Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.
Zsugorodj őszi levél hát!
zsugorodj, rettentő világ!
az égről hideg sziszeg le
és rozsdás, merev füvekre
ejtik árnyuk a vadlibák.
Ó, költő, tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok
lakói és oly bűntelen,
mint jámbor, régi képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.
S oly keményen is, mint a sok
sebtől vérző, nagy farkasok.
1936
1
Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,
erényeidből épül-e szerencse,
hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,
hű szeretőd munkáján elfelejtse?
Tudnál-e engem új világra hozni,
iparkodván szerelmes türelemmel,
hogy legyen erőm ismét adakozni
s eltölteni a gonoszt félelemmel?
Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?
Fontold meg jól, szíved mily terhet vállal.
Én, aki vele mind csak hadakoztam,
kibékülnék a haragvó halállal.
2
Félek, nem tudod megbocsájtani
eltékozolt, ostoba, könnyű multam
és majd ezerszeresen fáj, ami
ezerszer fájt, míg szeretni tanultam.
Félek, nem ér majd annyit életem,
törekvésem és vágyam, testem, lelkem,
hogy megbecsülj, ha el nem érhetem
önnön jóságom útján győzedelmem.
Nehéz a szívem, hiszen bút fogan:
örömöm tán a büntetések hozzák,
hogy sírva nézem majd, ha boldogan
sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.
1937. márc.
Itt tüzé föl piros zászlaját a
Szabadságnak Zrínyi Ilona?
A szabadság hőseinek tanyája
Íme, íme most rabok hona.
Semmi más, mint dönthetetlen kőfal,
Semmi más, mint lánccsörömpölések –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettől félek.
Föl s alá jár magas büszke fővel
Ott a sáncon egy ifjú fogoly;
Messzeszállott lángtekintetével
Vajjon hol jár gondolatja, hol?
Lépte gyors még; új vendég bizonnyal,
Erejét az éj s lánc nem töré meg –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettől félek.
Ott a másik sáncon egy öreg rab,
Nem tekint sem ide, sem oda,
Lassan hordja könnyű, száradt testét…
Nehezebb már lánca, mint maga.
Tört szeméből holt sugár buvik ki,
Mint a sírból a kísértő lélek –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettől félek.
Ifjú rab, nézd, mint virít az erdő,
Akkor is, ha kijössz, zöld lesz az,
Ah de téged, téged akkorára
A nyomor s bú régen behavaz.
És te vén rab, tőled már talán csak
Itt vesz búcsút a lánc és az élet –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettől félek.
Föld alól föl halk nyögés jön; mint a
Köszörült kés, metszi szívemet.
El, el innen! fönn vagyok, és mégis
Környékez már-már az őrület,
Hát ha még lenn volnék, hogyha ott lenn
Híznék rajtam testi-lelki féreg! –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettől félek.
Munkács, 1847. július 12.
