https://verskucko.com

Címke: háború

  • Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

    Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
    mint alma magházában a négerbarna mag,
    és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
    mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.

    De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
    hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
    kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
    annak szép, könnyüléptű szivében megterem
    az érett és tünődő kevésszavú alázat,
    az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
    az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

    Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
    merengj el hát egy percre e gazdag életen;
    szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
    a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,
    az új falak tövében felhangzik majd szavam;
    magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
    nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
    sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
    ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
    Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
    talán most senki sincs.

  • Radnóti Miklós: Nem tudhatom…

    Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
    nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
    kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
    Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
    s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
    Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
    egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
    tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
    s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
    a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

    Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
    s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
    annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
    de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
    az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
    míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
    erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
    a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
    s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
    az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
    piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
    s a gyárak udvarában komondor hempereg;

    és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
    a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
    s az iskolába menvén, a járda peremén,
    hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
    ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
    nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

    Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
    s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
    de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
    és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
    világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
    míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
    s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
    Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

  • Radnóti Miklós: Nyolcadik ecloga

    (töredék)

    És mondta a költő:
    »A mélyből kell fölhoznom most a szót,
    mint régi kútból a vödröt,
    s nem tudom, van-e még erőm hozzá.
    Kimerülten lóg a kötél,
    s a vödör kong, ha a kőfalnak ütődik.«

    És mondta a pásztor:
    »Hallgass, mert hallgatni jobb,
    mint sikoltani, amikor úgyse segít senki.
    Húzd be fejed,
    és álmodj inkább arról a rétről,
    melyet elhagytál, mikor a hajnal
    először füstöt kavart föléje.«

    (1944 nyara, Bor)

  • Radnóti Miklós: Ötödik ecloga

    Bálint György emlékére
    Töredék

    Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
    hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
    Félsorokat róttam.
          Másról, másról igyekeztem
    írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
    rámszól: róla beszélj.
          És felriadok, de a hang már
    hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.

    Eltüntél.
          S ez az ősz se hozott hírt rólad.
                Az erdőn
    újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
    fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.

    Élsz-e, ki tudja?
          Ma már én sem tudom, én se dühöngök,
    hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.
    S nem tudnak semmit.
                De te élsz? csak megsebesültél?

    Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
    illat vagy magad is?
          Már szálldos a hó a mezőkön.
    Eltünt, – koppan a hír.
          És dobban, dermed a szív bent.

    Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
    reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
    régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
    mint a halottakét –
          Mégsem tudok írni ma rólad!

    1943

  • Radnóti Miklós: Negyedik ecloga

    KÖLTŐ
    Kérdeztél volna csak magzat koromban…
    Ó, tudtam, tudtam én!
    Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!
    tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!
    És megmaradtam. A fejem rég kemény.
    S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.

    A HANG
    S a vörheny és a kanyaró
    vörös hullámai mind partradobtak.
    Egyszer el akart nyelni; – aztán kiköpött a tó.
    Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő?
    S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
    a lucskos és rejtelmes gépezet
    hogy szolgál… ó miért? s a rettentő virág
    nem nyílik még husodban tán a rák.

    KÖLTŐ
    Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
    Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
    Szabad szerettem volna lenni mindig
    s őrök kisértek végig az uton.

    A HANG
    Jártál szellőtől fényes csúcsokon,
    s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt
    bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát;
    láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,
    s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni
    s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár…

    KÖLTŐ
    Rabságból ezt se látni már.
    Hegy lettem volna, vagy növény, madár…
    vigasztaló, pillangó gondolat,
    tünő istenkedés. Segíts szabadság,
    ó hadd leljem meg végre honnomat!
    A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat,
    a lélek szélben égő szárnyait!
    És megszületni ujra új világra,
    mikor arany gőzök közül vakít
    s új hajnalokra kél a nap világa.
    Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
    érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
    A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
    A fák között már fuvall a halál.
    És már tudom, halálra érek én is,
    emelt s leejt a hullámzó idő;
    rab voltam és magányom lassan
    növekszik, mint a hold karéja nő.
    Szabad leszek, a föld feloldoz,
    s az összetört világ a föld felett
    lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.
    Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!

    A HANG
    Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
    elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
    De haragod füstje még szálljon az égig,
    s az égre írj, ha minden összetört!

    1943

  • Radnóti Miklós: Második ecloga

    REPÜLŐ
    Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
    méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
    a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
    míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
    Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
    de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
    s pincébe bú előlem a gyáva Európa…
    no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?

    KÖLTŐ
    Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
    miákol és az eb vonít s a kis halacska
    ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,
    akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én,
    mikor a robbanó és beomló házsorok
    között a véreres hold fénye támolyog
    és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
    a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
    s a gépek egyre jönnek, eltünnek s újra mint
    a hörgő őrület lecsapnak újra mind!
    Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
    ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
    mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
    miákol és az eb vonít s a kis halacska –
    s a többi… És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
    a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
    ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
    Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?

    REPÜLŐ
    Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
    s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
    Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
    a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
    Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,
    nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
    S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
    igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten…
    De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
    emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
    ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg…
    Írsz rólam?

    KÖLTŐ
    Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.

    (1941)

  • Radnóti Miklós: Első ecloga

    „Quippe ubi fas versum atque nefas: tot
    bella per orbem,
    tam multae scelerum facies;…”
    Vergilius

    „Mivel mindenütt összekeveredett a jogos és a jogtalan:
    annyi háború a földkerekségen,
    oly sokféle a bűnök arca…”
    (Vergilius, Eclogae)

    PÁSZTOR
    Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre?

    KÖLTŐ
    Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!

    PÁSZTOR
    Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát,
    most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét
    rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, –
    már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok.
    Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre?

    KÖLTŐ
    Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyű világot
    annyira, hogy már néha nem is fáj, – undorodom csak.

    PÁSZTOR
    Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó
    ágyúcsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt,
    s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan;
    asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut
    s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és
    annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa.
    Azt hiszem, ismerted Federícót,* elmenekült, mondd?

    KÖLTŐ
    Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.

    PÁSZTOR
    García Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még!
    Háborúról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő
    így tűnik el! hát nem gyászolta meg őt Európa?

    KÖLTŐ
    Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva
    tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának.
    Ennyi marad meg majd a kíváncsi utódnak a műből.

    PÁSZTOR
    Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?
    Nem menekült el a drága Attila* se, csak nemet intett
    folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így
    belepusztult?
    Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?

    KÖLTŐ
    Ágyúdörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt?
    Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
    ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
    bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
    már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.
    Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre,
    s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé,
    mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad.
    Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek,
    alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.

  • Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptü béke!

    Szólnék most ujra, merre vagy? hová
    tüntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőllőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.

    Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
    kisért a dalló száju boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!

    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háboruk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.

    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrü illatában
    fáján akad a hullni kész dió!

    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényü, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!

    s fejünk felett surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    1938

  • Radnóti Miklós: Lomb alatt

    Kora reggel óta csöndben heverek én,
    balról a diófa, jobbról kiterítve
    háborút ujságol a vérszagu ujság.
    Keresztülsüt a nap a dió levelén,
    erős ere látszik. Öreg fa ez itt, de
    kemény hóna alatt meglebben egy új ág.

    Nézek rá, visszanéz; kissé reszket a fa,
    gyönge csúcsán gyermek szellőcske üldögél.
    Fülemre fordulok és hallom, alattam
    fészkében megmozdul, nőni akar s puha
    földet kaparász az ezerujju gyökér
    és a tücsökugrás kicsi zaja pattan.

    Nézd, fut a rigó, fujd fel a tollát,
    gyere le szellő,
    már hajlik az ág,
    fut a béke is, zizzen az ujság,
    gyere le szellő,
    dagadj viharrá,
    lépj rá a lombra, szakadj le alá.
    Gyere le szellő,
    már hajlik az ág,
    elfut a béke s kigyúl a világ.

    1935

  • Várnai Zseni: Katonafiamnak!

    Én magzatom, szép katonafiam,
    szíve vérével ír neked anyád.
    Mióta a császár kenyerét eszed,
    vörösbe fordult itthon a világ.
    Most készülünk a döntő, nagy csatára,
    s ti lesztek ellenünk majd a sereg,
    ha ráuszítnak önnön véreidre:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
    már lesi a munkás szolgahadat,
    hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
    várja az erőt mely életet ad,
    most megmérjük írdatlan, nagy erőnket
    s nem ringatnak majd kalászt a szelek;
    a termőföld lesz a mi lázadásunk:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
    én sírok, ki méhemben hordtalak,
    ki eggyé tettem órát, napot, éjet,
    hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
    hús a húsomból, vér a véremből,
    hogy emelhetnél te akkor kezet,
    ha én zokogom, sikoltom feléd:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.

    A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
    a reménységünk, mindenünk: az Élet!
    Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
    a te felzúdult bús rabszolgavéred;
    borítson el a forradalmi mámor,
    ha hömpölyög a lázadó sereg,
    mint felkorbácsolt, zúgó tengerár:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Most még csak háborog az óceán,
    s a kevély hajót már tépi, dobálja,
    mi lesz, ha majd ős medréből kitör,
    ha úrrá lesz a tenger akarása!
    Mi lesz, ha minden katonafiú
    szülőanyjától kap egy levelet,
    mely lázít, gyújt, vérbeborít:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!