Már nem a tó és nem a tenger,
nem a világ boltozata,
nem a hullám, nem a villám,
betölti szemem a férfi,
aki jön a végtelen vízről
csónakkal, vászonruhában,
hó jelenése, vért se köhög már,
nem zihál, semmi erőfeszítés,
két evezője vadliba-toll,
kiköt s a párában asztal várja,
kenyér és hal meg bor, s körülötte
mind, aki rajongja olyan ívben,
akár a szivárvány arca előtt.
SZENT A MI KENYERÜNK, HALUNK S BORUNK,
JÓ VOLT, MÉG SZIVÁRVÁNYT IS LÁTTAM ITT.
S elevez tőlünk a szent és barbár,
két evezője vadliba-toll,
zendül a tó és zeng a tenger,
föltámad a hullám, a villám,
reped a világ boltozata,
megölnék egymást az elemek,
alakok elvérzenének,
de ő feltartja kezét, csönd lesz,
patyolatot ád a sebekre,
rend lesz, de marad a feszesség
a vízé, az égé, hegyeké,
homlokok tektonikája,
kőművese a világosságnak,
siratja az elherdált világot,
s fölépíti káprázatában.
,
