Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót.
A leszakadó hullám-emelet
párkányának tört tajték-cirádái
horzsolták lelkemet.
Köszönöm mégis: éreztem a csend
milyen lenne – ha lehetne enyém.
Milyen lenne a szabad láthatár,
a mély élet és a mély költemény.
Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál.
S ami belőle fájna, hát hadd fájjon.
Megtanultam: soká bír fennmaradni
a hajótörött is egy deszkaszálon.
Forrás: Lélektől lélekig
Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az
Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
Itten élek én most megelégedéssel,
Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
Falu kocsmájában van az én lakásom;
Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
Egy jó öregember benne a kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
Összekoccan néha jó feleségével;
No de amint összekoccan, meg is békül…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
Hej, régibb idői boldogak valának!
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el;
Így szegényült el a jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Alkonyuló félben van már élte napja,
S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
S őreá, szegényre, a szerencsétlenség
Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
“Úgy van, úgy” szól később, “jóra fordul sorsom,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.”
Én elszomorodva borulok nyakába,
S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Forrás: Lélektől lélekig
Ülve a karosszékben,
Ma legelőször néztem
Szemközt az utcasort.
A tekintetem rátévedt egy fára:
Nini még most sem sárga.
Zöldnek tartotta meg
Szép reménység-ruhában
Az, aki megtarthat mindeneket.
És én is élek,
És én is élek
S megvannak mind, akiket szeretek.
S e nekem-láthatatlan tündér-őszben
Eljönnek hozzám az őszi csodák:
Másodszor borulnak tündér-virágba
S hoznak pici, fanyar, fura gyümölcsöt
Az almafák.
S a drága földön, nem is olyan messze
Másodszor érett meg most a cseresznye,
Az elnyílt őszi-kikerics helyén,
Őszi bánat és lila gyász után,
Októberi dombok oldalain
Pompázik a tavaszi kankalin.
Rügyet bont minden ág
S belőlem is szinte nap-nap után
Kihajt egy vers-virág.
S ki tudja még mi lesz?
Lehet, hogy a közelgő karácsonnyal
Zúgni fogok erdőkkel egyetemben
Lombkoronás, orgonás áhítattal.
Ülve a karosszékben,
Ma legelőször néztem
Szemközt az utcasort.
Az utcasor felett
Egy színes felleget.
A szemem újból rátévedt a fára.
A reménységben megtartatott fára, –
S akkor gáttalanul,
Feltarthatatlanul,
Elbírhatatlanul
Robbant ki szívemből a hála.
Forrás: Lélektől lélekig
Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom, hogy a nap ragyog.
Hogy bedől a fény a szobámba,
a szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.
Szikrázik, száguld rejtekem,
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.
Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:
hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S megengedte, ha már alig lát,
hogy megoldjam a saruszíját.
Forrás: Lélektől lélekig
Az én két fáradt asszonykezem
Hogy milyen lágy, amikor simogat,
Mily enyhén tárul, amikor ad,
Terajtad ösmerte meg.
– Köszönöm neked a két kezemet!
Szemem, a bágyadt, bús tükröző
(Áldott csoda ez!) sorsodba nézett,
És megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
Betlehemcsillag, égi vezér…
– Áldjon meg Isten a két szememér!
Mindig azt hittem: rút vagyok,
Csak durva vágyra hangoló,
Szívet bájolni nem tudó.
– Te megszerettél, – s rámigézted
Ezt a halk, esteli szépséget.
Oly csúnya volt, mit eddig éltem;
Kevert, pocsékló, fél, törött!…
– Most a multam is rendbejött,
Ahogy tenéked elmeséltem. –
Mert láttad sorsom: megszerettem.
Nemes, szent csordultig-hited
Aranykelyhét felém kínáltad,
Szerelmed grálborát ajánltad.
Most már, míg élek, szent leszek!
Felmagasztaltál; fent leszek;
Mindig „te színed előtt” járva…
Ó hála, hála, hála, hála!
Forrás: Lélektől lélekig
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
„Lásd, téged is szerettelek.”
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.
Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.
Forrás: Lélektől lélekig
Te voltál szép minden szépben,
Tél havában, napsütésben,
Ha a fagy tavaszra váltott,
Benne csendült kacagásod.
Te voltál szép minden szépben,
Tengeri táj holdfényében,
Új paloták ablakában
A te gyermekarcod láttam.
Te voltál jó minden jóban,
Ételemben, italomban,
Puha paplan melegében,
Álmaimban, téli éjben.
Te voltál jó minden jóban,
Tartósban és elmúlóban,
Vigasz voltál, ha a bánat
Vetett nekem tüskeágyat.
Ha szemem jövőbe látott,
Hited tette, lobogásod.
Ha a múlt réme kísértett,
Feledni tanultam érted.
Öreg volnék, ha nem volnál,
De tavaszi mosolyodnál
Friss rügyet hajt sorsom fája
S több a zöldje, mint az árnya.
Forrás: Lélektől lélekig
Köszönöm a létezést. Az életet, a testet!
Az érzékeim. Elmém. Zajokat és csendet.
Köszönöm, köszönöm az egyedüllét korát!
Köszönöm a jót, meg minden mostohát!
Köszönöm a magányt, s hogy bennem, vagy, s én benned…
Köszönöm győzelmem, a régen elveszettet.
A családot köszönöm! Barátoknak sorát.
Köszönöm, mi volt, mi nincs, de lehet tovább!
Betegséget, békét! Az azokból tanultat!
Köszönöm a dicsőt és minden nyomorultat.
Köszönök gyógyulást, fényt és egészséget.
Köszönöm a csúnyát, s vele minden szépet.
Minden pillanatod! A tisztát, a levegőt!
Köszönöm, hogy hittem, jobban, mint azelőtt!
Köszönöm, hogy élek e mennyei pokolban.
S köszönöm, hogy vagyok, hogy leszek!
És hogy voltam.
Forrás: Hatvan, 2020. július 01.
„Senki sem magától lett olyan, ami.
Mind ezernyi más emberből vagyunk.
Bárki, aki valaha is kedvességet tett nekünk
vagy bátorítóan szólt hozzánk,
része lett a mi karakterünknek,
gondolatainknak, és sikereinknek is.”
