem, ha törtetsz –
    s a csúcson találod magad!

    Ha kurta vagy, kaparj sokat,
    s neked is lesz, több mint remélnéd,
    kalász már egy sem bólogat
    s cséplésre oldva, ím, a kévék,
    de földre pergett számos érték:
    kaparj – s hombárnyi lesz javad!
    Szedd fel, amit kínál a mélység –
    s a csúcson találod magad.

    Ha fecske vagy, hitesd el azt,
    hogy egymagad nyarat csinálhatsz,
    állítsd, hogy zörög a haraszt
    szélcsendben is, mert ráhibázhatsz…
    Minden hazugságból kimászhatsz,
    ha nincs igazán igazad,
    mellékutakon körbejárhatsz –
    s a csúcson találod magad.

    Herceg, ha mindez mégse használ –
    még egy tanács, hogy megfogadd:
    sirasd soká a ravatalnál,
    akit titokban elkapartál,
    gödröt toronymagasra rakjál –
    s a csúcson találod magad!


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: ALTERNATÍVA

    Hogy zavartalanul ehess, ihass, ölelhess, alhass –
    eszedbe ne jusson
    magad a Mindenséggel mérni.

    Ne gondolj aszállyal, se faggyal:
    a Mindenséget mérd magaddal –
    jobb hosszan, mint örökké élni.

    Ám ha azért eszel,
    hogy fenntartsd magad a jóra,
    ha azért iszol,
    hogy poharad igaz ügyre ürítsed,
    ha azért ölelsz,
    hogy emberebbé szeresd a másikat,
    és ha azért alszol, hogy üveggolyóvá álmodd a távolságot –

    akkor mégis cselekedj J. A. (1905–1937)
    meghagyása szerint
    s mérd magad a Mindenséggel –
    volt már, ki így is győzte évvel.

    Talán te is lehetsz kivétel.



  • Baranyi Ferenc: Porvers

    Akit egyszer porig aláztak:
    porig kell azért lehajolni,
    a méltósága-vesztett sorshoz
    méltóság-vesztve igazodni.

    Előtted ember ráng a porban?
    Megértem: belerúgni könnyebb.
    Még emberibb átlépni rajta
    könnyed sikkjével a közönynek.

    Mentséged is van, ha a lelked
    bátortalan feddése rádvall:
    másokért őrzött tisztaságod
    nem szennyezheted más porával.

    Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
    és hát derekad roppanó is,
    ápolt tüdődet is belepné
    a talajmenti szilikózis,
    hát nem hajolsz porig, ha porból
    akármi hív: kincs, ócska holmi…

    Pedig akit porig aláztak –
    porig kell azért lehajolni.

  • Heltai Jenő: Dalok


    I

    Kisasszony, adja ide a kisujját,
    Ez a kisujj untig elég nekem,
    Meg sem szorítom, ajkam sem tapad rá,
    Rajt nyugtatom csak bús tekintetem.
    Nézem az ujját szomorú szememmel,
    Melyből a bánat könnye permetez,
    Mióta én is erkölcsösen élek,
    Egyetlenegy szórakozásom ez.


    II

    Majd ha egyszer életemnek
    A doktorok véget vetnek.
    Majd ha egyszer meghalok
    S többé nem járok gyalog,
    Hanem négy fekete lóval,
    Veterán-muzsika-szóval,
    Népeknek az ezrivel
    Kísérnek a sírba el,
    Majd ha elzár sírom odva,
    Beismerem megnyugodva,
    Hogy csak annak szép a lét,
    Aki erkölcsösen élt.

    Annak útján nincsen kétség,
    Zűrzavar vagy bősz sötétség,
    Mert világít a morál,
    Mint a faggyú-gyertyaszál.
    Aki élt erkölcsös éltet,
    Holta után is remélhet,
    Az a mennyországba jut
    S üdvözülhet, hogyha tud.

    Oh, hajolj meg szív és elme,
    Szép az erkölcs győzedelme,
    És azt édes istenünk,
    Add meg, kérlek, minekünk.


    III

    Az édes ifjúságot eltemettem
    És a koporsón ott feküdt a lantom,
    Volt gyászkíséret… sok, sok jó barátom
    És töméntelen koszorú a hanton.

    Volt gyászbeszéd, lendületes szavalat
    És nagyhatású gyászoló karének.
    Az édes ifjúságot sírba tettük
    És szomorúan hagytuk ott, mi vének.

    A sírkövéhez jött egy csöndes ember,
    Hogy emlékét arany-betűkbe vésse…
    Mi haszna van szegény halottnak abból,
    Hogy elsőrendű volt a temetése?


    Mikor a régi templom szürke tornyán,
    Félelmesen, homályosan, mogorván,
    A toronyóra éjfelet mutat,
    Kik eddig mozdulatlanul nyugodtak,
    Életre kelnek sorba a halottak,
    Félbeszakítják síri álmukat.

    A sír öléből mindannyi kilebben,
    A hölgyközönség estély-öltözetben,
    A sok gavallér frakkban kurizál,
    Susog a fűz, a tücskök muzsikálnak,
    Hölgyek, urak a négyeshez fölállnak,
    És kakasszóig vígan áll a bál.

    Egyetlenegy sír áll komor-nyugodtan,
    Az édes ifjúságom nyugszik ottan,
    És nem zavarja álmát semmisem,
    Sírját az ásó mélyre, mélyre ásta,
    Az ifjúságnak nincs feltámadása,
    Nem jár haza még kísérteni sem.