https://verskucko.com

Címke: háború

  • Radnóti Miklós: Erőltetett menet

    Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
    s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
    de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
    s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
    s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
    hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

    Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
    fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
    hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
    és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.

    Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
    mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
    ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
    a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
    s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
    a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
    és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
    s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, –
    de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
    Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

    Bor, 1944. szeptember 15.

  • Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

    A mélyben néma, hallgató világok,
    üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
    de nem felelhet senki rá a távol,
    a háborúba ájult Szerbiából
    s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
    s szivemben nappal ujra megtalálom,
    hát hallgatok, míg zsong körém felállván
    sok hűvös érintésü büszke páfrány.

    Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
    ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
    s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
    s kihez vakon, némán is eltalálnék,
    most bujdokolsz a tájban és szememre
    belülről lebbensz, így vetít az elme;
    valóság voltál, álom lettél ujra,
    kamaszkorom kútjába visszahullva

    féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
    s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
    a hitvesem leszel, – remélem ujra
    s az éber lét útjára visszahullva
    tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
    csak messze vagy! Túl három vad határon.
    S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
    A csókjainkról élesebb az emlék;

    csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
    bombázórajok húznak el felettem;
    szemed kékjét csodáltam épp az égen,
    de elborult s a bombák fönt a gépben
    zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
    s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
    fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
    megjártam érted én a lélek hosszát,

    s országok útjait; bíbor parázson,
    ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
    majd át magam, de mégis visszatérek;
    ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
    s a folytonos veszélyben, bajban élő
    vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
    nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
    a 2 x 2 józansága hull rám.
     
    Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
    1944. augusztus-szeptember

    👉 Kattints a címre a teljes vershez

  • Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

    Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
    mint alma magházában a négerbarna mag,
    és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
    mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.

    De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
    hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
    kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
    annak szép, könnyüléptű szivében megterem
    az érett és tünődő kevésszavú alázat,
    az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
    az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

    Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
    merengj el hát egy percre e gazdag életen;
    szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
    a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,
    az új falak tövében felhangzik majd szavam;
    magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
    nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
    sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
    ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
    Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
    talán most senki sincs.

  • Radnóti Miklós: Nem tudhatom…

    Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
    nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
    kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
    Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
    s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
    Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
    egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
    tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
    s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
    a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

    Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
    s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
    annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
    de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
    az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
    míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
    erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
    a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
    s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
    az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
    piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
    s a gyárak udvarában komondor hempereg;

    és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
    a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
    s az iskolába menvén, a járda peremén,
    hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
    ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
    nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

    Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
    s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
    de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
    és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
    világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
    míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
    s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
    Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

    Radnóti Miklós: Nem tudhatom

    Radnóti Miklós – Nem tudhatom

  • Radnóti Miklós: Nyolcadik ecloga

    (töredék)

    És mondta a költő:
    »A mélyből kell fölhoznom most a szót,
    mint régi kútból a vödröt,
    s nem tudom, van-e még erőm hozzá.
    Kimerülten lóg a kötél,
    s a vödör kong, ha a kőfalnak ütődik.«

    És mondta a pásztor:
    »Hallgass, mert hallgatni jobb,
    mint sikoltani, amikor úgyse segít senki.
    Húzd be fejed,
    és álmodj inkább arról a rétről,
    melyet elhagytál, mikor a hajnal
    először füstöt kavart föléje.«

    (1944 nyara, Bor)

  • Radnóti Miklós: Ötödik ecloga

    Bálint György emlékére
    Töredék

    Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
    hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
    Félsorokat róttam.
          Másról, másról igyekeztem
    írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
    rámszól: róla beszélj.
          És felriadok, de a hang már
    hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.

    Eltüntél.
          S ez az ősz se hozott hírt rólad.
                Az erdőn
    újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
    fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.

    Élsz-e, ki tudja?
          Ma már én sem tudom, én se dühöngök,
    hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.
    S nem tudnak semmit.
                De te élsz? csak megsebesültél?

    Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
    illat vagy magad is?
          Már szálldos a hó a mezőkön.
    Eltünt, – koppan a hír.
          És dobban, dermed a szív bent.

    Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
    reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
    régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
    mint a halottakét –
          Mégsem tudok írni ma rólad!

    1943

  • Radnóti Miklós: Negyedik ecloga

    KÖLTŐ
    Kérdeztél volna csak magzat koromban…
    Ó, tudtam, tudtam én!
    Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!
    tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!
    És megmaradtam. A fejem rég kemény.
    S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.

    A HANG
    S a vörheny és a kanyaró
    vörös hullámai mind partradobtak.
    Egyszer el akart nyelni; – aztán kiköpött a tó.
    Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő?
    S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
    a lucskos és rejtelmes gépezet
    hogy szolgál… ó miért? s a rettentő virág
    nem nyílik még husodban tán a rák.

    KÖLTŐ
    Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
    Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
    Szabad szerettem volna lenni mindig
    s őrök kisértek végig az uton.

    A HANG
    Jártál szellőtől fényes csúcsokon,
    s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt
    bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát;
    láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,
    s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni
    s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár…

    KÖLTŐ
    Rabságból ezt se látni már.
    Hegy lettem volna, vagy növény, madár…
    vigasztaló, pillangó gondolat,
    tünő istenkedés. Segíts szabadság,
    ó hadd leljem meg végre honnomat!
    A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat,
    a lélek szélben égő szárnyait!
    És megszületni ujra új világra,
    mikor arany gőzök közül vakít
    s új hajnalokra kél a nap világa.
    Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
    érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
    A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
    A fák között már fuvall a halál.
    És már tudom, halálra érek én is,
    emelt s leejt a hullámzó idő;
    rab voltam és magányom lassan
    növekszik, mint a hold karéja nő.
    Szabad leszek, a föld feloldoz,
    s az összetört világ a föld felett
    lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.
    Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!

    A HANG
    Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
    elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
    De haragod füstje még szálljon az égig,
    s az égre írj, ha minden összetört!

    1943

  • Radnóti Miklós: Második ecloga

    REPÜLŐ
    Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
    méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
    a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
    míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
    Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
    de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
    s pincébe bú előlem a gyáva Európa…
    no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?

    KÖLTŐ
    Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
    miákol és az eb vonít s a kis halacska
    ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,
    akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én,
    mikor a robbanó és beomló házsorok
    között a véreres hold fénye támolyog
    és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
    a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
    s a gépek egyre jönnek, eltünnek s újra mint
    a hörgő őrület lecsapnak újra mind!
    Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
    ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
    mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
    miákol és az eb vonít s a kis halacska –
    s a többi… És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
    a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
    ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
    Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?

    REPÜLŐ
    Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
    s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
    Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
    a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
    Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,
    nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
    S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
    igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten…
    De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
    emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
    ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg…
    Írsz rólam?

    KÖLTŐ
    Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.

    (1941)

    Gáti József előadásában: https://www.youtube.com/watch?v=DHUrK2mnA0I&list=PLOonLsjvSGuSczg7aCLrF3iwxog3hjTGM&index=3

  • Radnóti Miklós: Első ecloga

    „Quippe ubi fas versum atque nefas: tot
    bella per orbem,
    tam multae scelerum facies;…”
    Vergilius

    „Mivel mindenütt összekeveredett a jogos és a jogtalan:
    annyi háború a földkerekségen,
    oly sokféle a bűnök arca…”
    (Vergilius, Eclogae)

    PÁSZTOR
    Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre?

    KÖLTŐ
    Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!

    PÁSZTOR
    Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát,
    most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét
    rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, –
    már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok.
    Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre?

    KÖLTŐ
    Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyű világot
    annyira, hogy már néha nem is fáj, – undorodom csak.

    PÁSZTOR
    Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó
    ágyúcsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt,
    s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan;
    asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut
    s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és
    annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa.
    Azt hiszem, ismerted Federícót,* elmenekült, mondd?

    KÖLTŐ
    Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.

    PÁSZTOR
    García Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még!
    Háborúról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő
    így tűnik el! hát nem gyászolta meg őt Európa?

    KÖLTŐ
    Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva
    tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának.
    Ennyi marad meg majd a kíváncsi utódnak a műből.

    PÁSZTOR
    Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?
    Nem menekült el a drága Attila* se, csak nemet intett
    folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így
    belepusztult?
    Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?

    KÖLTŐ
    Ágyúdörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt?
    Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
    ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
    bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
    már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.
    Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre,
    s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé,
    mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad.
    Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek,
    alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.

  • Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptü béke!

    Szólnék most ujra, merre vagy? hová
    tüntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőllőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.

    Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
    kisért a dalló száju boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!

    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háboruk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.

    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrü illatában
    fáján akad a hullni kész dió!

    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényü, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!

    s fejünk felett surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    1938