https://verskucko.com

Címke: hála

  • Áprily Lajos: Bartimeus

    Szép volt, anyám, mikor a két szelíd kéz
    megérintette fénytől szűz szemem,
    világgá lett a bús világtalanság,
    s öröm borzongott át a lelkemen.

    Koldus-kövem felett, a tér derengett,
    arcom felé egy arc világított,
    s káprázva néztem hívó, mély szemébe
    Annak, ki jött, megállt, meggyógyított.

    Szép volt, anyám, szememmel simogatni
    virág selymét, gyümölcsök bársonyát,
    vagy messze-húzó út ívét követni
    a dús vetésű Jordán-tájon át.

    Ma is csodám a csillagsűrűs éjjel,
    a nyári éj, mely csóvákat hajít,
    a virradat, mely kútvízhez kicsalja
    a város nőit és galambjait.

    Jerikó minden színe birtokom lett.
    Egész világ. De meddig lesz enyém?
    Ha börtönömbe holnap visszahullnék,
    tán elhullatnám s elfelejteném

    a pálma zöldjét, esti domb liláját,
    barna leányrajt, bíbor rózsatőt.
    De lelkem mélyén hordozom halálig,
    hogy láttam Őt, anyám, hogy láttam Őt!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Köszönöm

    Perceim áradók
    és fénylők, mint a víz;
    elfogadom a jót,
    vele a rosszat is.

    Megköszönöm a vad
    hajnalt, a lágy delet,
    Megköszönöm a szád,
    s két tündöklő szemed.

    Mindig csak így legyen,
    hintsék be csókjaid
    megszegett életem
    elfolyó napjait.

    A teled telem,
    a nyarad nyaram
    és boldog leszek,
    ha mindig így marad.

    Mosolyod sugarát
    ha már nem ihatom,
    találjak újra Rád,
    egy másik csillagon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevgenyij Jevtusenko: Köszönöm

    Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
    s ne töröld sietve a szemed.
    Hogyha sírva is – létezni könnyebb.
    Halott, aki meg sem született.

    Ha törten, ha verten is – ki élő,
    plazma-éjszakában nem maradt.
    Léte a teremtés szekeréről
    ellopott zöld fűszál-pillanat.

    Nevess nagyot, fogd marokra késed,
    harapd, mint retket, az örömöt.
    Rosszabb volna meg-nem születésed,
    életed akárhogyan nyögöd.

    Fagyalszirom-zuhatagban járva,
    semmitől s mindentől részegen,
    eszméltessen a világ csodája,
    ámulj önnön létezéseden.

    Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
    de váddal se bántsd az életet.
    Nem köszönt be még egy élet hozzád,
    ez az egy is – véletlen tied.

    Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
    A pitypangos fűbe vesd magad,
    ne könyörögj nagyon a világnak,
    nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

    Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
    Lelkek élnek a romok felett!
    Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
    ünnepelve akár szégyened.

    Köszönd meg a legfeketébb macskát,
    mely előtted keresztbe futott,
    utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
    amelyen a lábad megcsúszott.

    Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
    szenvedésed is hasznodra volt.
    Mondd: „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
    hiszen az is ember sorsa volt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Katalin: Tanulságok

    Amikor véresre törve térdemet
    Négykézlábon kell tanulnom újra járni
    Akkor élem át igazán kiegyenesedett létemet
    Ha megtanultam végre megköszönve fájni.

    Ha úgy fáj hogy Ő többé már nincs,
    Hogy a könny is bentszorul,
    S csak rázkodó öklendezés
    minden lélegzetvétel,
    S csak nedves párnád éli át velem kínomat
    Akkor tudom igazán milyen érték átölelni
    Kivel megoszthatom mindennapjaimat.

    Mikor a tegnapról maradt emlékeken merengve
    Fogadkozni a holnapra érzem a vágyat
    Akkor kell csendben rádöbbennem arra,
    Mit felejtettem el megköszönni a mának.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Köszönöm mégis…

    Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót.
    A leszakadó hullám-emelet
    párkányának tört tajték-cirádái
    horzsolták lelkemet.

    Köszönöm mégis: éreztem a csend
    milyen lenne – ha lehetne enyém.
    Milyen lenne a szabad láthatár,
    a mély élet és a mély költemény.

    Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál.
    S ami belőle fájna, hát hadd fájjon.
    Megtanultam: soká bír fennmaradni
    a hajótörött is egy deszkaszálon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: A jó öreg kocsmáros

    Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az
    Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
    Itten élek én most megelégedéssel,
    Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
    Falu kocsmájában van az én lakásom;
    Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
    Egy jó öregember benne a kocsmáros…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
    Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
    Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
    És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
    Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
    Összekoccan néha jó feleségével;
    No de amint összekoccan, meg is békül…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
    Hej, régibb idői boldogak valának!
    Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
    Alig tudta számát ökrének, lovának.
    Pénzét a hitetlen emberek csalása,
    Házát a Dunának habjai vitték el;
    Így szegényült el a jó öreg kocsmáros…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Alkonyuló félben van már élte napja,
    S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
    S őreá, szegényre, a szerencsétlenség
    Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
    Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
    Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
    Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
    Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
    “Úgy van, úgy” szól később, “jóra fordul sorsom,
    Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.”
    Én elszomorodva borulok nyakába,
    S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
    Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Őszi csodák

    Ülve a karosszékben,
    Ma legelőször néztem
    Szemközt az utcasort.
    A tekintetem rátévedt egy fára:
    Nini még most sem sárga.
    Zöldnek tartotta meg
    Szép reménység-ruhában
    Az, aki megtarthat mindeneket.
    És én is élek,
    És én is élek
    S megvannak mind, akiket szeretek.
    S e nekem-láthatatlan tündér-őszben
    Eljönnek hozzám az őszi csodák:
    Másodszor borulnak tündér-virágba
    S hoznak pici, fanyar, fura gyümölcsöt
    Az almafák.

    S a drága földön, nem is olyan messze
    Másodszor érett meg most a cseresznye,
    Az elnyílt őszi-kikerics helyén,
    Őszi bánat és lila gyász után,
    Októberi dombok oldalain
    Pompázik a tavaszi kankalin.
    Rügyet bont minden ág
    S belőlem is szinte nap-nap után
    Kihajt egy vers-virág.
    S ki tudja még mi lesz?
    Lehet, hogy a közelgő karácsonnyal
    Zúgni fogok erdőkkel egyetemben
    Lombkoronás, orgonás áhítattal.

    Ülve a karosszékben,
    Ma legelőször néztem
    Szemközt az utcasort.
    Az utcasor felett
    Egy színes felleget.
    A szemem újból rátévedt a fára.
    A reménységben megtartatott fára, –
    S akkor gáttalanul,
    Feltarthatatlanul,
    Elbírhatatlanul
    Robbant ki szívemből a hála.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Áldás

    Megadatott még úgy szeretnem,
    ahogy még sosem szerettem,
    hogy kitárom az ablakot,
    és látom, hogy a nap ragyog.

    Hogy bedől a fény a szobámba,
    a szemembe, szívembe, számba,
    és én magam is ragyogok.
    Megadatott.

    Szikrázik, száguld rejtekem,
    lopódzik be a naplemente,
    mielőtt lebukik a nap,
    arany sisakban lássalak.

    Téged, akit még úgy szeretnem
    megadatott, ahogy nem szerettem
    senkit se, talán csak Istent,
    ki benned végül is fölismert:

    hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
    s övé vagyok. Megadatott.
    S megengedte, ha már alig lát,
    hogy megoldjam a saruszíját.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: A te színed előtt

    Az én két fáradt asszonykezem
    Hogy milyen lágy, amikor simogat,
    Mily enyhén tárul, amikor ad,
    Terajtad ösmerte meg.
    – Köszönöm neked a két kezemet!

    Szemem, a bágyadt, bús tükröző
    (Áldott csoda ez!) sorsodba nézett,
    És megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
    Betlehemcsillag, égi vezér…
    – Áldjon meg Isten a két szememér!

    Mindig azt hittem: rút vagyok,
    Csak durva vágyra hangoló,
    Szívet bájolni nem tudó.
    – Te megszerettél, – s rámigézted
    Ezt a halk, esteli szépséget.

    Oly csúnya volt, mit eddig éltem;
    Kevert, pocsékló, fél, törött!…
    – Most a multam is rendbejött,
    Ahogy tenéked elmeséltem. –
    Mert láttad sorsom: megszerettem.

    Nemes, szent csordultig-hited
    Aranykelyhét felém kínáltad,
    Szerelmed grálborát ajánltad.
    Most már, míg élek, szent leszek!
    Felmagasztaltál; fent leszek;
    Mindig „te színed előtt” járva…
    Ó hála, hála, hála, hála!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Szeretet

    Mennyi ember van,
    akit szeretek.
    Mennyi nő és férfi,
    akit szeretek.
    Rokonszenves boltileányok,
    kereskedősegédek, régi és hű
    cselédek, lapkihordók, csöndes,
    munkás írók, kedves tanárok,
    kik vesződnek a kisfiammal.
    Találkozunk mi olykor-olykor,
    meg-megállunk, szemünk összevillan,
    s én még maradnék tétovázva,
    talán hogy elmondjam ezt nekik.
    Mégsem beszélek, mert csak a részeg
    aggastyánok s pulyák fecsegnek.
    Ilyesmiről szólni nem ízléses.
    Meg aztán nincsen is időnk.
    De hogyha majd meghalok egyszer,
    s egy csillagon meglátom őket,
    átintek nékik kiabálva,
    hajrázva, mint egy gimnazista:
    „Lásd, téged is szerettelek.”

    Forrás: Lélektől lélekig