https://verskucko.com

Címke: filozófia

  • Füst Milán: Örökélet

    Tűzvész elől van menekvés,
    Rablók elől futhatsz messze,
    Orgyilkost öl fürge kés,
    Hogy őszi nap víg nép temesse,
    S az éjszakának árnyait
    Elűzi édes napsütés:

    De jaj, magadtól menekvésed
    Nincs e földön s föld alatt!
    Magad vagy elméd ős-talánya,
    Örökre társad, síri mécsed…
    S jaj, bús szerelmed vagy magad… –
    És életed örök magánya…

    Ember, bűnös, bús kalandor,
    Eltünődtem sorsodon:
    Menekűlsz baráti körbe,
    Elbujsz dús asszonyi ölbe,
    Búvol a síri gödörbe…
    Kígyó vagy te, majd madár…

    Bizony, lemégy a síri földbe
    S még alább, a sír alá is
    Mindhiába szállanál:
    Számodra nincs örök halál.

  • Váci Mihály: Százezer út

    Én mindig másként gondolom,
    amit elém kínál a lét.
    Ha rád nézek is – álmodom
    egy velünk történő mesét.

    Ha azt mondanám: – Jó, igen.
    Ne vedd komolyan, el ne hidd:
    másodpercenként a szívem
    igent biccent és nemet int.

    Mert én magam is szüntelen
    más vagyok, mint aki vagyok,
    – sem az, akinek képzelem,
    sem az, ami én akarok

    maradni, lenni: egyre más,
    és mire elfognám, megint
    új arc, szédület, kusza láz,
    arcom rám soha nem tekint.

    Bármely tükörben nézzem is:
    – Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
    de máris más, ahogy a víz
    ragyogtat minden új eget.

    Míg alszom tán ébren vagyok,
    s ébren meg mélyen álmodom.
    Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
    s szíved tán épp elárulom,

    és ha ellened vétkezem,
    akkor hű sírásom keres,
    s míg téged simít két kezem,
    talán haragtól kék eres.

    Mikor hozzád szegez a kín,
    talán máshol feltámadok,
    s ha hívnak csavargásaim,
    mindig feléd vándorolok.

    Rád nézek: – s hol vagy, nem tudom.
    S bármit nézzek, az mind te vagy.
    Elhagylak százezer úton,
    hogy megleljem kapuidat.

    És mindig másra vágyom,
    mint amit szívből akarok.
    Szomorún érzem fájón,
    azt, ha boldog vagyok,

    mikor a legforróbban élek,
    legjobban gyilkolom magam,
    s a legéltetőbb szenvedélyek
    átölelnek halálosan.

    Mert nincs határa semminek,
    a van, nincs fojtva ölelik
    egymást; ha dobban a szíved,
    mindig meg is hal egy kicsit.

    A van, a nincs két végű hinta,
    és lengő hinta minden itt:
    – ez mélybe dönt, szállni tanítva,
    az zuhantat, míg felröpít.

    Ha öröm hív – már vár a kín,
    – a hinta egyre fel-le száll,
    ha égben vagy, lenn pokol int,
    s ha mélyben – fentről fénysugár.

    Ne kérj válaszokat, szívem.
    Az igazságból is csak azt
    tudom csupán, hogy elhiszem,
    de nem azt tudom, hogy igaz.

    Már másképp hiszem a világot
    s régóta másképpen tudom.
    De nem igaz, jó egy se – látod,
    hát hagyd – majd újra álmodom.

  • Baranyi Ferenc: ALTERNATÍVA

    Hogy zavartalanul ehess, ihass, ölelhess, alhass –
    eszedbe ne jusson
    magad a Mindenséggel mérni.

    Ne gondolj aszállyal, se faggyal:
    a Mindenséget mérd magaddal –
    jobb hosszan, mint örökké élni.

    Ám ha azért eszel,
    hogy fenntartsd magad a jóra,
    ha azért iszol,
    hogy poharad igaz ügyre ürítsed,
    ha azért ölelsz,
    hogy emberebbé szeresd a másikat,
    és ha azért alszol, hogy üveggolyóvá álmodd a távolságot –

    akkor mégis cselekedj J. A. (1905–1937)
    meghagyása szerint
    s mérd magad a Mindenséggel –
    volt már, ki így is győzte évvel.

    Talán te is lehetsz kivétel.


  • Pilinszky János: Halak a hálóban

    Csillaghálóban hányódunk
    partravont halak,
    szánk a semmiségbe tátog,
    száraz űrt harap.
    Suttogón hiába hív az
    elveszett elem,
    szúró kövek, kavicsok közt
    fuldokolva kell
    egymás ellen élnünk-halnunk!
    Szívünk megremeg.
    Vergődésünk testvérünket
    sebzi, fojtja meg.
    Egymást túlkiáltó szónkra
    visszhang sem felel;
    öldökölnünk és csatáznunk
    nincs miért, de kell.
    Bűnhődünk, de bűnhődésünk
    mégse büntetés,
    nem válthat ki poklainkból
    semmi szenvedés.
    Roppant hálóban hányódunk
    s éjfélkor talán
    étek leszünk egy hatalmas
    halász asztalán.

    Címkék: Pilinszky János, Halak a hálóban, magyar költészet, létfilozófia

  • József Attila: ESZMÉLET

    1

    Földtől eloldja az eget
    a hajnal s tiszta, lágy szavára
    a bogarak, a gyerekek
    kipörögnek a napvilágra;
    a levegőben semmi pára,
    a csilló könnyűség lebeg!
    Az éjjel rászálltak a fákra,
    mint kis lepkék, a levelek.

    2

    Kék, piros, sárga, összekent
    képeket láttam álmaimban
    és úgy éreztem, ez a rend –
    egy szálló porszem el nem hibbant.
    Most homályként száll tagjaimban
    álmom s a vas világ a rend.
    Nappal hold kél bennem s ha kinn van
    az éj – egy nap süt idebent.

    3

    Sovány vagyok, csak kenyeret
    eszem néha, e léha, locska
    lelkek közt ingyen keresek
    bizonyosabbat, mint a kocka.
    Nem dörgölődzik sült lapocka
    számhoz s szívemhez kisgyerek –
    ügyeskedhet, nem fog a macska
    egyszerre kint s bent egeret.

    4

    Akár egy halom hasított fa,
    hever egymáson a világ,
    szorítja, nyomja összefogja
    egyik dolog a másikát
    s így mindenik determinált.
    Csak ami nincs, annak van bokra,
    csak ami lesz, az a virág,
    ami van, széthull darabokra.

    5

    A teherpályaudvaron
    úgy lapultam a fa tövéhez,
    mint egy darab csönd; szürke gyom
    ért számhoz, nyers, különös-édes.
    Holtan lestem az őrt, mit érez,
    s a hallgatag vagónokon
    árnyát, mely ráugrott a fényes,
    harmatos szénre konokon.

    6

    Im itt a szenvedés belül,
    ám ott kívül a magyarázat.
    Sebed a világ – ég, hevül
    s te lelkedet érzed, a lázat.
    Rab vagy, amíg a szíved lázad –
    úgy szabadulsz, ha kényedül
    nem raksz magadnak olyan házat,
    melybe háziúr települ.

    7

    Én fölnéztem az est alól
    az egek fogaskerekére –
    csilló véletlen szálaiból
    törvényt szőtt a mult szövőszéke
    és megint fölnéztem az égre
    álmaim gőzei alól
    s láttam, a törvény szövedéke
    mindíg fölfeslik valahol.

    8

    Fülelt a csend – egyet ütött.
    Fölkereshetnéd ifjúságod;
    nyirkos cementfalak között
    képzelhetsz egy kis szabadságot –
    gondoltam. S hát amint fölállok,
    a csillagok, a Göncölök
    úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
    a hallgatag cella fölött.

    9

    Hallottam sírni a vasat,
    hallottam az esőt nevetni.
    Láttam, hogy a mult meghasadt
    s csak képzetet lehet feledni;
    s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
    görnyedve terheim alatt –
    minek is kell fegyvert veretni
    belőled, arany öntudat!

    10

    Az meglett ember, akinek
    szívében nincs se anyja, apja,
    ki tudja, hogy az életet
    halálra ráadásul kapja
    s mint talált tárgyat visszaadja
    bármikor – ezért őrzi meg,
    ki nem istene és nem papja
    se magának, sem senkinek.

    11

    Láttam a boldogságot én,
    lágy volt, szőke és másfél mázsa.
    Az udvar szigorú gyöpén
    imbolygott göndör mosolygása.
    Ledőlt a puha, langy tócsába,
    hunyorgott, röffent még felém –
    ma is látom, mily tétovázva
    babrált pihéi közt a fény.

    12

    Vasútnál lakom. Erre sok
    vonat jön-megy és el-elnézem,
    hogy’ szállnak fényes ablakok
    a lengedező szösz-sötétben.
    Igy iramlanak örök éjben
    kivilágított nappalok
    s én állok minden fülke-fényben,
    én könyöklök és hallgatok.

    1934 első fele

  • József Attila: SZÁMVETÉS

    Ettem-ittam fekete, undok
    mocskot és csípős trágyalevet;
    ember vakmerőbb nem lehet.
    Ám eddig sohasem voltam boldog.

    Ebben a megváltott világban
    egy pillanatom nem volt nemes;
    sem langyos, édes, kellemes,
    mint disznónak a pocsolyában.

    Engem sunyiságra oktat
    az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.)
    Huszonnyolc éve éhezem.
    Rajtam már csak a fegyver foghat.

    Ezért ülnek oly sötét dolgok,
    oly hatalmak a szívemen,
    hogy szorong lágy arcú kedvesem,
    ha ránézek; pedig mosolygok.

    Komor ég alatt üldögélek,
    mint hajléktalan a híd alatt.
    Mindentől fölmentem magamat,
    mert nem lesz utolsó ítélet.

    1. nov. 11.

  • József Attila: (MAGAD EMÉSZTŐ…)

    Magad emésztő, szikár alak!
    Én megbántottalak.

    Botot faragtál, ábrákkal tele,
    beszélt a nyele,
    aztán meguntad. Igy volt?
    S eldobtad, ahogy az égbolt
    az unt csillagot ejti le.
    Én fölvettem és rádhuztam vele.

    Igy volt?
    Sajnálom, kár volt.

    Világomon, mint üvegen át
    hallgattam uj álmod madara dalát.
    Azt hittem, annyi az ének,
    amennyi a magány üvegének
    vastag tábláin átszüremlik.

    S hallottam, emlit
    az a szó isteneket,
    kik nem hajolnak ezután neked.
    Pedig
    te nem szolgálsz többé nekik.

    Most már értelek.
    Pörös felek
    szemben álltunk, de te szintén
    más ügyben, más talaj felett
    tanuskodtál, mint én.

    Már értelek. Mit érsz vele? A mult
    tüntető menete elvonult,
    a lomb lehullt
    s a fájdalom ágai benned,
    mint mindenkiben, elkövesednek
    az aláomló évek, évadok,
    rétegek, szintek és tagok
    óriási nyomása alatt.

    Akár egy halom hasitott fa,
    hever egymáson a világ,
    szoritja, nyomja, összefogja
    egyik dolog a másikát
    s igy mindegyik determinált.
    Igy él a gazdag is, szegény is,
    igy szenvedünk te is meg én is
    s még jó, ha az ember haragja,
    nem az embert magát harapja,
    hanem valaki mást,
    dudás a fuvolást,
    én téged és engemet te, –
    mert mi lenne, mi történhetne,
    ha mindig magunkba marna
    az értelem iszonyu karma?

    S ha már szólok, hát elmesélem, –
    villamoson
    egy este a Széna téren
    találkoztunk. Kalapot emeltem,
    talán nyeltem,
    köszöntem és te
    csodálkozva vettél észre.

    S még ottan
    egy pillanatig szórakozottan
    eltünődtem, – hiszen lehetnénk
    jóbarátok, együtt mehetnénk
    a kávéházba s teát kavarva,
    szépet, jót, igazat akarva
    beszélgethetnénk irodalomról,
    vagy más ily fontos emberi lomról
    és telt szavadra,
    mit óvatosan vetnél a latra,
    utalván a tapasztalatra,
    indulatom messze ragadna,
    te – hozzátéve: „Szivedre ne vedd” –
    leintenél, mint az öregebb,
    mint az apám
    s én bosszankodnék, de nem mondanám.

    1. jún.

  • József Attila: MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ

    Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
    Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
    Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
    És a dráma mindig mindig csak tragédia.

    És az ember, szegény ember csak lapul belül,
    Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
    Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
    És zokognak, elzokogják a litániát:

    “Én csak voltam! – Én, jaj, vagyok! – Én meg csak leszek!
    Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
    Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
    Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”

    És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
    Feje körül zengő szavak villáma röpül;
    No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
    És a dráma mindig mindig csak tragédia.

    Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
    Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
    S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
    Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!…

    Világtalan angyalaink sugárlábakon
    Átugranak a világi köntörfalakon,
    Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
    S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

    És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
    Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
    Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
    S dadogok már, dadogok, de – magamban vagyok.

    Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
    Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
    Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!…
    És a dráma mindig mindig csak tragédia.

    S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
    Elsiklanak talpam alatt sziklás századok –
    Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
    S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

    Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
    S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?…
    Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
    S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

    1924 nyara