Címke: gyász

  • Radnóti Miklós: Csak csont és bőr és fájdalom

    Babits Mihály halálára

    1
    Látjátok, annyi szenvedés után most
    pihen e hűvös, barna test.
    Csak csont és bőr és fájdalom.
    S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
    évgyűrűit mutatja,
    bevallja ő is gyötrött éveit.
    Csak csont és bőr e test.
    De most a nemzeté is
    csak csont és bőr és fájdalom. Íme,
    Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
    Ó, requiem aeternam dona ei… Domine!

    2
    Szavak jöjjetek köré,
    ti fájdalom tajtékai!
    ti mind, a gyásztól tompa értelem
    homályán bukdosó szavak,
    maradjatok velem:
    gyászold omló göröngy,
    sírj rá a sírra most!
    jöjj, könnyű testű fátyol
    ó, takard be,
    s akit már régen elhagyott a hang, –
    gyászold meg őt, te konduló harang,
    lebegő lélek és gömbölyű gyöngy,
    s gyászolj megint
    te csilla szó, te csillag
    te lassú pillantású szó, te hold,
    s ti többiek! ti mind!

    3
    Tudtuk már rég, minden hiába, rák
    marcangol és szemedben ott ragyog
    egy messzi és örök dolgokból font világ,
    s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
    Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
    árván maradtunk most a Művel itt.
    Nagysága példa. És magasság.
    És szédület. Szívet dobogtató.

    4
    Ki nézi most tollat fogó kezünket,
    ha betegen, fáradtan is, de mégis…
    ki lesz az élő Mérték most nekünk?
    Hogy összetörte már a fájdalom,
    nézd, ezt a költeményt is.
    Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő
    költőnek is, ki félve lép még,
    most már a Mű a mérték.
    S nem érti árvaságunk,
    ha bólintunk: halott már…
    nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
    s nem ült az asztalodnál.
    Nem tudja majd, mi fáj…
    s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, –
    mint egymástól mi, – évek óta már,
    mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála?
    Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?”

    5
    Halott keze nem fogja már a tollat,
    béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
    Örök világosság, kibomló égi láng
    röppen felé a földi füstön át.

    1941

  • Radnóti Miklós: Huszonnyolc év

    Erőszakos, rút kisded voltam én,
    ikret szülő anyácska, – gyilkosod!*
    öcsémet halva szülted-é,
    vagy élt öt percet, nem tudom,
    de ott a vér és jajgatás között
    úgy emeltek föl a fény felé,
    akár egy győztes, kis vadállatot,
    ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
    mögötte két halott.

    Mögöttem két halott,
    előttem a világ,
    oly mélyről nőttem én,
    mint a haramiák;
    oly árván nőttem én,
    a mélységből ide,
    a pendülő, kemény
    szabadság tágas és
    szeles tetőire.

    Milyen mély volt gyerekkorom,
    s milyen hüvös.
    Hívó szavad helyett kígyó
    szisszent felém játékaim
    kis útain, ha este lett
    s párnáimon vért láttam én,
    a gyermeket elrémitő,
    nagy, hófehér pehely helyett.

    Milyen mély volt gyerekkorom,
    s milyen magos az ifjúság!
    A két halál megérte-é? –
    kiáltottam a kép felé,
    mely ott sütött szobám falán.
    Huszonnyolc éves voltál akkor,
    a képen huszonöt talán,
    ünnepélyes ifju nő,
    komolykodó, tünődő.

    Huszonnyolc éves voltál akkor,
    most ugyanannyi lettem én,
    huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
    anyácska! véres szökevény!
    Anyácska, véres áldozat,
    a férfikorba nőttem én,
    erősen tűz a nap, vakít,
    lepke kezeddel ints felém,
    hogy jól van így, hogy te tudod,
    s hogy nem hiába élek én.

    1937

  • József Attila: MEGHALT JUHÁSZ GYULA

    Szól a telefon, fáj a hír,
    hogy megölted magad, barátom,
    hogy konokul fekszel az ágyon.
    A bolondok között se bírt

    szíved a sorssal. Sehol írt
    nem leltél arra, hogy ne fájjon
    a képzelt kín e földi tájon,
    mely békén nyitja, lám, a sírt.

    Mit mondjak most? Hogy ég veled?
    Hogy rég megölt a képzelet?
    Még nő szép szakállad s hajad.

    Fölmondjuk sok szép versedet.
    Mosdatnak most. Anyád sirat
    s társadtól jön egy sírirat.

    1937. ápr. 5.


  • József Attila: KÉSEI SIRATÓ

    Harminchat fokos lázban égek mindig
    s te nem ápolsz, anyám.
    Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
    kinyujtóztál a halál oldalán.
    Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
    próbállak összeállitani téged;
    de nem futja, már látom, az időből,
    a tömény tűz eléget.

    Utoljára Szabadszállásra mentem,
    a hadak vége volt
    s ez összekuszálódott Budapesten
    kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
    A vonattetőn hasaltam keresztben,
    hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
    neked, én konok, csirkét is szereztem
    s te már seholse voltál.

    Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
    édes emlőd s magad.
    Vigasztaltad fiad és pirongattad
    s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
    Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
    mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
    Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad –
    félrevezettél engem.

    Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
    hoztad el – kértem én?
    Mért görbitetted mosásnak a hátad?
    Hogy egyengesd egy láda fenekén?
    Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
    Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
    haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
    s mindent elrontsz, te árnyék!

    Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
    ki csal és hiteget!
    Suttyomban elhagytad szerelmeidből
    jajongva szült, eleven hitedet.
    Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
    mind visszaloptad az utolsó órán!
    A gyereknek kél káromkodni kedve –
    nem hallod, mama? Szólj rám!

    Világosodik lassacskán az elmém,
    a legenda oda.
    A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
    észreveszi, hogy milyen ostoba.
    Kit anya szült, az mind csalódik végül,
    vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
    Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
    ebbe fog belehalni.

    1935/1936. dec.

  • Nagy László: Gyászom a Színészkirályért

    Megfojtom a heroldokat,
    kik halálodtól hízva gurulnak,
    vért gurguláznak,
    lerakom mind a gyalázatosat
    küszöbére a gyalázat urának.
    Mi történt megint, mi történt?
    Kicsoda ment el megint
    valami vérző eskű szerint
    szétdúlva a köznapi törvényt?
    Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus?
    Csak jó ripacs, vagy színészkirály?
    Szépség, vagy hetven kilógram színhús? –
    a színfalak mögött az irigység,
    közöny és középszer még hezitál.

    De színfalak mögött a vakotás,
    rozsda-sálas ócska lokomotívok
    toborozódnak a szokás szerint,
    párátlan prüsszögnek én amig sírok,
    torlasztják homlokuk egyként a gondnak
    s mázukat is pattogva is egyként bongnak:
    ez a rebellis nem az enyém,
    de halottam rend és szokás szerint,
    sorsa írva volt a tenyerén,
    onnan eredt meg az öngyilkos gesztus,
    neki is jobb már nemet ha nem int.

    Neked jobb már, de szemem vizével
    elfolynak a csillagok – mégis látom:
    a végállomási vakvágányon
    korongon lassúdan megforgatva,
    már tetőtől-talpig megmosdatva
    s mégis bűntudattal s véred ízével:
    magányosan reszket az ártatlan Diesel,
    ő, aki a végső szerepből kiölt –
    s lám nem dőlt össze a színház, az lett
    magint ami volt, noha nincs már Hamlet,
    de aki egy életet pitizve kitölt
    operett-kutyaként s bosszút nem áll.

    Aranyos meg édes nyár van s béke,
    minek ide tébolyult Színészkirály?
    Szemüregem árván retten a kékbe
    s fázom – egy elfáradt szárazvillám
    vérszegfű-csokorral mászik elémbe,
    ráismerek, íme, az Elektro-sokk,
    csokra: agyadról a sok kis vérfolt –
    Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok?
    Ostor, ige-habzás immár elég volt,
    béke van, nyár van, ti elléphettek,
    vagy vázába kerültök csendéletnek
    a tévé-azurral bélelt hazában.

    – Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk
    s elfoszlik hirtelen a nyári lázban.
    Nyár van, illene, hogy én se fázzam,
    csak búgjak fehéren, turbékoljak
    e hét emelet vasbeton-galambházban.
    Hát persze, hogy nem történt semmi,
    sör habzik, folyik az ulti-parti,
    kockázatnak elég is ennyi,
    minek a sebeket fölvakarni,
    minek akarni,
    fényesen hasítani bizonytalanba!

    Bizony, az élet nem hagyja abba,
    a síron a bogarak összeragadva
    sürgenek, apró piros vonatok,
    pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
    együtt vidulnak a vevők s kofák,
    rogyásig telve az uborkafák.
    De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
    Hogy ekkora alázat már gyalázat?
    Latinovits Zoltán, gyere el hozzám
    nyári ruhádban, a gyöngyfehérben,
    hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem,
    te kísértetnek is őrült Király!

    Vicsorogd rám a reményt, miképpen
    élve is, magadnak sereget csinálj,
    mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra
    fordul még Mohács is, megfoganhat
    mind aki elhúllt – kerengj föl a porból,
    szállj föl versmondó nagyharangnak!
    Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy,
    pohár az asztalon, hűen várlak
    akár utrakészen is, mint egy
    mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.

    Csönd vagy te, csönd vagy te Színészkirály,
    te jajtalan immár, de bennem baj van:
    belémtestáltad Mohácsod, érzem,
    te holtomiglan átvérzel rajtam.
    Légy forgószél, őrült Színészkirály,
    az legalább, ki a nagyranőtt sírból
    szél-Krisztusként ragyogva kiszáll –
    bömbölj magadra, hogy vivát, vivát,
    hahotázd meg a Gyászbaborúltat –
    a mozdonykerék-nagy koszorúkat
    gurigáld a versemen át!

  • Arany János: NÉVNAPI GONDOLATOK

    NÉVNAPI GONDOLATOK

    Itt ülök, az órák hosszu voltát mérvén,
    Minden társaságom egy homályos lámpa:
    És nincs földi lélek, aki erre térvén,
    Jó estét kivánni benyisson szobámba.

    Nem tevék talán szert soha jó emberre?
    Boldogtalan, aki nem bir egy baráttal:
    S én az enyéimről meghiszem, ismerve,
    Hogy ők, mint szerencsém, nem fordultak háttal.

    Szűk ugyan lakásom, kényelmet sem adhat,
    És gazdája sorsát követi a konyha:
    De egy-két barátot mégis befogadhat
    S tűzhelyem hiányát kebelem pótolja.

    Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra,
    Hogy velök megosszam a kevést, amim van:
    Szívemet legalább, ha egyéb nem volna…?
    Oh, – mivel nyugosznak néma süket sirban!

    S hol a puszta domb és egyszerű faoszlop,
    Mely szentté jelölje a föld egy zugolyját,
    Azt, hol testi részök sár-elemre oszlott
    S a feltámadásra magukat kiforrják?

    Volt-e kéz, midőn a végsugár kilobbant,
    Eltakarni üszkét hamvas szemeiknek?
    És fohász, midőn a föld reájok dobbant,
    Nyugalmat kivánni hült tetemeiknek?

    Vagy talán a szélvész s rengeteg folyói
    Jöttek el – nem lévén emberekben részvét –
    Temetés helyett a messzeségbe szórni
    Szegény boldogoknak rothadékony részét?

    De hová juték? hisz örömünnep van ma…
    Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen:
    Nevem ünnepét én – zárkozván magamba –
    Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!

    Mint az elhagyott sír, lelkem oly kietlen,
    Örök éjjelében csak rémeket látok:
    Hadd gyujtsak ma benne – kiket úgy szerettem,
    Azok emlékéül egy-egy kis világot!

    Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége,
    Lángszellem! ki jövél s eltünél… de hova? –
    Mint üstökös, melyet élők nemzedéke
    Egyszer lát s azontul nem lát többé soha!

    Oh! ha tán sok évek, tán lehúnyt századok
    Multán visszatérendsz, öltve más alakot:
    Legyen boldog e nép s örömed oly tiszta,
    Hogy ne kivánkozzál többé mennybe vissza!

    (1849 dec.)