Címke: fájdalom

  • Gyulai Pál: Margit szigetén

    Az alkonyfényen rezdül a fa lombja,
    És nyájasan behajlik ablakomba;
    Derüs árnyéka arcomon lebeg,
    Suttogva kérd: hogy vagy, szegény beteg?
    Jobban vagyok, enyhült a fájdalom,
    S el-elszunnyadva ébren álmodom.
    Mily szép lehet most ott künn a világ:
    Kék ég, zöld fű, ezer nyíló virág,
    Szökőkút cseppje és árnyas liget,
    Calypso kertje e tündérsziget.
    Nem láthatom, de hallom benn a zajt,
    Mit kinn az élet ablakomra hajt.
    Hallom beszédit, amint föl s lejárnak,
    Ujabb, meg újabb vidám társaságnak;
    Nő, férfi, mind örül, tréfál, nevet –
    A jókedv meg nem illet engemet
    S ki tudja: vaj’ lesz-e még helyem ott,
    Ma csak beteg, holnap talán halott…
    Hallom zendülni csalogány dalát,
    Szivem egy édes emlék hatja át!
    Ébrednek újra eltünt boldog évek,
    Egymásba folyva, mint ködfátyolképek,
    Ébred kihalt vágy, vesztett szerelem,
    Illatmaradvány hervadt levelen…
    Hallom zaját játszó kis gyermekeknek,
    A fűben ott futkosnak, enyelegnek.
    Oh gyermekim, mikor még élt anyátok,
    Mikor még ti is kicsinyek valátok
    S így játsztatok!… Az alkony elborul.
    Sötétedik; szemembe könny tolul,
    De szél fuvall s a lombok zúdulása,
    Csapongó hullám méla mormolása,
    Gőzös robajja, közbe távol ének
    S tört hangjai el-elhaló zenének:
    Elrengetik az éber álmu főt,
    Mint dajkaszó a síró csecsemőt.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Idővel

    Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
    Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
    Te tudod: az örök seb mese csak,
    Egy seb ha nyílik, a másik heged,
    Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
    A perced ír, az órád irgalom,
    Az éveid csupa szent sebkötések,
    Vezess, vezess, mi követünk vakon.
    Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
    Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
    Egyre halkulóbb, estelibb a táj
    És révedezőbbek a jegenyék,
    Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
    Suhanó pici békeangyalok
    Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:

    Úgy múlik lassan minden fájdalom.
    Ahogy az élet elmúlik velök.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Roskadó alázat

    Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
    csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megúnlak,
    hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
    Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
    nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
    a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.
    Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
    hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
    hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
    űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
    és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
    nagy fények birtokában – maradni észrevétlen.
    Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,
    melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
    mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
    csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
    Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
    és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
    és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
    amit magam se hallok és mégis megvígasztal.
    De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
    és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
    nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
    csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
    S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
    Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!
    Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,
    vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
    hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
    tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
    a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:
    jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

    (1963)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wladislaw Broniewski: Névtelen

    Akár egy távoli dal, mint illatos orgona
    virág lángja a Visztula partján,
    mint mámor mely vízbe sodor
    a mazóvi, vakító fényben,
    ami még nem volt s egyszer talán lesz majd,
    megriad, félve reszket még,
    akár nyírfa ágacska, új levelet hajt,
    amely futna, ölelve,
    visszafoghatatlanul akár a májusi pázsit,
    mint parton a víz csobogása,
    mint madár, amely felhők közt cikázik,
    s vele repül párja,
    mint szárnyak suhogó hangja lebeg magasan,
    mint boldogok az égben
    bennem ő olyan volt, olyan,
    hogy most túl nehéznek érzem…

    Fordította: Tamás István
    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Dilemma

    Fáj az epém, és fáj a torkom is:
    azt sem tudom, hogy melyikre figyeljek.
    Enni muszáj, és enni nem szabad.
    Hát mit tegyek most: nyeljek-e, ne nyeljek?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Bogáncsének

    …Hogy nem születtem nagy fenyőnek,
    nem nyújtok sárguló kalászt,
    hogy friss gyümölccsel nem lepem meg
    a szomjan ballagó vadászt:
    ki bűnös érte?

    …Hogy nem lettem oltárra rózsa,
    sem árnyaslombú, bölcs dió,
    hogy méz belőlem nem fakadhat,
    termésem senkinek se jó:
    ki bűnös érte?

    …Hogy árok partján nőtt a száram,
    szívemhez járt út nem vezet,
    ki simogatna, szánva-szánna,
    megszúrom, jaj, a lágy kezet:
    ki bűnös érte?

    …Hát nézd meg jól e szent bogáncsot,
    s taposd el tüskés ágait!
    Gyűlölhet ő, vagy tán szerethet:
    csak szúrni tudja karjaid!

    …Ki bűnös érte?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Mindegy

    Ha ezt a szót, e kurta szót
    ki tudnám egyszer ejteni
    egyszerűn, hangsúlytalanul,
    ahogy ágról a zuzmara pereg,
    ahogy az esőcsepp a mélybe hull…

    Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
    vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
    Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
    hogy nem kellene mögé rejteni
    fájó lemondást, keserű dacot,
    titkolt reményt, elfojtott haragot.

    Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
    ahogy ágról a zuzmara pereg,
    ahogy az esőcsepp a mélybe hull.

    Akkor én derült volnék, mint az ég,
    és nyugodt, mint a halottaknak arca
    az ünnepi, ravatalos szobában,
    és rendületlen, mint az Alpesek,
    s erős, mint az Isten a magasságban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vajda János: Népdal

    Elmennék én innen messze, messze,
    sohse jönnék vissza e vidékre,
    elhagynám a kedvesem örökre…
    Jaj, csak a szívem meg ne repedne!

    Elmennék az Óperenciára,
    ráülnék ott a világ sarkára;
    rá se gondolnék a galambomra,
    jaj, csak a szívem meg ne hasadna!

    Itt maradnék én ezen a helyen,
    el is felejteném a kedvesem,
    nem is bánnám, hogyha mást szeretne…
    Jaj, csak a szívem meg ne repedne!

    1847

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Fecske Csaba: Egyedül

    Ködöt szitál az alkonyat,
    tüsszent a girhes, ritka lomb.
    Mellemet túrja, döfködi
    szívem, e szorgalmas vakond.

    Zokon ma semmit sem veszek;
    vesém pamutgombolyag, hagyom,
    macskaként játsszon még vele
    a bársonyos talpú fájdalom.

    Gőzölgő, langy mocsár a park,
    az idetévedőt elnyeli.
    A vén idő zokog; peregnek
    a berkenye piros könnyei.

    A ködön áttűnő lámpafény,
    mint borzas, ormótlan ecset,
    sárgára festi a padon
    szomorú, kihűlt helyemet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Ha már a kínok függönyét…

    Ha már a kínok függönyét
    a sors fejünk köré csavarta,
    világosság lesz a sötét
    és szánalom a bosszú kardja.

    A hold is nappá változik.
    S mint meggyilkolt szívet, siratjuk
    a napot, ha leáldozik.
    És búsan sírkövünkre iratjuk:

    hogy éltünk, amíg lehetett,
    hogy sírtunk, míg a könnyből tartott.
    S a tovasodró ár felett
    csak úsztunk. És nem értünk partot…

    Forrás: Vers mindenkinek