Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
– Mért kell a csüggedtnek búsan – mégis élni?
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
Forrás: Arcanum
Felém távol szivárvány látszik,
Szivárványom hét színe játszik:
Rózsa remény, viola gyásza,
Hervadt levélszínű lemondás,
Kék honvágy, fájdalom bíborja
És jégszínű reménytelenség
És lelkem álmának fehérje.
Forrás: Lélektől lélekig
A Karácsony nem hozott havat,
De nekem még tavalyról maradt
A hűtőben, a levesek mögött,
Majd összeszedem szépen délelőtt.
– És gyúrok olyan hógolyót Neked! –
– És megdobom a csillagos eget,
Hogy visszahulljon hozzád, s arcodon
Olvadjon el, ahogy a fájdalom.
S ha letörlöd, kezemhez ér kezed.
– Így simogatlak utoljára meg…
Forrás: Lélektől lélekig
Jön a fájdalom fölfelé,
hogy a sípcsont reped meg tőle,
földemé, anyaföldemé,
tolul sisaknak fejtetőmre,
megingat, barbár vállamon
rezegtet selyem-szárnyakat,
zúzik a fog, sírnék nagyon –
s értelme nincs, nem is szabad.
Forrás: Lélektől lélekig
Nehéz bántalmak égető
Könyűje forr szememben,
míg olthatatlan gyűlölet
Szikrákat szór szivemben!
S elfojtani kell könnyei,
Nehogy valaki lássa,
Kacagnom kell, kinomnak hogy
ne halljék sikoltása.
Oh, mert oly édes diadalt
Szerezne a világnak,
Látván, szivemben nyilai
Mi mélyen behatának.
Könnyek, szivembe vissza hát,
Még jobban gyulaszátok,
Mint olajcseppek a tüzet,
haragját úgy oltsátok! – –
Méregkehelylyé lön szívem
A sok keserű könnytül;
Ki szomját benne oltaná,
meghalna egy cseppjétül!
Forrás: Szeretem a verseket
Mi is maradt belőle? A neve,
hajának illata a hajkefén,
egy Micimackó, halottlevele,
egy véres rongy és ez a költemény.
A világ hatalom és értelem,
nem értem, miért tették ezt velem.
Nem pörölök. Élek és hallgatok.
Most angyal, ha vannak angyalok.
De itt lenn minden únt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.
Forrás: meglepetesvers.hu
(Halott leányka emlékének)
A megfagyott öbölben
jégbe szorult a csolnak.
A hallgatás bárányai
melletted vándorolnak.
Mégy lankadón és szelíden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget nem érő jégmezőkön.
Kibomlott és havas hajad
meglobog és ismét elül.
Világító virágokat
ejtesz a hóba jelül.
Csend van, amikor megállsz,
csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most
üvegszívem szirmai töredeznek.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem tudtak még a lassú órák
kalapácsai összetörni,
nem hajolnak hozzám a fák,
némák a lángoló madarak.
Egészen bennem él az éj
kifájhatatlan szürkesége,
szétszórt keserű szavaim
senki se szedi fel.
Az árnyék hosszan rám zuhan,
eltátott számon sűrű csend ül,
homlokomról az éjszakát
kezem kínlódva tépi.
A puszta utcán kóborol
valami könnyű, árva árnyék,
a hold a barna foltokon
sárgán, hidegen elgurul –
Reggelre majd a szürke köd
hosszú csíkokat húz az utcán,
és dermedt számról földre hull
a széthasadt kiáltás.
Forrás: Lélektől lélekig
Az éj ölel…már belémmar néha a fájdalom,
de itt vagyok még, s napjaimat nem számolom.
Hiszek a teremtett jóban, és…hogy van esély.
S ha nem hagy időt, az utolsó szenvedély
lesz társam a leghosszabb úton. Ne sírj!
Nem vártam semmit már, de mégis kaptam,
és, ha az életbe eddig bele nem haltam,
az elmúlás szele életet lehel most belém…
mily bolond az ember, nézd, milyen bohém:
a koporsóba szerelmet vinni társnak. Ne sírj!
Még gyűjthetsz csodát…még én is adhatok,
még várnak engem is ragyogó nappalok,
és ha éjszaka a fájdalom újra ölel,
a szerelem véd…a halál még nem jön el,
még játszani enged egy utolsót…Ne sírj!
Forrás: Lélektől lélekig
