Férfiként: halálraítélt.
Megfogni neszeit az éjszakának.
Zuhanni, zuhanni, mint a kő!
Arcom csontján a rés,
hiányod miatt tátong.
Szememet feléd fordítom,
lepergett húsgombóc kikelt
szirmokat nyomnak,
mert legtudomabb,
legtöbb már tudom,
hogy múltamba belevesztél.
Befagy a szám,
megpüffedt ajkaim között
holdarcod ívét hordom,
magamba beépítetek.
Sírgödör szélébe kapaszkodó
fű hajad selyem fáj.
Forrás: Magyarul Bábelben
Homlokom ráncaiból rakosgatlak össze magamnak,
mert már hajad színére sem,
ujjaid bütykére sem,
intő szódra sem,
és sóhajaid mélységére sem emlékezem.
De tudom:
mert bő szoknyád ráncába én kapaszkodtam két kézzel,
hogy parányiságomat az úton el ne hagyd.
Tudom:
mert én engedtem meg a Tűznek, hogy
szoknyád rózsáit lángnyelvével lenyalja
rólad. Tudom:
mert én engedtem meg a csillagoknak, hogy velük
azonosulj, fényeddel tőlem elárvulj. Tudom, hogy már
csak bennem élsz, csak én ismerem hatalmadat Anyám!
Emlékszel? Suhancságom idején összezsugorodtál,
hogy elférj két karomon: már nagyon beteg voltál,
ölembe vittelek.
Eltotyogott mellettünk a házsor,
eltörpült Depó, Pajác meg nagyanyám, a kilencvenéves
Dongó földbe-könyöklő kunyhója.
A cukorrépalevés főzelékből
zöld ötforintosnyikat köpködtünk,
és megzöldült a sár is a lábunk alatt.
Zöld színe volt az összezsúfolt testek
verejtékétől kesernyés levegőnek is
tenyérablakunk mögött.
Emlékszem fájdalmaidra!
Segélyt sikoltó mélygödrű szemedtől könyörögtem
szusszanásnyi levegőt roncsolt tüdődnek – hiába.
Tehetetlenségem késhegyére szedtem összeroskadt hörgőidet,
csontsovány ajkad szögletéről ingem aljával töröltem le
a kibuggyanó vért, a Te piros véredet
s mint a bűnös asszony, hiába mosom rongyosra a gyolcsot,
vállamon hordom fájdalmadat:
már csak én ismerem hatalmadat,
már csak bennem élsz.
Hozzád én fordulok,
fulladásig én rohanok hozzád,
térnélküli világodba,
képekre törött emlékedhez.
Születő unokád türelmetlen lábbal dörömböl súlytalan
koponyádon, bocsásd meg vakmerő bűnét, anyám.
Forrás: Magyarul Bábelben
Én nem ünneplem őt, én gyászolom
Fekete posztós dob nélkül, magamban,
De milliók nevében, akik élnek
És föltámadnak majd egy szép napon
A sírból, mit ma országnak neveznek.
Én nem ünneplem őt, én átkozom
Vezéreit, kik vérmezőre vitték
Fiatal testét, ifjú álmait,
Szabad jövőjét, boldog büszkeségét
Idegen célért, idegen pokolba.
Én nem ünneplem őt, én siratom
A vértanút, ki mások vakhitéért
Az Antikrisztus lovasát követve
Az embertelen, gyilkos kötelesség
Parancsszavára az árokba fordult.
Én nem ünneplem őt, én jól tudom,
Hogy mily barlangban főzték azt a mákonyt,
Melytől bódultan tántorgott a nép
És innen és túl vér a vérre támadt
És innen és túl a halál tanyázott.
Én nem ünneplem őt, Johann Kovács,
Schmidt, Shmith, Forgeron és Forgiarini
S a többi mind, elnémult ajkaikkal
Az égbe és szívünkbe azt kiáltják:
Elég legyen a meddő pusztulásból
És vesszenek a rombolásra bujtók!
Én nem ünneplem őt, a sírokon,
Melyek a földet dúsabban borítják,
Mint a vetés, nem taposok gazul,
Halálukért hirdetve új halált,
De vallom és hiszem, hogy szent az élet,
Szent, szent, százszor szent. Ámen.
Úgy legyen!
Forrás: MEK
A Kárpátokban ellenünk vezették,
Hozzánk a télen így került Prokop.
Szakálla kender, a szeme tengerkék,
Ó, ez a szem sok szépet álmodott,
Jogról, örömről, lányról, mely övé lesz.
De ember tervez és Atyuska végez.
Most szenet és fát hord az iskolában,
Kis nebulóknak némán melegít,
És él szelíden, bizton, új hazában,
És várja, várja, hogy elengedik,
Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja.
Ám szenteltessék az Ő akaratja!
Prokop Petőfi nyelvét töri lassan,
S a Volga híján nézi a Marost.
Ó, a Tiszát is látta akaratlan,
Hogy januárban vérrel áradott.
Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta,
S még mindig, mindig, mindig az a nóta.
Az iskolába jár egy szőke gyermek,
Kis hadiárva, kékszemű, szegény,
Katonaapja akkor, ott esett el
A becsület kárpáti mezején.
Prokop ezt tudja s nézi lopva, hosszan,
És varjakat lát szállni Mármarosban.
És odamegy halk lassan a gyerekhez,
S megsimogatja lágyan a haját,
Az ujjai oly fázósan remegnek,
És hallja távol haldoklók jaját,
S mintegy magának rebegi szegény:
Bocsáss meg, ó nem én voltam, nem én!
Forrás: MEK
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz’ percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón…
Hulló levelet hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!…
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk –
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!
Tegnap harangszó hívogatott,
fény-zuhatagban állt az oltár,
míg lent a csendben, hó alatt
aludt a temető, a holt ár.
A város hangja messze szállt,
s én ott ültem a szentmisében,
szívemre hullt a fény, a csend,
mint áldás Isten tenyerében.
S most, hogy hazatértem, hallgatok,
s a gyertyák lángja rám ragyog,
s szemembe könnyet szór a fény:
kincses kezem hogy lett szegény?
A régi csillag rám nevet,
de nem nevet úgy, mint régen,
s a múltból int felém egy arc,
s én sírok – halkan, szégyenlőn, mélyen.
Forrás: Áprily Lajos összes versei (PIM, 1975); magyar-versek.hu
Áprily Lajos fordítása
Eltávoznak az anyák rendre mind,
eltávoznak tőlünk halkan,
lábujjhegyen,
mi pedig alszunk,
jóllakottan, gondtalan,
mikor nekik a szörnyű óra int.
És az anyák nem hirtelenül mennek el –
csak nekünk tűnik úgy a távozásuk.
Különösen távoznak, s lassú lábbal,
idő-lépcsőn járók apró lépteivel.
Van úgy: idegünk értük megremeg,
zajos születésnapot rendezünk,
de ezekkel már későn érkezünk,
ez őket
s lelküket sem menti meg.
S ők mennek mind egymásután
és egyre távolabb.
Nyúlnánk utánuk,
ha felrezzenünk,
de két kezünk csupán a levegőbe kap –
üvegfala nőtt, s ahhoz ér kezünk!
Elkéstünk, el.
A szörnyű óra int.
Szemünkből könnyek fakadnak titokban,
s nézzük: csendes és szigorú sorokban
hogy távoznak az anyák rendre mind.
(Szegény kisgyermek panaszaiból)
Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzadó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.
Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.
(1910)
Forrás: Magyar Kurír
Anna meghalt és Annát eltemettem…
Szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó.
Ott él ő már csak a nagy emlékekben,
Minden elomló és elsuhanó.
Nincs könnyem és nem járok én gyászmezben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!
Vannak ösvények, amelyekre többé
Nem lép a lelkünk, bár útunk örök,
Vannak csodafák, nyílhatnak örökké,
De nekünk egy viráguk letörött,
Csak sírva járhatnánk egy tündérkertben…
Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem!
Ne hozzatok hírt róla, őszi felhők,
Ne hozzon hírt felőle a tavasz,
Üdvöt adhatnak néki nyári erdők,
Engem emléke halkan behavaz.
Szép volt, nemes volt, szűz volt a szívemben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!
Forrás: Szívzuhogás
Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzasztó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.
Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.
Forrás: MEK
