Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.
Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
„Én jót akartam, – s minden rosszra
vált…”
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés;
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A kétségbeesés?!
„Én jót akartam.
Zephirt vetettem, – és vihart arattam. –
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! –
S megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, – s a templom összedőlt.
Én jót akartam.”
Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap,
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn,
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó.
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat – elég lesz ez a szó?…
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Páncélunk arra
is jó, hogy a világot
megvédje. Tőlünk.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
„Azért talán ez mégsem volt kevés…
Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen
feleúton: se mámor, se kétségbeesés…
Korán keltem, korán aludni tértem,
álomtalan aludtam reggelig,
egy bolygón, amely úgy függött a térben,
akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz-
labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem,
fizettem pontosan a számláimat, pedig
ha fölpillantottam az égre, délben
atommáglya lángolt éppen fölöttem,
éjjel halott kövek villogtak a sötétben
saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem,
annak sem ártottam, pedig pók a legyet,
macska az egeret, s a róka részletekben
rágja tövig a tó jéglapjában rekedt
eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy
lehetőleg sosem szegtem ígéretet,
mikor pedig vonat rohan iskolabusznak,
fölrobbant repülők hullnak az égből,
s akitől egy fél napra elbúcsúztak,
már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről
ismerik föl sokan… Hogy a valaha kedvest
megtartottam szánalomból, hűségből,
hogy mindig ugyanaz a megszokott test
lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben,
míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves
növények szaga, s láttam átszaladni az égen
a hullócsillagok parázsló csikkjeit,
csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében…
Hogy meghallgattam az ellenfél érveit,
s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen
állam és logika törvényeit, pedig
tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem,
ami mindenkiért, s lezuhan a sötét
alagsorba velem a lift… Mégiscsak érdem,
azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért,
ha lesznek is, kik azt mondják felőlem,
csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt
nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem
nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék,
fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben…”
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Aki szeret,
annak
varrd fel a szakadt gombját,
mert könnyen
meglehet,
hogy felvarrja más.
Aki szeret,
annak
hallgasd meg baját, gondját,
mert könnyen
meglehet,
hogy meghallgatja más.
Aki szeret,
azzal
sose légy morc, goromba,
mert könnyen
meglehet,
hogy rámosolyog más.
Aki szeret,
szeresd!
s öleld meg naponta!
mert könnyen
meglehet,
hogy megöleli más.
És akkor
– hidd el! –
nem ő a hibás.
!
Nap nap után, év év után odábbállt,
ha mit hozott, elvitte mind –
limlomokat hagytak hátra neked, fakuló
fényképeit az életnek, ami egykor a tiéd volt.
Elhagytak, el barátaid is, egyre többen
gyülekeznek a föld alatti országban,
kihűlt ajkukon a néma intelemmel,
hogy utolsó napodra
annyid marad, amennyit másoknak adtál.
Megismerted az anyaggal viaskodók
alázatát és gyönyörűségét,
megdolgoztál kudarcaidért is –
Emlékeidet lapozva ne bújj meg falaid közt,
a munka ne hulljon ki kezedből:
Nincs más esélyed,
hogy amíg még vannak nappalaid és éjszakáid,
együtt tudj élni magaddal,
békén feküdj le, könnyű szívvel ébredj.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
„Az egyetlen dolog, ami szükséges a Gonosz diadalához,
hogy a jó emberek ne tegyenek ellene semmit.”
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Szavak, ti mondatlan szavak,
meddig biztassalak?
Mit ültök rokkant ajkamon,
mint dermedt madarak?
Avagy enyémek vagytok-é,
vagy, rámbízott sereg,
apáktól és egy nemzettől
örökbe nyertelek?
Jaj, a tábornak, melyben a
hadsereg fogva – jaj
a kasnak, melyben fájva nyüzsg
s ki nem röpül, a raj!
Szálljatok szét, gyötrő szavak!
Mit zsongtok itt nekem?
Minden füleknek szóljatok,
és minden nyelveken,
s zokogva, hajh, hogy annyi szív
hiába onta vért,
a könnytelenek könnyei
legyetek a honért!
Szemeink száraz fellegek,
s miként az aszu táj,
sivár a lelkünk, zsibbad és
nem tudja már, mi fáj.
Tél tél után, év év után,
négyszer hajtott a galy,
vakon, nagy kényszerek között
harcolt a bús magyar.
Harc harc után, nyár nyár után
ötször lehullt a lomb:
oly híven adta mindenét,
s oly ingyen, a bolond!
Ki vérünk ízét ismered,
tégy vallást, karszti kő,
s ki jól tudod jajunk szavát,
vad omszki levegő,
valljatok, magyar csillagok,
védjétek a magyart:
volt-e dalunk, vagy sóhajunk,
mely nem békét akart?
Mint aki méccsel intene
balgán, a Nap elé,
úgy lobogtattunk álmokat
a Szeretet felé.
Szemeink száraz fellegek,
s miként az aszu táj,
sivár a lelkünk, zsibbad és
nem tudja már, mi fáj.
Ó, mécsünk nem világított:
házunk’ gyújtotta fel
s gyűlölet pokla lett a hely,
hol élni, halni kell.
Szakadjatok ki, bús szavak!
Sem élet, sem halál:
egy őrült nemzet eleven
megnyílt sírjában áll.
S a sírt népek veszik körül,
öröklő káröröm;
és kígyó csúsz a sír fölött,
de virág nem terem.
Kígyók közt, marva, fájva, halld,
a költő éneke
s sziszegve rokkant ajkamon,
óh népek nemzete,
egy ezredévből, nagy világ!
riadva, földadog –
Hazámnak hangja, gyenge bár,
de néma nem vagyok.
Forrás: Szeretem a verseket
Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,
Tespedt tavat mely fenékig zavar?
Alázását ki oly bűnösen tűrte,
Lázad hát már az Élet alágyűrtje,
A tanító, a legrababb magyar?
Gyújtatott lelkek víg mécsesének,
Ott, hol Sötét ül várost és falut
S hol eped fényért cellák milliója,
Magyar sivatag magyar tanítója
Rabok között rabként senyvedt, aludt.
Bús ébredők! a naphoz az arccal,
Pusztul ez ország s az idő repül
S kik hívatttatok vezérül a népnek,
Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:
Úri gazságok jobbágy őreül.
Ha itt a Szélvész, szívet elébe,
Ha itt az óra, verjen hangosan:
Szélvész verte, szép, nagy szívekre vár itt
Egy sötét ország, melynek páriáit
Nem mentheti már, csak szélvész-roham.
S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,
Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.
Lelkünknek fényét ezer éve orzák,
Kapja meg végtén szegény Magyarország
A szabadító magyar tanítót.
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
