Címke: fájdalom

  • Heltai Jenő: A másik

    És szólt a nő:
    „A hajam ében,
    És lágyabb, mint a lágy selyem,
    És itt a szívem közepében
    Ujjong a boldog szerelem.
    Tied a testem, tied a lelkem,
    Te vagy az első, akit öleltem,
    Boldog vagyok, mert a tied vagyok…”
    S a férfi szólt:
    „A másik elhagyott.”

    És szólt a nő:
    „Piros az ajkam,
    És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
    És végigfut az üdvök üdve rajtam,
    Mikor így tartasz forrón átölelve.
    Szemem sötétebb, mint az égbolt,
    Mikor a fergeteg zavarja…
    Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
    Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
    Tudott-e súgni-búgni szintén,
    Tudott-e édes csókot adni,
    Meghalni karjaidba, mint én,
    És új gyönyörre föltámadni?
    És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?”
    S a férfi szólt:
    „A másik csúnya volt.”

    És szólt a nő:
    „És mégis nappal, éjjel
    Sóhajtva gondolsz vissza rája,
    Amellyel az enyém nem ér fel,
    Mi volt a titka, a varázsa, bája?
    Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?”
    S a férfi szólt:
    „A másikat szerettem.”

    Párizs, 1900

  • Várnai Zseni: Bántanak anyám

    Mily régen volt, hogy szívedhez simultam panaszra,
    ha bántottak vásott nagyobbak,
    kicsinyke gyöngét, engem,
    tavaszi, gyöngyöző könnyzáport harmatoztam,
    mily jó is volt akkor karodba menekednem:
    Bántanak, Anyám!

    Te vidámra simogattál, és derűsre derítettél,
    mert tudtad, hogy jó vagyok,
    és elosztom a falat kenyerem,
    s hogy sírok a kutyáért is, ha megdobálják a rosszak,
    tudtad, hogy aki megüt, azt vissza nem verem,
    ha bántanak, Anyám!

    Most hűséges, igaz tanúm lehetsz a világban,
    mert újra csak megűznek
    a szívtelen, gonosz nagyobbak,
    halálig hajszolnak, és lelkem díszeit tépik,
    mint erdei ordasok, csattogva acsarkodnak:
    bántanak, Anyám!

    Hallod-e kiáltásom az irdatlan rengetegben?!
    már nem szólok szelíden,
    gyöngén és megriadva,
    de csordult haraggal, mint lángoló angyal,
    vértezve páncélos, fénylő igazamba:
    bántanak, Anyám!

    Mert új évek emlője csurgatta tejét ereimbe,
    vad, táltos esztendők
    tűztejét szívta a gyermek,
    oly hasztalan a könny, ha bántanak, Anyám,
    én nem sírok többé, én visszaütök, ha vernek,
    ha bántanak, Anyám!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Száguldó idő

    Azt mondják, hogy a szív égő
    sebére
    legjobb gyógyszer
    a száguldó idő!
    Én elhiszem,
    de egyre
    inkább érzem,
    hogy az a sebhely
    mind nagyobbra nő.

    Talán azért,
    mert nem tudok feledni,
    nem is akarok,
    hadd fájjon, ami fáj!
    Csak
    hulljon könnyem
    a könnyek tengerébe,
    s fölötte én
    mint sikongó
    sirály

    keringjek, míg majd utolér a sorsom:
    nyílvessző,
    ólom,
    bármi, ami öl…
    s nem lesz többé,
    mi fájni tudna bennem:
    se
    szív, sem emlék,
    ami meggyötör,
    ami összetör!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Radnóti Miklós: Csak csont és bőr és fájdalom

    Babits Mihály halálára

    1
    Látjátok, annyi szenvedés után most
    pihen e hűvös, barna test.
    Csak csont és bőr és fájdalom.
    S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
    évgyűrűit mutatja,
    bevallja ő is gyötrött éveit.
    Csak csont és bőr e test.
    De most a nemzeté is
    csak csont és bőr és fájdalom. Íme,
    Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
    Ó, requiem aeternam dona ei… Domine!

    2
    Szavak jöjjetek köré,
    ti fájdalom tajtékai!
    ti mind, a gyásztól tompa értelem
    homályán bukdosó szavak,
    maradjatok velem:
    gyászold omló göröngy,
    sírj rá a sírra most!
    jöjj, könnyű testű fátyol
    ó, takard be,
    s akit már régen elhagyott a hang, –
    gyászold meg őt, te konduló harang,
    lebegő lélek és gömbölyű gyöngy,
    s gyászolj megint
    te csilla szó, te csillag
    te lassú pillantású szó, te hold,
    s ti többiek! ti mind!

    3
    Tudtuk már rég, minden hiába, rák
    marcangol és szemedben ott ragyog
    egy messzi és örök dolgokból font világ,
    s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
    Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
    árván maradtunk most a Művel itt.
    Nagysága példa. És magasság.
    És szédület. Szívet dobogtató.

    4
    Ki nézi most tollat fogó kezünket,
    ha betegen, fáradtan is, de mégis…
    ki lesz az élő Mérték most nekünk?
    Hogy összetörte már a fájdalom,
    nézd, ezt a költeményt is.
    Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő
    költőnek is, ki félve lép még,
    most már a Mű a mérték.
    S nem érti árvaságunk,
    ha bólintunk: halott már…
    nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
    s nem ült az asztalodnál.
    Nem tudja majd, mi fáj…
    s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, –
    mint egymástól mi, – évek óta már,
    mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála?
    Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?”

    5
    Halott keze nem fogja már a tollat,
    béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
    Örök világosság, kibomló égi láng
    röppen felé a földi füstön át.

    1941

  • József Attila: NAGYON FÁJ

    Kivül-belől
    leselkedő halál elől
    (mint lukba megriadt egérke)

    amíg hevülsz,
    az asszonyhoz ugy menekülsz,
    hogy óvjon karja, öle, térde.

    Nemcsak a lágy,
    meleg öl csal, nemcsak a vágy,
    de odataszit a muszáj is –

    ezért ölel
    minden, ami asszonyra lel,
    mig el nem fehérül a száj is.

    Kettős teher
    s kettős kincs, hogy szeretni kell.
    Ki szeret s párra nem találhat,

    oly hontalan,
    mint amilyen gyámoltalan
    a szükségét végző vadállat.

    Nincsen egyéb
    menedékünk; a kés hegyét
    bár anyádnak szegezd, te bátor!

    És lásd, akadt
    nő, ki érti e szavakat,
    de mégis ellökött magától.

    Nincsen helyem
    így, élők közt. Zúg a fejem,
    gondom s fájdalmam kicifrázva;

    mint a gyerek
    kezében a csörgő csereg,
    ha magára hagyottan rázza.

    Mit kellene
    tenni érte és ellene?
    Nem szégyenlem, ha kitalálom,

    hisz kitaszit
    a világ így is olyat, akit
    kábít a nap, rettent az álom.

    A kultura
    ugy hull le rólam, mint ruha
    másról a boldog szerelemben –

    de az hol áll,
    hogy nézze, mint dobál halál
    s még egyedül kelljen szenvednem?

    A csecsemő
    is szenvedi, ha szül a nő.
    Páros kínt enyhíthet alázat.

    De énnekem
    pénzt hoz fájdalmas énekem
    s hozzám szegődik a gyalázat.

    Segítsetek!
    Ti kisfiúk, a szemetek
    pattanjon meg ott, ő ahol jár.

    Ártatlanok,
    csizmák alatt sikongjatok
    és mondjátok neki: Nagyon fáj.

    Ti hű ebek,
    kerék alá kerüljetek
    s ugassátok neki: Nagyon fáj.

    Nők, terhetek
    viselők, elvetéljetek
    és sirjátok neki: Nagyon fáj.

    Ép emberek,
    bukjatok, összetörjetek
    s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

    Ti férfiak,
    egymást megtépve nő miatt,
    ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

    Lovak, bikák,
    kiket, hogy húzzatok igát,
    herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

    Néma halak,
    horgot kapjatok jég alatt
    és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

    Elevenek,
    minden, mi kíntól megremeg,
    égjen, hol laktok, kert, vadon táj –

    s ágya körül,
    üszkösen, ha elszenderül,
    vakogjatok velem: Nagyon fáj.

    Hallja, mig él.
    Azt tagadta meg, amit ér.
    Elvonta puszta kénye végett

    kivül-belől
    menekülő élő elől
    a legutolsó menedéket.