(Halott leányka emlékének)
A megfagyott öbölben
jégbe szorult a csolnak.
A hallgatás bárányai
melletted vándorolnak.
Mégy lankadón és szelíden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget nem érő jégmezőkön.
Kibomlott és havas hajad
meglobog és ismét elül.
Világító virágokat
ejtesz a hóba jelül.
Csend van, amikor megállsz,
csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most
üvegszívem szirmai töredeznek.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem tudtak még a lassú órák
kalapácsai összetörni,
nem hajolnak hozzám a fák,
némák a lángoló madarak.
Egészen bennem él az éj
kifájhatatlan szürkesége,
szétszórt keserű szavaim
senki se szedi fel.
Az árnyék hosszan rám zuhan,
eltátott számon sűrű csend ül,
homlokomról az éjszakát
kezem kínlódva tépi.
A puszta utcán kóborol
valami könnyű, árva árnyék,
a hold a barna foltokon
sárgán, hidegen elgurul –
Reggelre majd a szürke köd
hosszú csíkokat húz az utcán,
és dermedt számról földre hull
a széthasadt kiáltás.
Forrás: Lélektől lélekig
Az éj ölel…már belémmar néha a fájdalom,
de itt vagyok még, s napjaimat nem számolom.
Hiszek a teremtett jóban, és…hogy van esély.
S ha nem hagy időt, az utolsó szenvedély
lesz társam a leghosszabb úton. Ne sírj!
Nem vártam semmit már, de mégis kaptam,
és, ha az életbe eddig bele nem haltam,
az elmúlás szele életet lehel most belém…
mily bolond az ember, nézd, milyen bohém:
a koporsóba szerelmet vinni társnak. Ne sírj!
Még gyűjthetsz csodát…még én is adhatok,
még várnak engem is ragyogó nappalok,
és ha éjszaka a fájdalom újra ölel,
a szerelem véd…a halál még nem jön el,
még játszani enged egy utolsót…Ne sírj!
Forrás: Lélektől lélekig
Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.
Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.
Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.
Forrás: Lélektől lélekig
Biborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.
A fü között egy tücsök círipel,
Álmosan zúg a fáknak lombozatja
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.
De most!… valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet
Szempilláimat csendesen lezárom…
Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.
Forrás: Lélektől lélekig
Kértem Istent, vegye el a gőgömet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta, nem az Ő dolga, hogy elvegye: az én dolgom, hogy feladjam.
Kértem Istent, tegye egészségessé béna gyermekemet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A lelke egészséges, a többi ideiglenes.
Kértem Istent, adjon nekem türelmet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A türelem a szenvedés mellékterméke: nem adható, csak kiérdemelhető.
Kértem Istent, adjon nekem boldogságot, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: Ő áldást adhat, a boldogság rajtam áll.
Kértem Istent, vegye el tőlem a fájdalmat, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A szenvedés eltávolít a földi dolgoktól, és közelebb hoz hozzám.
Kértem Istent, növelje nagyra lelkemet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: növekednem egyedül kell, ő majd megnyes néha, hogy gyümölcsözőbb legyek.
Kértem Istent, segítsen, hogy szeressem az embereket, ahogyan Ő szeret engem.
És Isten azt mondta: No végre egy jó gondolat.
Forrás: Lélektől lélekig
Szepes Mária, hit, ima, szeretet, türelem, fájdalom, lélek, gondolat, emberi kapcsolatok
Aznap is így lesz: bezárul az ajtó
– utánad nézni már ma sem merek –
de aznap nem várlak haza ebéddel,
jó puha ágyat néked nem vetek.
Lelkem abroszán elfakul a rózsa,
örömet sose tálalhat neked,
nem leszel kisfiam, se kedvesem,
nem leszek többé anyád, kedvesed.
Üres a szoba, már nem mi szobánk,
ittfeledt szegény tárgyak visszasírnak.
Bánatos testem hova csukjam el?
Rozoga lábú napok el nem bírnak.
Mi lesz velünk – kitől kérdezhetem?
Kívüled nincsen kitől kérdenem.
Hol sírhassak, ha nem a térdeden,
ki gyógyítson, ha te leszel sebem!
Neszt hallottam… talánha hazatértél!
Üldöző hangok kísértgetve járnak…
…Egy pár sámfa, gyűrt keszkenő, egy plajbász
egy törött senki-semmi hazavárnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Ó engedd, Istenem, hogy egy csillagot letépjek;
beteg szívemet ez megnyugtatná talán.
De te nem akarod, hogy egy csillagot letépjek,
te nem akarod ezt, és azt sem akarod,
hogy itt a földön egy kis boldogságot érjek.
Lásd, nem panaszkodom, s olyan néma vagyok magamban,
gyűlölet és epe nélkül, akár a két kő közt lapuló sebzett szárnyú madárka.
Ez a csillag talán a halál, ó Uram?…
Add akkor úgy, ahogy mi vetünk egy
arany krajcárt az útfélen éhező koldusoknak.
Uram, mint törött lábú szamár, olyan vagyok csak…
Szörnyű az, Istenem, amikor visszavontad, amit adtál;
olyankor minthogyha átsuhanna szívünkön valami félelmes szél haragja.
Mi gyógyíthatna meg? Istenem, te tudod? Emlékezz rá:
gyerekkoromban jászolod fagyönggyel díszítettem,
míg bölcsőd oldalán a gyertyák cseppfogóit igazgatta anyám.
Nem viszonozhatod, amit tettem neked,
s ha úgy hiszed, beteg szívemnek jót tehet,
nem tudnál nekem egy csillagot adni mára?
Szívemre kellene helyeznem éjszakára,
mert olyan fekete, hideg s üres az árva.
Fordító: Rónay György
Forrás: Lélektől lélekig
A verseim nem tudnak róla semmit.
Azok még most se vállalják a vádat.
Én elhiszem, de nem hiszik a versek
Csak fájdalom van bennük és imádat.
Én a szemedbe mondom, de a versek,
azok nem mondják a hátad mögött se.
Szájukba adnám, nem mondják utánam,
némelyik inkább elhallgat örökre.
Pedig ők tudják jobban. Okosabbak,
mint én. Te még nem érted ezt a dolgot.
Tőlük tudtam meg azt is, hogy szeretlek,
az egyik oly különösen mosolygott.
A vers… ha tudnád! Azt nem én csinálom.
Az megvan. A költő, ahogy neveznek,
a költő senki, semmi. Csak fogadja
a verseket, akik hozzá eveznek.
Honnan is jönnek? Örökkévalóság
hajósai ők! Esti szürkületben
érkeznek lassan, hallgatag dereglyén.
Futok elébük, kérdezem ijedten:
mit tudnak rólam és mit tudnak rólad?
Ott az igazság, ott az ő szemükben!
az ő szavukban! Ők nem tudnak róla,
ők nem hiszik el, hogy rossz vagy és hűtlen!
Forrás: Lélektől lélekig
figyelj:
mikor még vele
éltem és a világot együtt
alkottuk, összeszőve, felfejtve
mikor még nálam volt a szeme
és hófehér keze
akkor megáldottam a havat
és az esőben nevettem.
mikor a délutánokat szobájában
töltöttem és a testében
járkáltam vagy leültem, könyvet
olvastam vagy aludtam, mikor ismertem
fülében az utat és behajóztam szemének
folyóján mikor kezével
játszottam és átsuhantam az ajkán
olyankor gyakran jöttem szembe önmagammal,
nevetve, sírva vagy mondva dolgokat,
de,
az ősz beköszöntével ő elment
most én sem vagyok már mert vele mentem
kezének kezet adtam
szemében ottmaradtam
fülében elakadtam
testében eltévedtem
testében megfulladtam.
Forrás: Lélektől lélekig
