Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.
Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.
Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.
Forrás: MEK
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Forrás: Arcanum – Ady Endre versei
Hunyhat a máglya
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.
Léda, elűzhetsz:
E vén, hű kutya-szemektől
Sohasem menekülhetsz.
Szerelmi máglya
Fölgyujtja tán újra a véred:
Hiába, mindhiába.
Jönnek a rémek:
Ezek a szomorú, vén szemek
El nem engednek. Néznek.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Boszorkák dobáltak meg
A bús csodáknak ligetében.
Én nem féltem. Én sohse féltem.
De a szeretőm elszaladt.
Szép szeretőm: az ifjú Mosoly.
Sírtak s nevettek a boszorkák.
Köd volt és a gyászos, vak éjben,
A bús csodáknak ligetében
Zuhogva hulltak a szivek
S én elfödtem az arcomat.
Sziveket dobtak a boszorkák.
Én nem féltem. Én sohse féltem.
A bús csodáknak ligetében
Állottam búsan, egyedül.
A ködből hulltak a szivek,
Csúnya, kicsiny, kemény szivek.
Egyszerre szétszálltak a boszorkák,
Könnyesen, csöndben és fehéren,
A bús csodáknak ligetében,
Egy asszony jött fényben felém
S én ráemeltem arcomat.
Szemembe nézett s szivéért nyúlt,
Az arcomon még most is érzem:
A bús csodáknak ligetében
Arcomhoz vágta a szivét,
Meleg, beteg, szegény szivét.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Bús maskarája a világnak,
Apolló, a faun-mezű:
Üzenek néked, Léda. Várlak.
Tavasz van itt a Duna-tájon
És én olykor vért köhögök,
Szép itt az élet, csupa álom.
Pán-kereső utamba most már
Mámor-gályák utasa, én,
Itt állok a zord Bizonyosnál.
A lelkem még ronggyá-szedettebb,
Testem röpítné könnyű szél
Hádesz felé. És, és: szeretlek.
Új dalokat nem hallasz tőlem,
Csókom sincs csókolnivaló,
De kellesz e tavasz-időben.
Hogy akkor majd reám hajoljál,
Fülembe csókold, mit te tudsz:
„Csúf faunom, Apolló voltál.”
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Tumultus, tömény emberevés!
Szerencse-lovak barbár ügetése!
Arany patátok józan kopogása
csituljon, s ti jól megszerkesztett
üzletpapírok, repedjetek szét,
mi közöm hozzátok, bánom is én:
Bábel tornya fölépül vagy nem épül –
csontjaimból is emelek tornyot annak,
aki a nyomort vette feleségül.
Csak ez az ember fontos, teste
piros udvaraiban az éneklő madár,
a sas, aki testvér-szárnyat növeszt,
kiáltván, hogy röpüljünk! Ó volt,
úgy volt: a Hatszárnyú Relju
ereje is kevés volt, ó kellett végül
a rokon tollak sötét fedezéke –
hát ő a nyomort vette feleségül.
Mert cipeltem én Nana-i szitkokat,
kéjlakok köré árván a sódert
s árvábban az igék nehezékét,
de puha ágyacskákban nőttek a múzsák,
a hölgyikék, s fejükön viselték
tollas kalapnak a költészetet –
ó, szeresd őket halálra! s azután:
te irtóztató luxus megteremtője,
eszmények fényűzője, hűség angyala, gyere,
gyere, fűtsük be a szobát,
főzzünk három szívre ebédet,
mi egymásnak maradtunk örökségül,
évszázadok elmaradt csókja csattant,
mikor a nyomort vetted feleségül.
A szerelmet csak ritka, drága pillanatokban
muzsikáltassuk, mint a gitárt, a nóniusz-nyakú gitárt,
mert nem szelídek a mi örömeink,
késsel ütünk mi egymásra, és vigadunk,
borosan vigadunk, lefenségezzük egymást,
legyalázzuk egymást, de mint a királyok,
mert kell káromkodni, mert el-nem-adott
testünkből, vérünkből – tiszta Egymásból
akarunk létezni – s hogyan valljuk be végül:
nem csinált házat, csak Művet az,
aki a nyomort vette feleségül.
Élet, betegség, keserűség, tehetetlen
egymásra-vicsorgás, eres kezem megfagy,
a Vanderbilt-lánnyal nem versenyezem
eleganciában, kocsim nincs: arany sárkányon,
villamoson hozom a karácsonyfát,
élő fád vagyok, melegedni feküdj körém,
dolgozzunk, szerelmem, s panaszkodjunk,
úgy panaszkodjunk, mint az oroszlánok,
mert a szívem bele nem békül,
hogy csak magammal fizethetek Neked,
aki a nyomort vetted feleségül.
Jön a fájdalom fölfelé,
hogy a sípcsont reped meg tőle,
földemé, anyaföldemé,
tolul sisaknak fejtetőmre,
megingat, barbár vállamon
rezegtet selyemszárnyakat,
zúzik a fog, sírnék nagyon –
s értelme nincs, nem is szabad.
,
Toloncház, 1944. november
Ez itt a híres Egeres.
(Nem olyan úri fogda, mint a Markó,)
És benne ülök én, örök csavargó,
Edzett, kipróbált alperes.
Mindég a vesztő oldalon!
Szidalmazottan, vádoltan, pörölten,
Holott nem csaltam, még csak nem is öltem,
Számomra nem volt irgalom.
Jött négy pribék, négy fegyveres,
Géppisztolyát a mellemnek szegezte.
Esett az eső… ólmos, őszi este…
Várt már a híres Egeres.
Itt ülök a fagyos kövön.
S velem vagy száz gyanús magyar, meg ócska
Kültelki jassz és meghajszolt zsidócska,
De az is ember, nemcsak ön,
Ön, gyáva gyászvitéz, akit
Veszett vagányok vállalnak vezérnek,
Urak lakája, korcs, vidéki véreb!
Nem önnek kéne ülni itt?
Mikor nagy hangon szónokol,
Ünnepli önt sok rúzsosajkú nemtő,
Rongy hősködő, megkergült hazamentő,
Labanc… De ördög és pokol,
Ez a magyar? Jaj, szörnyű kép!
Ez a magyar, kit balsorsában isten
Megáldjon, védő karral megsegítsen,
Mert megbűnhödte már e nép?
Sötét jövendő! Oly sivár,
Mint ez a zsúfolt, mocskos, néma kripta.
Utódait hol buzgón szaporítja
Tetű, poloska, svábbogár.
Én mást tanultam, mást tudok.
Hát ez Petőfi, ez Kossuth hazája?
Szégyenbe fúlt. Sarat köptek ma rá a
Bitang, lepénzelt hazugok.
Ez a magyar? Szegény magyar.
Miattad hull a könnyem, mint a zápor,
Hazád miatt, bölcsőd miatt, mely ápol,
Sírod miatt, mely eltakar.
Szegény hazád ma elmerül,
Megfojtja szenny, kín, szolgaság hinárja.
Ki hallgatott a költő Szózatára?
„Légy híve rendületlenül!”
Itt ülök a fagyos kövön,
Öreg tolonc a híres Egeresben,
Volt magyar író… ej, mit emlegessem?
Megérdemeltem. Köszönöm.
Elhullt a java,
De él a haza,
Ha gondba, nyomorba – de mégis!
S akárki mit üvölt,
Miénk ez a föld
Azért is, azért is, azért is!
Kell most a legény,
Ha gyönge, ha vén,
Ha nincs csak a csontja, a bőre.
Amíg visz a láb:
Apák, nagyapák –
Előre, előre, előre!
Asszony pityereg,
És rí a gyerek,
Holnapra új özvegy, új árva.
Ne szakadj bele, szív,
A trombita hív
Csatára, csatára, csatára!
Búcsúzni be fáj!
De menni muszáj,
Nótázva vagy nyögve – de menni!
Ki tudja, hogy hol
Fogunk valahol
Pihenni, pihenni, pihenni.
Ki tudja, hogy hol?
Mi tudjuk, hogy hol.
Minden bajainkra egy ír van:
Lehúnyva szemünk,
Majd megpihenünk
A sírban, a sírban, a sírban.
Míg ott aluszunk,
Arról álmodozunk,
Hogy él a magyar, vas az ökle,
S ez a szép, ez a szent,
Bús föld a miénk
Örökre, örökre, örökre!
1917
Megállítani nem lehet
Az eliramló életet,
Felhők vándorlását,
Tenger hullámzását,
Frissen nyílt virágnak hamar hervadását.
Elfelejteni nem lehet
A szomorú szerelmeket,
Elhallgatott szókat,
Elszalasztott jókat,
Örök nemlátásra halkan búcsúzókat.
Fölszárítani nem lehet
Az igazán sírt könnyeket,
Anya a fiáért,
Mátka a mátkáért,
Sok derék katona vére hullásáért.
Meggyógyítani nem lehet
Az összetépett szíveket,
Kár a kidőlt fákért,
Átsírt éjszakákért,
Kár szegény, pusztuló szép Magyarországért.
1916. október 1.
