https://verskucko.com

Címke: fény

  • Reményik Sándor: Világ világossága

    Magas állványon nyitott Biblia –
    Mögötte szikár gyertyaláng lobog.
    Ember sehol.
    Ez az Ige –
    Akit talán mindenki elhagyott.
    Ketten vannak csak: a Könyv és a Fény. –
    Ez az Ige –
    Világ végén talán,
    Vagy kezdetén.
    Úgy érzem most:
    Világ végén talán.
    Ez az Ige:
    Társtalan Fölség, fölséges Magány.
    Ki bírja ki?
    Ember nem bírja ki.
    Poéta ki nem bírja.
    Ezt a magányt. – –
    Csak a Világ Költője,
    Ki verseit a végtelenbe írja.
    Ez az Ige.
    Nem a megszokott kép.
    Nincsen gyülekezet.
    A családi kör nem üli körül.
    Nézd, be szikáran lángol,
    Félelmesen világol.
    Önmagának örül.
    Világok tornyosodtak fel Öléből
    S vissza világok hullanak Ölébe.
    S nézd, mily magára van:
    Még egy szerzetes sem hajol fölébe.

    Költő, – ha egyszer minden elhagyott,
    S nyitott lelkeddel magadra maradsz,
    Magadra, mint a nyitott Biblia,
    Magas polcon és olvasatlanul:
    Szövétnek légy, ki ég,
    Önmagának elég –
    S egyedül lenni Istentől tanul.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Csillag

    Olyan messziről ért el hozzám a szemed,
    Mint távoli csillagok fénye, melyek
    Talán le is hulltak már az égről, mire szemem
    Sugarukat felfogta.
    Mire a fényévek elhozták hozzám szemed sugarát,
    Már nem is én vagyok, akit látsz
    S én úgy gondolok reád és nézlek életem peremén,
    Mint fénylő valóságra.
    Csillag,
    Millió élet lehet benned és gyantás erdők,
    Madár lehet benned és boldog, őszinte emberek.
    Fényed a szemem éri,
    De már tudom,
    Hogy rég lehulltál a mocskos tejutak végtelenjén.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Elejtetted a napot

    Rád gondoltam délután,
    Fönn az arany nap sütött
    S lehunyt szemhéjaimon
    Rózsaszínnel átütött.
    Fáradt arcom szelíden
    Tüzesítette a fény
    S szemlehunyva a szokott
    Utazásra vártam én,
    Arra, mikor – halk hajó
    Titokzatos tengeren, –
    Fekvőszéken útrakél
    S lázam sodrán ring velem
    Felelőtlen, gyönyörű
    Fantázia-tájakig,
    Ahol romló életem
    Némely bús álma lakik:
    Mindaz, ami sose lesz,
    Mindaz, ami sose volt, –
    Így indultam ma is el,
    Hunyt szemekkel, mint a holt,
    Álmodozni: életet.
    És úgy hajlott rám a nap,
    Mintha pilláimra a
    Rózsaszínű parazsat
    Az a szent fény ejtené,
    Mit még ott látott a szem
    Isten-atyja kebelén,
    S melyre szomjas szüntelen.
    És egyszerre úgy esett,
    Telin, forrón, hirtelen
    Rád gondoltam s arra, hogy
    Messze vagy és jaj nekem.
    És megriadt szemeim
    Felpattantak: a hegyek
    Csúcsain már pirosan
    Búsultak a fellegek.
    És egy furcsa vízió
    Vad erővel elkapott.
    Úgy éreztem: kezeid
    Tartották ma a napot.
    Azért volt oly különös,
    Minden fénynél édesebb,
    És én ezt csak most tudom,
    Amikor már este lett,
    Mikor kezed fáradtan
    Elejti már a napot
    S szívemben is csöndesen
    Elhallgatnak a dalok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Naplemente

    A fény csuklik keresztbe az ágon,
    Reszketőn, mint lágy tavaszi szellő.
    Szelíd lankák közt búcsúzik a Nap,
    Kendője bíbor palástú felhő.

    Megnőnek az árnyak, hív a távol,
    Sötétkék bársony hegyek intenek.
    Hangok élednek szunnyadó fűben,
    Pislognak aprócska, tünde fények.

    Rezgőn izzik egy röpke pillanat,
    Majd a valót elnyeli a sötét.
    Csendhangok születnek a táj ölén,
    Az éj felölti ében köntösét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szembe a Nappal

    Ásít a sivatag.
    Ezer álnok álmos szemével
    Gúnyosan hunyorog a homokóceán.
    Állok a porhullámok közepén.
    A két karom magasra tárva,
    Az ég felé, az ég felé.
    És égő szemmel és égő szívvel
    Nézek, szembe a Nappal.
    Hasad a hajnal.

    Az álmos, szürke sivatag fölött
    Megvillan a fény és fölkel a Nap.
    Bíborosan, aranyosan,
    Ifjan, tüzesen és szerelmesen.
    És én, kitárt karral és szívvel,
    Ifjan, tüzesen és szerelmesen,
    Nézek, szembe a Nappal.
    Minden sugár énrajtam rezdül át,

    Minden dal rajtam csendül át.
    Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam?
    Vagy egy nagy-nagy harmónia,
    Dalból, tűzből és élő sugarakból?
    Én vagyok-e a puszta lelke?
    Vagy az én lelkem a Nap?
    Nézek, szembe a Nappal.
    Úgy átjár a fény,

    Úgy fölissza a lelkemet.
    És nem tudom, a Napból fakad-e a fény,
    A tüzes, imádságos és szerelmes,
    A sivatagra és az én szívemre?
    Vagy belőlem forrásozik a Nap?
    Kitárt karokkal, magam is tűz,
    Nézek, szembe a Nappal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Lámpa

    Lámpa van a szíved közepében,
    Attól fénylik minden porcikád.
    Lámpafényed bársonyosra szűröd,
    Mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
    Rózsaszínben földereng a szád.

    Hajad, az a fecske-fekete,
    Lila szikrát pattogtat az éjben,
    Köztük arcod csillog, mint a köd,
    Augusztusi csillagok között –
    Lámpa van a szíved közepében.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos – Fénylik a hegy

    Tegnap még csak mosolygott. Most nevet.
    Ha felmennék, fény záporozna rám.
    Tenyerembe kitenném szívemet
    s a nap felé magasra tartanám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Hajnali himnusz

    A Nap! a Nap!
    – Nézd, emeli már nagyságos homlokát
    s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
    zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
    és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

    Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
    lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
    Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
    s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

    Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
    ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
    a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
    erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

    Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
    harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
    – Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
    mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

    Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
    a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
    nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
    éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:
    mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
    szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
    A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
    a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta – Elküldöm hozzád…

    Ha ezer színes szárnyat bont a
    vágyam,
    elküldöm hozzád és megérint
    lágyan.
    S ha fáradt éjbe fényt hintett az
    este,
    pilládon alszik, mint virágon
    lepke.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Ábrándjaim, ti…

    Ábrándjaim, ti lángoló rakéták,
    repüljetek az éjszakába szét
    és húzzatok fénysávot gyászmezén át!
    Hisz oly sötét, kietlen így a lét
    és más világosság nem kell ma nékem –
    cikázzatok, mint hajdanába, rég.

    A hír fagyos sugárát összetépem,
    derítsd te föl, borongó éjszakám:
    szétpattanó tűzbimbóm, fényes ékem!

    Gyöngyös sugárzást ontsatok ma rám,
    ragyogjatok, mint száz izzó, csodás nap
    s szikrás korommal bukjatok alám.

    Míg vázatok tünékeny lángolást ad,
    csak álmodom, és nem törődöm én,
    hogy ott hevertek majd a porba másnap…

    Sötét az éj, de lángár gyúl fölém,
    foszoljatok pompásan semmivé hát
    a végtelen sötétség zord ölén.

    Ábrándjaim, ti lángszínű rakéták!

    Forrás: szeretem a verseket