https://verskucko.com

Címke: felelősség

  • Szepes Mária – Figyelmeztető

    Könnyű mondani a bölcset,
    tenni sokkal nehezebb.
    Hallgass tehát és cselekedj!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arany-Tóth Katalin – A szavak ereje

    A szavak ereje lehet lágyan ringató,
    mint tarka vadkacsák testét hintáztató tó

    A szavak ereje lehet hűsen bársonyos,
    mint vigasztalás, mely bánatban oly jóságos

    A szavak ereje lehet hitet romboló,
    és kétséget ébresztve viharként tomboló

    A szavak ereje lehet népet felrázó,
    és nemes célokra bátorítva buzdító

    A szavak ereje lehet szellemi erőd,
    mely jó kezekben, nemzeteknek adhat erőt

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára – Szavak

    Mindig hittem a szavak erejében.
    Bódító szép mesék fehéren
    altató mákonyát
    beszívtam sok-sok éven át.
    Később csak hagytam,
    higgyék, hogy hiszem…
    hogy bennem ne csalódjon senkisem.

    Én annyi könnyet, szenvedést
    láttam, hogy elmondani
    minden szó kevés…
    Már gyermekkorban észrevettem,
    hogy nem az okos szó az úr:
    hogy ki-ki hogyan bírja hanggal,
    úgy boldogul…
    csak ámultam, hogy hangos ordítás
    hogy babonáz meg balga szíveket,
    és hazugságok harsogó szava
    halálba hajszol, jaj, százezreket.

    Most álljatok meg!
    Itt és most elég:
    skandáló őrületből béke nem fakad,
    csak szenvedés.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Körmendi László – Új évre

    Ez a nap is eljött,
    kézen fogja társát.
    Aranykoronával,
    csókkal küldi el.

    Új reménységet hoz,
    karján újabb táskát,
    s abban új játékot,
    mindent, ami kell.

    Mit kívánhatnék én?
    Csak, amit ígértek!
    Boldogságot, fényt
    és jót, mi átölel.
    Hitet a jövőben.
    Gyűlöletnek végét.
    S azt, hogy mindezt adja
    Isten, ahogy kell.

    Adjon bort és búzát!
    Hatalmas hűséget.
    Tűrést, amit eskü
    nem törölhet el.
    Édes szeretetet,
    ami úgy sem nehéz,
    hogy az, aki kapja,
    rég nem hiszi el.

    Adjon nekünk imát!
    De, ami őszinte!
    Adjon megbocsátást,
    kitartást, ha kell.
    És soha ne tűrje,
    hogy olyan kezekbe
    hulljon el a krajcár,
    hol nem költik el.

    Viselje a gondunk!
    Tanítson meg élni!
    Hogy mi ne ítéljünk
    és ne vesszünk el!
    Hogy akkor is adjunk,
    amikor már kérni
    aki régen mert még,
    ma már az se’ mer.

    Végül, drága Isten!
    Kérlek, hagyj a tervben,
    egy jó adag tudást,
    mert a bűn lever.
    Ha mi nem vigyázunk,
    ez a csordaszellem
    újra megfojt mindent.
    Gyilkol, nem nevel.

    Mindegy. A nap eljött,
    kézen fogja társát.
    Aranykoronával,
    csókkal küldi el.
    Új reménységet hoz
    ez az év, s új táskát,
    s abban új játékot.
    Mindent, ami kell.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Pilinszky János: Milyen felemás

    Milyen felemás érzések közt élünk,
    milyen sokféle vonzások között,
    pedig zuhanunk, mint a kő
    egyenesen és egyértelműen.

    Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
    hálójában evickélünk, pedig
    napra kellene teregetnünk
    mindazt, mi rejteni való.

    Milyen
    megkésve értjük meg, hogy a
    szemek homálya pontosabb lehet
    a lámpafénynél, és milyen
    későn látjuk meg a világ
    örökös térdreroskadását.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Garai Gábor – Éhség

    Naponta egyszer álljon meg a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
    Világ-birodalom az éhezés.
    Ez anya-föld emlőiből
    ember ma, száz közül
    hatvan, egyszer se szívja meg magát
    naponta
    jóllakottra.

    Másképp s precízen: 60 százalék
    soha még
    nem tolta el a tányért, hogy: elég!
    Nincs képzete a jóllakásról!
    (Mit palástol
    e talányos képzet-hiány, – no most
    legyetek okosok,
    szó-alkimisták, iszony-artisták,
    egzisztencialisták,
    unalom-analitikusok!)

    Szemérmes adatok
    fejezik ki világunk
    tárgyiasan, indulattalanul:
    évente mintegy 40 millió
    éhhalál; és – bár ez banális – visszahull
    közben ős-méhébe, az óceánba még
    töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb,

    Továbbá:
    minden második gyerek
    e földön arra született,
    hogy tízéves koráig többnyire
    (kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
    közönyös teremtőjének – kegyelmét
    várni ki győzné! – visszafújja lelkét.

    S beriberi, pellagra, skorbut – ó,
    durvábbak, mint a trauma, libidó,
    szép civilizált luxus-nyavalyáink –
    hordja az áldozatok garmadáit,
    a püffedt tetemeket egybe:
    hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
    illeszkednek a dús reménytelenbe,
    mint hűlt csontok a hanthoz…

    Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
    én meg kecses versekre révedek,
    és mihaszna vitákra futkosok,
    s nyarak,
    telek
    járnak ki-be jól temperált szobámban,
    s nyugalmamról gondoskodik az állam.

    De naponta egyszer megáll a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezemben,
    és számban megkeseredik a nyál,
    és megszégyenít teljesült szerelmem.
    És teljes borzalmában látom őt,
    a borda-kerítést, az állatit,
    a számtalan névtelen Valakit,
    a legszörnyűbb halálba szédülőt,
    ember-fajom nagyobb felét,

    ki viseli a világ szégyenét,
    s nem érti, mért;
    ki tűrhetetlen napokat terelget,
    és kit az ínség sárkánya sanyargat,
    ki bajból bűnbe lép,
    s ha szétcsapja kezét,
    aligha tudja, hogy
    várja és élteti a holnapot:
    a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
    a jóllakató világforradalmat.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Reményik Sándor: Jóakarat

    „Én jót akartam, – s minden rosszra
    vált…”
    Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés;
    Mellyel a szív magának ád halált,
    S önnön hajába markol szaggatón
    A kétségbeesés?!

    „Én jót akartam.
    Zephirt vetettem, – és vihart arattam. –
    Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! –
    S megindult alattam,
    Mint a horkanó paripa, vadul.
    Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
    Megmozgattam, – s a templom összedőlt.
    Én jót akartam.”

    Mikor eljő az ítéletnek napja,
    A végső nap,
    S a maga jussát minden szív kikapja,
    Mikor a Bíró rátekint merőn:
    Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
    Egy hópehely a másik serpenyőn,
    Lángtengerek közt keskeny tejfolyó.
    Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
    Jóakarat – elég lesz ez a szó?…

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Fodor Ákos: Egy hipotézis

    Páncélunk arra
    is jó, hogy a világot
    megvédje. Tőlünk.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Eldöntetlen kérdés

    „Azért talán ez mégsem volt kevés…
    Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen
    feleúton: se mámor, se kétségbeesés…

    Korán keltem, korán aludni tértem,
    álomtalan aludtam reggelig,
    egy bolygón, amely úgy függött a térben,

    akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz-
    labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem,
    fizettem pontosan a számláimat, pedig

    ha fölpillantottam az égre, délben
    atommáglya lángolt éppen fölöttem,
    éjjel halott kövek villogtak a sötétben

    saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem,
    annak sem ártottam, pedig pók a legyet,
    macska az egeret, s a róka részletekben

    rágja tövig a tó jéglapjában rekedt
    eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy
    lehetőleg sosem szegtem ígéretet,

    mikor pedig vonat rohan iskolabusznak,
    fölrobbant repülők hullnak az égből,
    s akitől egy fél napra elbúcsúztak,

    már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről
    ismerik föl sokan… Hogy a valaha kedvest
    megtartottam szánalomból, hűségből,

    hogy mindig ugyanaz a megszokott test
    lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben,
    míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves

    növények szaga, s láttam átszaladni az égen
    a hullócsillagok parázsló csikkjeit,
    csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében…

    Hogy meghallgattam az ellenfél érveit,
    s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen
    állam és logika törvényeit, pedig

    tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem,
    ami mindenkiért, s lezuhan a sötét
    alagsorba velem a lift… Mégiscsak érdem,

    azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért,
    ha lesznek is, kik azt mondják felőlem,
    csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt

    nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem
    nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék,
    fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben…”

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Jobbágy Károly – Tanítás

    Aki szeret,
    annak
    varrd fel a szakadt gombját,
    mert könnyen
    meglehet,
    hogy felvarrja más.

    Aki szeret,
    annak
    hallgasd meg baját, gondját,
    mert könnyen
    meglehet,
    hogy meghallgatja más.

    Aki szeret,
    azzal
    sose légy morc, goromba,
    mert könnyen
    meglehet,
    hogy rámosolyog más.

    Aki szeret,
    szeresd!
    s öleld meg naponta!
    mert könnyen
    meglehet,
    hogy megöleli más.

    És akkor
    – hidd el! –
    nem ő a hibás.


    !