Mert minden lény a földön
Valamit ád,
Lángot, zenét örökkön,
Vagy illatát;
Mert minden földi lélek
Vággyal tele
Rózsát ad kedvesének,
S tövist vele;
Ád április a tölgynek
Lágy susogást,
Az éj a meggyötörtnek
Elnyugovást;
Mert gallynak levegőég
Ád madarat;
Mert lombra szórja gyöngyét
A pirkadat;
Mert ha a felkavart hab
Lecsöndesül,
Friss csókot ád a partnak
Köszönetül;
Azért reád hajolván
Én angyalom,
Mi bennem legkülönb tán
Neked adom.
Vedd hát eszméim árját,
Fájó özön,
Mely harmatként szitál rád,
Hisz csupa könny!
Vedd vágyam, a kivánság
Már elborít,
Vedd minden percem árnyát
És lángjait!
Vedd mámorom, te drága,
Szeplőtelen,
Dalom cirógatása
Tiéd legyen!
Vedd elmém, mely vitorla
Nélkül lebeg,
És más csillag nem óvja,
Csak két szemed!
Múzsám, kit álmodozva
Ringat a nap,
S ki sír, mert bánatodra
Sírva fakad!
És vedd hát, égi kincsem,
Vedd a szivem,
Már benne semmi sincsen,
Csak szerelem!
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
