És szólt a nő:
„A hajam ében,
És lágyabb, mint a lágy selyem,
És itt a szívem közepében
Ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, tied a lelkem,
Te vagy az első, akit öleltem,
Boldog vagyok, mert a tied vagyok…”
S a férfi szólt:
„A másik elhagyott.”
És szólt a nő:
„Piros az ajkam,
És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
És végigfut az üdvök üdve rajtam,
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt,
Mikor a fergeteg zavarja…
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén,
Tudott-e édes csókot adni,
Meghalni karjaidba, mint én,
És új gyönyörre föltámadni?
És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?”
S a férfi szólt:
„A másik csúnya volt.”
És szólt a nő:
„És mégis nappal, éjjel
Sóhajtva gondolsz vissza rája,
Amellyel az enyém nem ér fel,
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?”
S a férfi szólt:
„A másikat szerettem.”
Párizs, 1900
