Ködben ember haladt. Páncélos hó harsant a súly alatt. Szakadt a fátyol: hegytetőre ért. Nap villogtatta bükkcserjén a dért. Gallyak hóbarlangjába cinke szállt, fény szédítette s egy napos titok, s dermedt rügy-csipkerózsikák között dalolt: – Nyitni fog, – nyitni fog, – nyitni fog!…
Feje felett azúr-kék szajkó-toll csillant a fán s hókristályos lett kalap és kabát: a rikoltozva rebbenő madár leverte rá a cifra bükk havát.
S amerre járt: hegyek ontották rá a napsugárt s hó-szikra kápráztatta – milliárd!…
Köd várta lent. A ködbe visszament s házába tért derült aszkétaként. Két szemben a csodálkozás kigyúlt: – Sötét ember, honnan hozol ma fényt?
Én most elmegyek mert időm lejárt ne tarts vissza kedvesem mert veled maradnom nem lehet mennem kell bármennyire fáj utamon vissza nem fordulhatok hogy lássalak s te is láss megint… nem térhetek vissza hozzád nem repülhetek karjaidba mint régen annyiszor s te sem szaladhatsz felém
hogy felkapjál mint a forró parti szél a könnyű homokot s visszavigyél oda hol boldogság lakoz nem nyújthatom kezem hogy erősen fogj s ne adj oda senkinek… elmegyek mert mennem kell kedvesem ne szólj ne nézz ne mozdulj mert meghalok s velem te is… elmegyek mert időm lejárt s amíg a távolba lépkedek integess felém zengjél búcsú-éneket mert elmegyek s többé vissza nem jöhetek
hozzád ide… nézd, már hív az út lidércek tánca bíztatóan int ígérnek csalfa szépet (téged) csak menjek már — ó, a hangjuk hogy éget! védjél meg, kedvesem ne engedj közéjük szerelmesem mert félek tőlük magamtól félek… — lidércek tánca megbűvöl mint szerelmed egykor s most de ők erősebbek nálunk a világnál Istennél erősebbek hát mennem kell s te nem jöhetsz velem kedvesem… most — nem de ha majd az árnyak elnyelnek teljesen s szíved már nem érez semmit sem ha hiába nyúlsz felém s már csak emlék leszek lelked rejtekén ha letelt a te időd is kedvesem jer vissza ide hol most a búcsú helye van
s indulj utánam gyorsan erővel szívvel szerelemmel mert elérsz!… várok rád kedvesem szerelmesem életem várok rád örökké mert ahova én megyek az élet ott örök s a szerelem is… indulj el akkor, ne késlekedj lépj át az árnyakon repülj világokon át selyem szárnyakon s meglásd Fényt találsz hova érkezel s engem szerelmemet Életet hol a kettő egybe lett akkor örökké…
számold a perceket kedvesem számold szíved hangjait s ha kitelt a bűvös mennyiség ha azt hallod mélyről messziről: „ne tovább, itt már elég!”
akkor lépj az útra
kövesd lábam nyomát s ha őket csókkal illeted — tudom, majd ezt teszed —
látni fogsz engem is és az utat mi hozzám elvezet s ha lábaim nyomát könnyeiddel töltöd meg abból tiszta forrás fakad mi táplálni fog míg járod utadat felém nem kell erő nem lesz küzdelem nem lassít kétség, félelem mert fényes lesz az út puha meleg egyenes — mint én — felém mikor most elmegyek egy-egy kis Fény-magot utamon elvetek mik fákká nőnek fel hogy utadon ne tévedj el amikor elindulsz felém arcod ragyogni fog a kisarjadt gyémánt-csillagok mesélnek neked szépeket rólam s ha kérded őket mindegyik felel mert erre jártam egyszer, régen — mennem kellett mert elraboltak mint a mesékben ugye, emlékszel kedvesem? — és táncolni is fognak a csillagok és szemük boldogan ragyog — majd meglátod, kedvesem — mert ők már tudják hol vagyok s hamarosan te is megtudod — ahol a Fény a legnagyobb ott vagyok s ott leszel te is hamar csak ne térj le az útról s kérdezd őket mindegyik boldogan felel s válaszuk édes lesz neked
mert szavaik remény — felém s szíved könnyű dalt énekel: „enyém… enyém…”
Nem szeretem a lomha fényeket, A csillagot, mely álmosan ragyog, Ti vagytok az én örömöm látványa, Meteorok a fehér éjszakába: Suhanjatok csak és zuhanjatok, Ti züllött csillagok!
Az égi rónán csöndes nyáj legel, Eónok óta hallgatag ragyog, – Ó hulljatok hát, új utat mutatva, A szent mélységbe fényeket juttatva, Suhanjatok csak és zuhanjatok, Ti hulló csillagok!
Békét hazudik a csillagvilág, A lusta álmok éjjelén ragyog, – Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj, Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal Lobogjatok csak és robogjatok, Ti bátor csillagok!
Derűt dalolnék, édesem, tenéked, Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket, És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget, A fák közt még kis, zöld napokat rezget,
Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon, Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke, Opál színekkel lengve még az árnyon, Amely a lankadt lombokat belepte…
Addig bámultam hunyt szemmel az égető napba, míg pupillám két sötétkék gyöngyként keringett fejemben, s felvert gondolataim aranykásába bódultan feledték nehéz értelmüket. Testem veszteg feküdt s vakon zsongtak szemeim bíbor födelük alatt – mégis láttam és jártam, sugárlábakon jártam s aranytenger hárfacsobogása öntözte légies káprázatomat. Jártam, röpültem! Ez a világ nem volt sehol, csak bennem volt! csak nekem ragyogtak tündöklő dombjai. Hangok szikráztak bennem mint gyémánt, s vak szemem mögül a világ zengő fényekkel adott hírt végtelenről és örökkévalóságról… És ember, ember aranyos partjaimon ember nem volt egyetlenegy se.
Hullt, hullt mint hó, hideg homályon át, titokban hullt s felébredt a világ. Sokan káprázó szemmel, hunyorogva, morogva mondták: „Túlsok fény,” és behúzták a függönyt.
Mint hó, de melegebbnek érzi ujjad s a föld is barátságosabbnak. Az éjszaka történeteit összefogja, még meg nem olvadt pályán tartva őket.
