Az esti felhők torlatag csodája
Aranyligetté zsúfolódva áll,
Meghalt a nap…..
Elmúlt. S csodálkozol: a szíved él.
A sóhaj megfeszíti bús kabátod,
Mint agg vitorlát édes, ifju szél.
És messzi partok enyhe rajzát látod.
Ajkad egy új, csodás igét keres,
Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet,
Az esti felhő… hűvösebbet,
Talán ezt: ölj meg! tán ezt, hogy: szeress!
Forrás: MEK
Fácán ragyog a sötét földeken,
a szegények lecsavart lámpájának fénye
sugárzik a remegő nyakán.
Körbe a dombok torokhangú kékjén
széttárt farkát terítve lépeget a Nap,
a zománc mellű páva.
A gerleszín virágú lombok tollászkodnak.
Egylábon állva, szárny alá dugott fejjel,
már alszanak a jegenyék,
a borzolt tollú gólyák.
A láthatáron körben
a hegyek sóvár dallama lebeg.
Kiárad az este a parttalan világra,
mentőcsónakjában száll a képzelet.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Lassan elülnek a zajok,
a nap fénye összegyűlik a fák között,
mint víz a mélyedésben.
A házak lehajtják fejüket,
az ég is halkabb lesz,
már csak a tücskök beszélnek.
Én ülök az ablakban,
a fények kihunynak körülöttem,
de bennem valami még világít –
egy apró emlék,
egy régi szó,
egy ember mosolya.
Nem nagy dolog, csak fény.
De elég, hogy ne legyen sötét.
