Címke: groteszk

  • Romhányi József: Felemások


    A kentaur dilemmája

    Elővette fiát Kentaurné asszony,
    itt az ideje már, hogy pályát válasszon.
    Szólt a kamasz hibrid:
    – Rég rágódom ezen.
    Ha kissé éhezem,
    nagy Kutató lennék, Jeles Ember, Észlény,
    ha jól bezabálok, akkor meg tenyészmén.


    Sárkánymese

    Egy hétfejű sárkánykölök csúnyán összevesztek.
    Rájuk szólt az anyja, de ők nem maradtak veszteg.
    Bár már egy sem emlékezett, hogy min kapott össze,
    végül leharapta egymást, önmagát is közte.
    Ja, hogy hol itt a tanulság? Szájbarágom, tessék:
    minden fejtúltengés vége teljes fejetlenség.


    Gyíkrege

    Szerette volna a
    gyík, ha kitudódna:
    ő a félelmetes
    bősz sárkány utóda.
    Hogy sor ne kerüljön
    kétkedő vitákra,
    dúlt-fúlt, pofikáját
    szörnyűre kitátva.
    Aztán bizonyságul
    mesékből idézett,
    hogy váltak ebéddé
    szűzek és vitézek,
    miként mondott misét
    szagosat a püspök,
    hogy egyházmegyéje
    ne lehessen früstök.
    Röhögte a szájast
    szűz lúd, vitéz kácsa:
    – Itt az ebéd! Kapj be
    te mafla pojáca! –
    Hátrált a regélő
    kínos zavarában,
    erre már a légy is
    felkuncogott bátran.
    Ám nyomban megtudta
    szegény saját kárán:
    Aki ennek bohóc,
    lehet annak sárkány…


    A babonás fekete macska

    A fekete macska búsan bandukolt.
    Nem csoda, hisz szegény csonkafarkú volt.
    Tizenharmadikán, s persze pénteken
    lett kunkori dísze ily éktelen.
    Azért vesztett el abból egy darabkát,
    mert az úton maga előtt szaladt át…


    A harkály szerencséje

    Harkály kopácsolta a vastag fa kérgét,
    úgy találom-formán. Sikert nem remélt még.
    Bizony néha az is kevés,
    ha egy tucat lukat bevés,
    mert mire az asztal terül,
    a lakoma elmenekül.
    De alig koppantott kettőt avagy hármat,
    a szerencse hozta már az aranytálat:
    egy tudatlan féreg ült a kéreg alatt,
    s kikiáltott: „Szabad!”


    A bűnbánó elefánt

    Az elefánt elmélázva
    a tópartra kocogott,
    és nem vette észre lent a
    fűben a kis pocokot.
    Szerencsére agyon mégsem
    taposta,
    csak az egyik lábikóját
    egyengette laposra.
    – Ej de bánt, ej de bánt!
    – sopánkodott az elefánt.
    – Hogy sajnállak,
    szegényke!
    Büntetésül te most tízszer
    ráhághatsz az enyémre!


    Miért vihog a hiéna?

    Vicceket mondott vihogva néha
    potyaleshelyén hülyén a hiéna.
    Aztán epedve ült hűlt dögért,
    csak üldögélt,
    remélve, a jópofaság
    segít megtölteni hasát.
    Majd rákezdte újra, hogy a nagyvadak
    jutalmul valamit mégiscsak hagyjanak.
    Az epét, a belet oda is dobálták,
    hogy fogja be végre a mocskos pofáját.
    Ez idő óta
    az idióta
    undok kis állat
    kiadja magát humoristának…


    A zsiráf gőgje

    A Nagyságos Zsiráf
    fennhordta az orrát.
    Társait lenézte, mint
    kényúr a szolgát.
    Külön koszton élt fent,
    lombot csemegézett,
    míg odalent
    legelt a személyzet.
    A világ sok ilyen
    csúf esetet ismer.
    Így megy, ha magasra
    kerül fel egy kis fej.


    A csodacsiga

    Egy csiga azt leste a magas buckáról,
    hogy aki jégre megy, elhasal, bukdácsol.
    Figyelte csak egyre, dideregve, fázva,
    mert érdeklődését roppant felcsigázta.
    Majd töprengve egy-két hete,
    alkotott egy elméletet:
    – Talpon marad a síkoson,
    ki csak araszolva oson.
    És hogy bizonyítsa ezt az eszes tételt,
    jégre ment, és estig csúszott is egy métert.
    – Látjátok! Nem esem! Csúszó csoda vagyok! –
    szólt ki diadallal, aztán odafagyott.


    A macskafogó egér (műfordítás)

    Egy jókora macskát fogott az egérke.
    Nagy munka, nem mondom, de mégis megérte.
    – Engedj el! – könyörgött a macska riadtan –
    Szegény jó szüleim aggódnak miattam. –
    És bár a cirmosnak könnye is megeredt,
    nem tudta meghatni a kevély egeret.
    – Bekaplak! – ugrott rá az egér ordítva…
    (Eredetiből fordítva.)


    Lepketánc

    Mikor a hernyóból
    lepke lett,
    kérkedve repkedett,
    hogy fényben keringve
    mind tovább
    csillogtassa hímporát.
    A derék kutyának
    képére mégis kiült az
    utálat.
    – Villogj csak fent, te
    szép féreg;
    nem lesz nagyobb az
    értéked!
    Hernyó maradsz, bár
    fent keringsz.
    Nem a szárny szab itt
    mértéket,
    hanem a gerinc.


    Új struccpolitika

    Egy strucc úgy vélte, hogy különb társainál,
    eltökélte tehát, hogy karriert csinál.
    Hogy ezt gyorsan vigye véghez,
    úgy döntött, hogy ellenzék lesz,
    és mint egyszemélyes tábor
    elszakad a gyáva struccpolitikától.
    Szembe is fordult a többivel dohogva,
    és onnét fúrta be fejét a homokba.


    A sérthetetlen

    Fejéhez vagdosott minden csúfot, rosszat
    a finnyás antilop a rinocérosznak:
    – Maga vaskos tuskó! Bamba, bárgyá kába!
    Tévedésből került Noé bárkájába!
    Formátlan, ormótlan,
    iromba, goromba!
    Önmagánál rútabb, olyannyira ronda!
    Ó, bár rúghatnám jól faron,
    maga faragatlan barom!
    Böffent, mocskol, piszkít bárhol,
    s nem sül le a bőr a kérges pofájáról!
    Pislogott a rinocérosz:
    – Bár tudnám, hogy mire céloz!…


    A rozmár drámája

    Pszichomonodrámát írt a rozmár.
    Közege a sarki szőrmés osztály,
    témája a tömör
    fehérség-csömör.
    Hőse egy zord jegesmedve,
    ki bundáját befestette,
    hogy ezzel elérje,
    csak a bőre alatt maradjon fehérje.
    Hogy legyen a műnek valóságtalaja,
    színhely: a Szahara.
    Ne nevess korán!
    Holnap szerepelhet egy színház műsorán.


    Forrás: MEK – Szamárfül

  • Romhányi József: Tigrismama altatódala

    Aludj szépen, tente-tente,
    kedves kölöktigrisem te!
    Ugrándoztál, szaladgáltál,
    játszikáltál eleget,
    csörgő csontot harapdáltál,
    ráncigáltál beleket.
    Csicsijja uuuuuu!

    Aludj, édes, tente-tente,
    szép véres a naplemente.
    Dimbes-dombos liget mögött,
    meg is zibi-zabálta.
    Csicsijja uuuuuu!

    Álmodj ölést, tente-tente,
    az istenke így teremtete.
    Májacskába, lépecskébe
    vájd mancsod, pancsikálj.
    Vese-vese, szép vesécske,
    fuss el véle, s hajcsikálj.
    Csicsijja uuuuuu!

    Forrás: MEK – Szamárfül

  • Szabó Lőrinc: Éjféli közjáték

    Esett és fújt; mint a sörét, úgy
    vert minden csepp, úgy süvített;
    de a Háromcsőrű Kacsában,
    hová behajtott a hideg,
    forralt bor és fűtött kemence
    mellett megenyhűlt a világ
    és zene kavargott a füstben
    és szinte riszálta magát:
     „Szőrösarcú kis cica,
     hol jártál az éccaka
     titokba?”

    Még vacogott bennem a lélek,
    de a nóta már megfogott
    s irígyen néztem a sarokba,
    ahol két csöndes és nyugodt
    úr mulatott… Maguk helyett a
    prímást nótáztatták fanyar
    és bölcs derűvel… Vacsoráztam
    s pattogva dünnyögött a dal:
     „Szőrszál szitába,
     asszony az ágyba,
     hosszába!”

    Telt az idő… Az urak ittak,
    mulattak „személytelenül”…
    Néztem, aztán elúntam őket,
    éreztem, pillám nehezül…
    Fáradt voltam… Nem is tudom már,
    cigány és vonó mit mesélt,
    mit rögtönzött, de annyi biztos,
    hogy a cicára visszatért:
     „Pirosszájú kis cica
     mit ettél az éccaka
     titokba?”

    És altatót zsongott a lárma
    és altatót zsongott a bor:
    az asszony hosszában, utána
    keresztben úszott valahol:
    egybefolyt bennem nóta, álom,
    meg a Háromcsőrű Kacsa
    s már csak végtelen messzeségből
    huncutkodott a muzsika:
     „Pirosszájú kis cica,
     húst ettél az éccaka
     titokba!”

    Lassan csönd lett… S hirtelen ég s föld
    darabokban szakadt reám.
    Felriadtam: …két tenyerével
    nyúzta bőgőjét a cigány,
    az egyik úr az öklét rázta
    s valami bestiát szidott
    és vörösen s a hegedűvel
    versenyt sivítva bőgte, hogy:
     „Pirosszájú kis cica,
     vessz meg még az éccaka
     titokba!”

    – Vessz meg! – bömbölte, és a másik
    fizetett. – Még az éccaka! –
    – No, no, – Vessz meg! – No, ne bolondulj! –
    Elhallgatott a muzsika.
    Mind hallgattunk. A két úr elment.
    Csönd. Kint az eső harsogott.
    Aztán cincogva és kajánul
    újra rákezdte a sarok:
     „Szőrösarcú kis cica,
     hol jártál az éccaka
     titokba?”

    Forrás: DIA

  • Szécsi Margit: Galamb-macska-virágének

    Mikor a sárga trombita-virág
    még felém fordulva magyarul zenélt,
    tetőgerinci macskák bandukoltak
    az Araráton galamb-combokért.

    A sufniban boncoltunk holt madárkát,
    kutatva a mozgás eredetét,
    s megleltük egymás anatómiáját –
    szeretsz-e még, szeretünk-e még!

    Nappal aludt a lámpa, mint a dandy,
    fehér dunnákat döncölt a sötét.
    Beöltöztem tüzes ágytakaróba,
    királyra várva én, tüköri kép.

    Galamb meg macska apellált szívemhez,
    s az Ararát, s fönn a mennyei kék.
    Ó, szajha élet, hozzám igenis jó –
    szeretsz-e még, szeretünk-e még!


  • Szécsi Margit – Végrendelet

    Ki porból lettem s porrá válok,
    halálra gyógyszert nem találok.
    Síromra kérek szép virágot,
    életet, s mindent eltestálok.

    Szívemet kössék rongylabdába,
    játszó kicsikék vigalmára.
    Nem fáj kedvesek rúgására,
    beröpül majd a boldogságba.

    Hamvamat lábbal-hordott pornak,
    szőnyeg-poroló jóasszonynak
    ajánlom – vígabb hajnalokon
    lebegő, piros porsátornak.



  • Heltai Jenő: Az esernyő

    Nemrég egy súlyos pillanatban
    magamhoz egy tanárt hívattam:
    hogy itt mi fáj, hogy ott mi szúr
    no, nézze meg professzor úr!
    Ő idenéz, ő odanéz
    s azt mondja: „Semmi az egész!
    De óvatosságból, barátom,
    a hasát mégis föl kell vágnom!”
    Az ingujját föltűrte menten
    és vágni kezdett a kegyetlen.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    És vágni kezdett jobbra, balra,
    aztán… no, aztán összevarrta,
    és a tanár úr, a derék,
    föltette a cilinderét,
    fölhúzta mindkét kesztyűjét
    és tanakodva nézett szét.
    Az esernyőjét, ó, a bamba,
    bent felejtette a hasamba.
    Én láttam, mikor beletette,
    de azért sem figyelmeztettem.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    Mikor fizetni kellett, – lám, lám! –
    Az ernyő rajta volt a számlán.
    Az ára ötven korona,
    és nem nyithatom ki soha.
    Ezerszázötven koronát
    nyújtottam a tanárnak át.
    Azaz hogy pardon… jó előre
    levontam húsz fillért belőle:
    ez jár nekem mint ruhatárnak –
    ezt a tanárral megértettem.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    🎵 https://www.youtube.com/watch?v=p9RwRM_aMr0&list=RDp9RwRM_aMr0&start_radio=1

  • A hold balladája.

    Musset.

    A hold a barna éjben
    a torony sárgaszín
    hegyében
    ült, mint a pont az i-n.

    Óh hold? tán cérnán enged
    egy bús kéz föld iránt
    és lenget
    s szemközt s profilba ránt?

    Félszemmel néz az este?
    Vagy egy álcás cherub
    lesve
    és sárga maszkja rút?

    Vagy épp egy lapda lennél?
    S mint egy nincs-lábu pók,
    mennél,
    s gurulsz csak, rest pufók?

    Vagy ócskaság, vagy lom-vas,
    vén óraszerkezet?
    S hogy kongass,
    pokol lesi neszed

    s most is, mig orcád bujdos,
    néz mutatódra s vár:
    a súlyos
    örök kin múl-e már?…

    Vagy féreg rág, tapadva,
    mikor, kormos korong,
    apadva
    véknyulsz, s félhold borong?

    Mi tépte igy föl orcád
    a mult éjjel? Talán
    egy zord ág
    egy szúrós ormu fán?

    És jöttél, mint ki sorvad,
    s megtámasztád fakón
    a szarvad
    a rácsos ablakon…

    Menj, hold haló világa!
    Óh szőke Phébe! Dúlt
    és drága
    tested tengerbe hullt.

    Nem látni már csak arcod,
    s a homlok bús ivén
    a karcot, –
    mily hervadt vagy s mi vén…

    Te voltál rég a berken
    a tegzes égi szűz,
    ki serken
    és karcsu gimet űz?

    Óh, hol a zöld platánfa,
    s a mogyorós berek,
    – Diána! –
    s a vig agársereg?!…

    – Fülelt az éjszín zerge
    széditő szirttetőn:
    zörg-e
    lépted, közelgetőn?

    S riadt a falka, rajta!
    Réten s völgy s halmon át
    hajtva
    a futó lakomát…

    S langy esti szél szállt resten
    lábad hűs vizbe lép…
    s az estben
    egy ifju megles épp…

    Majd lengsz, vak éjbe szállva
    s egy pásztor ajka vár
    s a szájra
    lecsapsz, mint halk madár…

    Óh hold! év évre tellhet,
    de emlékünkbe még
    szerelmed
    im lásd, ifjultan ég!

    Multadtól szépre válva,
    óh légy örökre már
    áldva,
    járj tellve, fogyva bár!

    Még néznek rád kolompos
    nyájak vén őrei,
    mig lompos
    ebük orcádra ri…

    S szeret a bárkás, mig a
    nagy halk faház halad
    ringva
    a tiszta ég alatt…

    S a lányka is, ki zsenge
    bokákkal berken át
    lengve
    dalolgat vig danát…

    S a tenger, láncos medvéd,
    lesvén hűs kék szemed
    kedvét,
    ormótlan ing s remeg…

    És szél s hó idején is,
    ha az est rámborúl,
    im én is
    itt ülök jámborúl

    és nézlek amint épen
    a torony sárgaszín
    hegyében
    ülsz, mint a pont az i-n.*

    Ha a férj izzad részeg
    ágyban a kéj előtt,
    te nézed
    kaján mosollyal őt.

    Vagy, ha vig nászi éjnek
    nyitva meg a szobát,
    vejének
    a mama kulcsot ád, –

    lábát papucsba tolva
    látod a vőlegényt:
    kioltja
    a pisla gyertyafényt,

    mig, hogy a mennybe jusson,
    a szégyellős leány-
    menyasszony
    diderg a nyoszolyán;

    de ura meg se kérdi
    s döfölni kezdi már
    szegényt, ki
    jajgat és kiabál.

    »Ej«, – szól a férj – »hogy fekszel?
    Én dolgozok, s te nem
    igyekszel
    segiteni, szivem?«

    S megint elkezdi, újra…
    – De mily koboldcsapat
    zavarja,
    hogy vágya lelohad?

    »Ah«, – igy nyög paplanán – »ki
    les ott, ránk tűzve két
    kiváncsi
    gonosz tüzű szemét?«

    Ő az! a hold! – Az éjben
    a torony sárgaszín
    hegyében
    ül, mint a pont az i-n.