Címke: groteszk

  • Szabó Lőrinc: Éjféli közjáték

    Esett és fújt; mint a sörét, úgy
    vert minden csepp, úgy süvített;
    de a Háromcsőrű Kacsában,
    hová behajtott a hideg,
    forralt bor és fűtött kemence
    mellett megenyhűlt a világ
    és zene kavargott a füstben
    és szinte riszálta magát:
     „Szőrösarcú kis cica,
     hol jártál az éccaka
     titokba?”

    Még vacogott bennem a lélek,
    de a nóta már megfogott
    s irígyen néztem a sarokba,
    ahol két csöndes és nyugodt
    úr mulatott… Maguk helyett a
    prímást nótáztatták fanyar
    és bölcs derűvel… Vacsoráztam
    s pattogva dünnyögött a dal:
     „Szőrszál szitába,
     asszony az ágyba,
     hosszába!”

    Telt az idő… Az urak ittak,
    mulattak „személytelenül”…
    Néztem, aztán elúntam őket,
    éreztem, pillám nehezül…
    Fáradt voltam… Nem is tudom már,
    cigány és vonó mit mesélt,
    mit rögtönzött, de annyi biztos,
    hogy a cicára visszatért:
     „Pirosszájú kis cica
     mit ettél az éccaka
     titokba?”

    És altatót zsongott a lárma
    és altatót zsongott a bor:
    az asszony hosszában, utána
    keresztben úszott valahol:
    egybefolyt bennem nóta, álom,
    meg a Háromcsőrű Kacsa
    s már csak végtelen messzeségből
    huncutkodott a muzsika:
     „Pirosszájú kis cica,
     húst ettél az éccaka
     titokba!”

    Lassan csönd lett… S hirtelen ég s föld
    darabokban szakadt reám.
    Felriadtam: …két tenyerével
    nyúzta bőgőjét a cigány,
    az egyik úr az öklét rázta
    s valami bestiát szidott
    és vörösen s a hegedűvel
    versenyt sivítva bőgte, hogy:
     „Pirosszájú kis cica,
     vessz meg még az éccaka
     titokba!”

    – Vessz meg! – bömbölte, és a másik
    fizetett. – Még az éccaka! –
    – No, no, – Vessz meg! – No, ne bolondulj! –
    Elhallgatott a muzsika.
    Mind hallgattunk. A két úr elment.
    Csönd. Kint az eső harsogott.
    Aztán cincogva és kajánul
    újra rákezdte a sarok:
     „Szőrösarcú kis cica,
     hol jártál az éccaka
     titokba?”

    Forrás: DIA

  • Szécsi Margit: Galamb-macska-virágének

    Mikor a sárga trombita-virág
    még felém fordulva magyarul zenélt,
    tetőgerinci macskák bandukoltak
    az Araráton galamb-combokért.

    A sufniban boncoltunk holt madárkát,
    kutatva a mozgás eredetét,
    s megleltük egymás anatómiáját –
    szeretsz-e még, szeretünk-e még!

    Nappal aludt a lámpa, mint a dandy,
    fehér dunnákat döncölt a sötét.
    Beöltöztem tüzes ágytakaróba,
    királyra várva én, tüköri kép.

    Galamb meg macska apellált szívemhez,
    s az Ararát, s fönn a mennyei kék.
    Ó, szajha élet, hozzám igenis jó –
    szeretsz-e még, szeretünk-e még!


  • Szécsi Margit – Végrendelet

    Ki porból lettem s porrá válok,
    halálra gyógyszert nem találok.
    Síromra kérek szép virágot,
    életet, s mindent eltestálok.

    Szívemet kössék rongylabdába,
    játszó kicsikék vigalmára.
    Nem fáj kedvesek rúgására,
    beröpül majd a boldogságba.

    Hamvamat lábbal-hordott pornak,
    szőnyeg-poroló jóasszonynak
    ajánlom – vígabb hajnalokon
    lebegő, piros porsátornak.



  • Heltai Jenő: Az esernyő

    Nemrég egy súlyos pillanatban
    magamhoz egy tanárt hívattam:
    hogy itt mi fáj, hogy ott mi szúr
    no, nézze meg professzor úr!
    Ő idenéz, ő odanéz
    s azt mondja: „Semmi az egész!
    De óvatosságból, barátom,
    a hasát mégis föl kell vágnom!”
    Az ingujját föltűrte menten
    és vágni kezdett a kegyetlen.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    És vágni kezdett jobbra, balra,
    aztán… no, aztán összevarrta,
    és a tanár úr, a derék,
    föltette a cilinderét,
    fölhúzta mindkét kesztyűjét
    és tanakodva nézett szét.
    Az esernyőjét, ó, a bamba,
    bent felejtette a hasamba.
    Én láttam, mikor beletette,
    de azért sem figyelmeztettem.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    Mikor fizetni kellett, – lám, lám! –
    Az ernyő rajta volt a számlán.
    Az ára ötven korona,
    és nem nyithatom ki soha.
    Ezerszázötven koronát
    nyújtottam a tanárnak át.
    Azaz hogy pardon… jó előre
    levontam húsz fillért belőle:
    ez jár nekem mint ruhatárnak –
    ezt a tanárral megértettem.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    🎵 https://www.youtube.com/watch?v=p9RwRM_aMr0&list=RDp9RwRM_aMr0&start_radio=1

  • A hold balladája.

    Musset.

    A hold a barna éjben
    a torony sárgaszín
    hegyében
    ült, mint a pont az i-n.

    Óh hold? tán cérnán enged
    egy bús kéz föld iránt
    és lenget
    s szemközt s profilba ránt?

    Félszemmel néz az este?
    Vagy egy álcás cherub
    lesve
    és sárga maszkja rút?

    Vagy épp egy lapda lennél?
    S mint egy nincs-lábu pók,
    mennél,
    s gurulsz csak, rest pufók?

    Vagy ócskaság, vagy lom-vas,
    vén óraszerkezet?
    S hogy kongass,
    pokol lesi neszed

    s most is, mig orcád bujdos,
    néz mutatódra s vár:
    a súlyos
    örök kin múl-e már?…

    Vagy féreg rág, tapadva,
    mikor, kormos korong,
    apadva
    véknyulsz, s félhold borong?

    Mi tépte igy föl orcád
    a mult éjjel? Talán
    egy zord ág
    egy szúrós ormu fán?

    És jöttél, mint ki sorvad,
    s megtámasztád fakón
    a szarvad
    a rácsos ablakon…

    Menj, hold haló világa!
    Óh szőke Phébe! Dúlt
    és drága
    tested tengerbe hullt.

    Nem látni már csak arcod,
    s a homlok bús ivén
    a karcot, –
    mily hervadt vagy s mi vén…

    Te voltál rég a berken
    a tegzes égi szűz,
    ki serken
    és karcsu gimet űz?

    Óh, hol a zöld platánfa,
    s a mogyorós berek,
    – Diána! –
    s a vig agársereg?!…

    – Fülelt az éjszín zerge
    széditő szirttetőn:
    zörg-e
    lépted, közelgetőn?

    S riadt a falka, rajta!
    Réten s völgy s halmon át
    hajtva
    a futó lakomát…

    S langy esti szél szállt resten
    lábad hűs vizbe lép…
    s az estben
    egy ifju megles épp…

    Majd lengsz, vak éjbe szállva
    s egy pásztor ajka vár
    s a szájra
    lecsapsz, mint halk madár…

    Óh hold! év évre tellhet,
    de emlékünkbe még
    szerelmed
    im lásd, ifjultan ég!

    Multadtól szépre válva,
    óh légy örökre már
    áldva,
    járj tellve, fogyva bár!

    Még néznek rád kolompos
    nyájak vén őrei,
    mig lompos
    ebük orcádra ri…

    S szeret a bárkás, mig a
    nagy halk faház halad
    ringva
    a tiszta ég alatt…

    S a lányka is, ki zsenge
    bokákkal berken át
    lengve
    dalolgat vig danát…

    S a tenger, láncos medvéd,
    lesvén hűs kék szemed
    kedvét,
    ormótlan ing s remeg…

    És szél s hó idején is,
    ha az est rámborúl,
    im én is
    itt ülök jámborúl

    és nézlek amint épen
    a torony sárgaszín
    hegyében
    ülsz, mint a pont az i-n.*

    Ha a férj izzad részeg
    ágyban a kéj előtt,
    te nézed
    kaján mosollyal őt.

    Vagy, ha vig nászi éjnek
    nyitva meg a szobát,
    vejének
    a mama kulcsot ád, –

    lábát papucsba tolva
    látod a vőlegényt:
    kioltja
    a pisla gyertyafényt,

    mig, hogy a mennybe jusson,
    a szégyellős leány-
    menyasszony
    diderg a nyoszolyán;

    de ura meg se kérdi
    s döfölni kezdi már
    szegényt, ki
    jajgat és kiabál.

    »Ej«, – szól a férj – »hogy fekszel?
    Én dolgozok, s te nem
    igyekszel
    segiteni, szivem?«

    S megint elkezdi, újra…
    – De mily koboldcsapat
    zavarja,
    hogy vágya lelohad?

    »Ah«, – igy nyög paplanán – »ki
    les ott, ránk tűzve két
    kiváncsi
    gonosz tüzű szemét?«

    Ő az! a hold! – Az éjben
    a torony sárgaszín
    hegyében
    ül, mint a pont az i-n.