Az est, a rest festő korommal
átfesti mind
amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.
A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,
csak ennyi volt:
jártunk a nád közt és a szél dalolt.
Sok ablakon benéztem érted én,
nyisd a szemed,
mert vak szemem nem érte még a fény.
Sok éjszakába hívtam a neved,
hallgatni jó,
nézd, sétál a hold a világ felett.
Az égen akkor fönn megállt a hold,
csak ennyi volt:
Fejem fejedre lassan ráhajolt.
Forrás: Lélektől lélekig
csípett már az esti szellő
elhalványult nappalom
nagyon messze volt még az éj
azt hittem, hogy álmodom
kupoláját a Végtelen
kék bársonyból készíté
aranysárga csillagokkal
szabálytalan díszíté
az arcomra sápadt fényből
álarcot font ezüst-Hold
bőrömön lágy érintésed
szívemhez ért (átkot old)
minden álnok, hazug érzés
messze futott, menekült
tisztítótűz forró lángja
a testemen szétterült
sötét lángok átöleltek
és egyik sem égetett
kristályból szőtt magány-gömböm
meghasadt, majd szétrepedt
ott álltam meztelen szívvel
éreztem, hogy fáj nagyon
de többé a kristály-gömböt
rá záródni nem hagyom
fájdalmakból születhet meg
a legnagyobb boldogság
menekülni a sors elől
a legnagyobb bolondság
meztelenül születik meg
testünk, ám felöltözünk
ruhánk alatt mi is lapul
arról megfeledkezünk
most másodszor pőre lelkem
látta meg a Végtelen
milyen vagyok igazából
többé el nem rejthetem
menekülni nem akarok
végre önmagam vagyok
ha hiszek majd önmagamban
talán az is maradok…
Forrás: Lélektől lélekig
Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll,
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.
Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég meguntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.
Mire az izzó arc lehűl,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng,
és jól esik az esti csend.
Jó így még egyszer szemlehunyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára,
s csend van. Elalszunk nemsokára.
Forrás: Lélektől lélekig
Jó estét! – Hallva ezt szívem mélyén öröm kel,
soha, valahányszor csattan az éji zár,
vagy reggelünk újabb találkozóra vár,
köszöntés, búcsúzás nem tölt el íly örömmel,
mint most, mikor mindent az este pírja önt el,
s szavamtól arcod is édes pirosra vál.
Szemed tükrében is kigyullad egy sugár,
és boldog sóhajod vegyül az esti csönddel.
Akik együtt élnek, övék a „jó napot”,
a dolgozó kézé, mely kenyerük kereste;
„Jó éjszakát” – köszönj boldog szerelmesekre,
ha telt gyönyörükből szíved vigaszt kapott;
s azoknak, kikre a remény hoz holnapot,
„Jó estét” – suttogjon szemünk mélyén az este.
(Végh György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Sötétlő fenyvesek mögött,
Túl a dacos nagy hegyeken
Leszállt a nap.
A vizeken a mesék apja jár:
Az este.
Az este a vizek ünnepe.
Mikor elül a zaj,
S a vízre ráterül
Halkan, simogatón
Az ünnepek nyugalma:
A hullámok mesélni kezdenek.
Mint amikor hajnalos éveimben,
Szép csendes nyári estelen,
Házunk előtt, akácfalomb alatt,
Édesanyám elringató ölében,
Gyerekfejem keblére hajtva,
Elálmodoztam ébren
Tündéres álmokat.
Harmatos fűben ciripelő tücsök szólt,
S a bólogató, vén akácfa
Halk titkokat súgott fülembe.
S míg édesanyám puha ujjai
Hajfürtjeim közt simogatva jártak,
A kertek alól, susogó lombon át
Bús nóták elhaló dalát
Hordta felénk akácillatú szél…
Susogva, halkan, lágyan, álmodón,
Estéli órán, ünnepi csöndben
Mesélnek a vizek…
Forrás: Lélektől lélekig
Mint halk csapatban szürke nyest,
a hegyre kúszik már az est,
s a bokrok alján meglapul:
itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
s a vak bozóton átremeg:
lámpák vagy bús állatszemek?
Kék fák közé most jer velem,
hol minden árny és rejtelem,
és minden vén törzs mély csoda.
Nézd! Gesztenyefa-pagoda!
Lombja mélyén egész sereg
zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
s bent apró virágoszlopok
halvány ivor-színe lobog.
Üljünk le itt e szent helyen,
öledbe hadd tegyem fejem;
agyamban alszik gond, szitok,
most áhítatot áhítok,
szárnyat, röpítőt és puhát,
levetni a bús test-csuhát,
nehéz szívem elejteni,
a fájó Én-t felejteni.
Így-így! Tedd főmre most szelíd,
halk Veronika-kezeid,
ne bánd, hogy szól már a kuvik,
s hogy már a hold is elbúvik,
csak ringass lágyan, csöndesen,
míg jő majd halkan, könnyesen
az ébredés, mint bús, csodás,
furcsa, ámult feltámadás…
Forrás: Lélektől lélekig
(Vas István fordítása)
Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?
Forrás: Lélektől lélekig
Kisbabácska, tente,
imhol itt az este,
alszik már a kenyér is, lenkendőbe kötve.
Alszik a rosta, a búzamag,
alszik a sípban minden hang,
alszik a rokka, a kenderkóc,
macska fekszik benne.
Alszanak kint az utak,
utak mellett a kutak,
erdő mélyén trombitál,
horkol a nagy medve.
Forrás: Lélektől lélekig
Az est, a rest festő korommal
átfesti mind,
amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.
A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,
csak ennyi volt:
jártunk a nád közt és a szél dalolt.
Sok ablakon benéztem érted én,
nyisd a szemed,
mert vak szemem nem érte még a fény.
Sok éjszakába hívtam a neved,
hallgatni jó,
nézd, sétál a hold a világ felett.
Az égen akkor fönn megállt a hold,
csak ennyi volt:
fejem fejedre lassan ráhajolt.
Forrás: Lélektől lélekig
Édes szellő jött a hegyekből és
elhozta a lombok suttogását,
elhozta a jázmin illatát,
a madarak dalát és a csendet.
Elhozta a hó tiszta illatát is,
a nap ragyogó fényét,
a források habjait,
a gyerekek énekét,
az avar pihenését,
az óvatos lépteket,
a reményt és a szeretetet.
Édes szellő jött a hegyek felől
és elhozta hozzám a legöregebb Hegyet.
Amikor a Hegy megérkezett,
leült mellém a székre
és beszélgettünk,
mint minden este,
amikor a nap már elbújt
s az első csillagok félénken pislogtak
a tiszta-kék égen.
Az öreg Hegy sokat mesélt nekem,
erőssé tett és bölccsé,
mert a tudás erő,
a látás bölcsesség.
Lassan mesélt, hogy megértsem,
és néha képeket is mutatott,
eleveneket, szépeket,
illatokkal, dalokkal teli képeket.
Az öreg Hegy mesélt az emberekről is,
akik nála laktak,
énekelt a dalaikból,
amelyek az Életről szóltak,
elmondta a vágyaikat,
amelyek erősek voltak
és csak álmok maradtak.
Mutatott árnyakat,
mutatott fényt,
elsóhajtotta az öreg fák lélegzetét
és a sűrűben lakó madarak csipogását.
S amikor a világ sötétbe burkolózott
s csak a csillagok lesték kíváncsian
a Hegy szavait,
felállt, szólította a Szelet,
felült a hátára és énekelt neki:
„Édes Szellő, kedves Szellő,
világokon átrepülő,
későre jár, éji idő,
szaladj velem, szaladj, Szellő!”
A Szél pedig elmosolyodott,
kitárta szárnyait,
felröppent a magasba
s vendégemet visszavitte a társai közé.
Mert várták, szerették és tisztelték
a bölcs öreg Hegyet.
Én visszaültem a székre
és vártam a másnap estét,
amikor a Szél újra elhozza őt,
hogy beszélgessünk.
Forrás: Lélektől lélekig
