Egy nap hazamegyünk fapados vonaton, nem viszünk mást, csak a régi szavakat, majd rajzolunk az ablakra és énekelünk és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk, csak tudják: ott vagyunk, nem kell szégyellnem a kezem, hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk, hazavisz mindenkit a fájdalom, szemek alatt a karikák szembeköszönnek, torkunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval, és egy krumpliföldön előrebukunk.
Ha játszanak a gyermekek, órákig készülődnek, rakosgatnak, tanácskoznak, majd hirtelenül végeszakad az egésznek. Nincs ennek közepe, csak eleje és vége. Mondd, nem ilyen-e éppen az ember élete is, mely elkezdődik, aztán gyorsan befejeződik? S a közepe, mint a semmi.
Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam, s az ablakból kihajolva bámultam, két óra tájt. Mind aludtak, langyos éj volt, nesztelen, halotti-csönd és a gáz arany dzsidával silbakolt az útakon.
A másik ház emeletjén szemben vélem egy ebédlő, az ablakja tárva-nyitva, halkan ég a villanya. Véghetetlen, érthetetlen áll a kép az éjszakában, mint üres és furcsa színpad, a szereplők nyugszanak.
A pohárszék hosszú árnya mozdulatlan nyúl a falra, a márványlapon darab sajt és fölötte sajtharang. A falon szorgalmasan jár egy polgári ingaóra, sétálója sárgarézből és egész hozzám ketyeg.
Arra gondolok, kik élnek itt, akiknek házi titkát egy szorongó éji órán mindörökre ellopom. S megriadva kémlelődöm, mért e zajgás, mért e fájás, hogy a szám se tud beszélni s száj helyett beszél a szív.
Volt nekünk is sajtharangunk és volt kedves ingaóránk mely szelíden járt az éjben, míg aludtunk, gyermekek. Most, álomtalan kesergő, nézem ezt a titkos órát, itt a hangtalan magányba, hálóingbe hallgatom,
és azon jár álmos elmém, hogy a föld száguld az űrben óriás, zúgó robajjal mind ijedve vágtatunk, én, ki nézem, az, ki alszik, sajtharang és ingaóra, s reszketek, hogy életünk csak negyven, ötven, hatvan év.
Egyszer volt szép az anyám tánca, mikor kendőjét gyepre hányta, a Korhány vizénél, Pusztapándon, s bokázó lába pásztortűznél, öles apám örömére szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát eredő táncába ő se vitt, csak mutatta ringó mozdúlattal halálba járó őseit. Mert ugyanaz sírt fel a flótán, hogy meghaltak azok ima nélkül, nagy szakállal, akasztófán.
S hajnaltájon, lengő szélben, hogy fény nyíllott két nyárszemében, elébe raktak tíz szál gyertyát, hat másikat meg karikába. – Közöttük anyám ott sugárzott, s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték… Kettő-kettő felállott szélrűl, jelezve, hogy a csúfolt ős szép feje most halálba révül. S a holtak szemét, ahogy lezárták: ezt a sirató, örök búcsút a nyárfák alatt már öten járták.
Akkor meg, mikor sírt nyitnak, közéjük lendült hatodiknak apám is, kinek lépteit úgy mérte az öt táncoló, mint ki utolsó fordulattal az egész műbe értelmet vitt…
Mikor a gyertyák porig égtek, még anyám eljárta a végét: egy szál virág körül koszorút táncolt… A juhászok meg már csak nézték, hogy az égen hold ballag át s csudálja nagy, fehér szemmel anyám lábán a balladát.
Föld az, ami föld alakját ölti, és a föld rendjéhez igazodik a mindenségben, tűz az, ami a tűz alakját ölti, és a tűz rendjéhez igazodik a mindenségben, víz az, ami a víz alakját ölti, és a víz rendjéhez igazodik a mindenségben, levegő az, ami a levegő alakját ölti, és a levegő rendjéhez igazodik a mindenségben.
AZ ELSŐ VILÁG TEREMTÉSE
És elhatározásra jut Taiova, és parancsot ad helytartójának, Szotuknangnak,
és földet vesz ki Szotuknang a mindenségből, és a földből megteremti az első világot, és törvényeket ültet az első világba, és nevet ad az első világnak, és a mindenségbe helyezi,
és földet vesz ki Szotuknang az első világból, és a földből megteremti a növényeket, és szívósságot ültet a növényekbe, és nevet ad a növényeknek, és az első világba helyezi őket,
és földet vesz ki Szotuknang az első világból, és a földből megteremti az állatokat, és alázatot ültet az állatokba, és nevet ad az állatoknak, és az első világba helyezi őket,
és földet vesz ki Szotuknang az első világból és a földből megteremti az embereket, és bölcsességet ültet az emberekbe, és nevet ad az embereknek, és az első világba helyezi őket
és szemügyre veszi Szotuknang az első világot, szemügyre veszi az első világ törvényeit, az első világ növényeit, az első világ állatait, az első világ embereit,
és a törvények közül kiválasztja a megértést, és megteszi az első világ törvényének, és a növények közül kiválasztja a négylevelet, és megteszi az első világ növényének, és az állatók közül kiválasztja a kígyót, és megteszi az első világ állatának, és az emberek közül kiválasztja a halászt, és megteszi az első világ emberének.
A TEREMTÉSRŐL
A Teremtés ajtó; amely a semmiből a valamibe nyílik, és sarokpántján öröktől fogva jár.
SZILIOMOMO ÉS PALAOMAUKI II
Mint hónapok óta minden este, Sziliomomo kint áll az ablak előtt, és Palaomaukit nézi,
Palaomauki bent ül a házban, és őrlőkővel kukoricát őröl,
éppen kedvenc virágukról a sündisznókaktusz kehelyalakú virágáról beszélgetnek,
Palaomauki úgy találja, hogy cinóberpiros, Sziliomomo úgy véli, hogy inkább karmazsinpiros,
ezen elvitatkoznak egy darabig,
Sziliomomo már éppen vissza akarja vonni a véleményét, amikor Palaomauki váratlanul abbahagyja a kukoricaőrlést, kezét ölébe teszi, és igazat ad Sziliomomónak,
Sziliomomo majd ki ugrik a bőréből örömében, mert Palaomauki ölbe tett kezével végre azt jelzi, hogy figyelmét teljesen neki szenteli, és hajlandó hozzá menni feleségül,
a sündisznókaktusz kehelyalakú virága kinyílott.
A NYÁRI TÖLGYERDÖ HAJNALI LEHELETE “(Kojavesima, Sziliomomo testvérbátyja beszéli aki járt messze északon)“
Mihelyt megpillantod a nyári tölgyerdőt, és mondjuk, egy elvirágzott csipkebokrokkal teli füves tisztást keresztezve vagy egy kiszáradt patak medrében felfelé kapaszkodva közeledsz feléje, először szárazságot érzel a levegőben, ha nem látnád, hogy mindent belepett a harmat, azt hihetnéd, dél van, aztán minden átmenet nélkül melegbe ütközöl, fel vagy öltözve, mégis, mint az öledben alvó macska testének hője, áthatol a ruhádon, majd pár lépés megtétele után hirtelen illatok tódulnak az orrodba, száraz avar, harangvirág, vadlucerna, fürtös zanót, rókagomba, meténg, szamóca, és még ki tudja, minek az illata, egyetlen hasonlíthatatlan illatot alkotva, és egyszeriben rájössz, hogy ez a szárazság, ez a meleg, ez az illat együtt a nyári tölgyerdő lehelete, és a felfedezés feletti örömödben a csábításnak engedve, a kötelező óvatosságról megfeledkezve, feszes bőrrel és remegő orrcimpákkal egyre beljebb hatolsz ebbe a leheletbe, egészen addig, amíg a nyári tölgyerdőhöz nem érsz, és az űzött vad nyomát szem elől vesztve magad is leheletté nem válsz.
EOTOTO ÉS AHOLI AZOKRÓL, AKIK ÉRTIK A TEREMTŐ TERVÉT, ÉS AZOKRÓL, AKIK NEM ÉRTIK A TEREMTŐ TERVÉT
Akik szívükben érzik az élet jóságát és céljának komolyságát, és egymás iránt nemes érzelmeket táplálnak, és elvetik a nemtelen érzelmeket, azok értik a Teremtő tervét, akik szívükben nem érzik az élet jóságát és céljának komolyságát, és egymás iránt nem táplálnak nemes érzelmeket, és nem vetik el a nemtelen érzelmeket, azok nem értik a Teremtő tervét.
EOTOTO ÉS AHOLI A SZERETETRŐL I.
A szeretet a Teremtő szándékának megértése,
a szeretet színhelye a Földtest, a szeretet kezdete a világosság, a szeretet módja az odaadás, a szeretet eszköze az alázat, a szeretet útja a követés, a szeretet iránya a közeledés, a szeretet jelentése a bizonyosság, a szeretet célja a tökéletesedés,
a szeretet minden ember kötelessége.
SZILIOMOMO ÉS PALAOMAUKI KÉRÉSE TAIOVÁHOZ
Ó, urunk, add, hogy legyen még gyerekünk, add, hogy legyen még legalább öt gyerekünk, még öt gyerek elég lenne, mondjuk, még négy fiú meg még egy lány,
persze, lehet több is, de ha egy mód van rá, kevesebb ne legyen, arra kérünk, nem mintha nem szeretnénk azt a kettőt, Polipkoimát meg Hopaqát, aki van, szeretjük mi őket, nagyon is szeretjük, csak hát olyan nagy bennünk a szeretet, hogy úgy érezzük, túl sok két gyerekre, még legalább ötre futná belőle, olyan nagy, kérünk, teljesítsd a kérésünket, hidd el, mindnyájan jól járunk, nekünk nagyobb lesz az örömünk, neked meg nagyobb lesz a dicsőséged.
AMIT SZILIOMOMO MONDOTT PAVATINAK, MIKOR ELHIBÁZTA AZ ŐZET
Ma elhibáztam az őzet, de nem szidott össze érte otthon a feleségem, Palaomauki, és nem mondta, hogy ez annak a jele, hogy öregszem,
szerintem ez annak a jele, hogy ő is öregszik, és egyre jobban megérti, hogy öregszem.
SZILIOMOMO ÖREGKORÁBAN
Itt ülök kint, a ház előtt, a nagy, viharverte, töredezett szélű, lapos homokkövön, amelyet még néhai apai nagyapám, Maszaviszteva görgetett fel ide a völgyből ülőkének, és amely része a földnek,
itt ülök, és néhai apai nagyapámra, Maszavisztevára gondolok, aki után csak ez a nagy, viharverte, töredezett szélű, lapos homokkő maradt, amikor maga is része lett a földnek.
Búcsú az ifjúságtól
Jó volt az izmok rugalmassága, a feszülés és ernyedés, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a csontok szilárdsága, a tartás és keménység, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a láb fáradhatatlansága, a könnyűség és fürgeség, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a kéz biztossága, a nyugalom és rezzenetlenség, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a szem élessége, a megpillantás és felismerés, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt az elme fogékonysága, a kíváncsiság és merészség, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a gondolatok szárnyalása, a magasság és mélység, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt a szív tisztasága, a gyanútlanság és őszinteség, búcsúzom tőled, ifjúság,
jó volt az érzések izzása, az öröm és elragadtatás, búcsúzom tőled, ifjúság,
Haldokló dala I.
Éltem, nem bánom hát, hogy meghalok.
Haldokló dala II
Hosszú utat kell megtennem a haláltól a születésig. De nem félek, mert megint lesz erőm.
SZILIOMOMO ÉNEKEIBŐL
Tavaszi ének
A sárga Nap-házban meleg-gyermek ül és játszik, a fehér felhő-házban eső-gyermek ül és játszik, a kék levegő-házban szél-gyermek ül és játszik, a fekete Föld-házban csíra-gyermek ül és játszik, a piros szív-házban öröm-gyermek ül és játszik.
Böjti ének
Uram, könyörülj rajtam, vedd el éhemet, vedd el szomjamat, hogy minden gondolatomat neked szentelhessem.
Ének legénykorából
Csosovi hegyén felhő ül, az oldalban süt a Nap, de a csúcs felett borult az ég,
ma nem láttam Palaomaukit, az arcom mosolyog, de a lelkem bánatos,
Szobámban ülök, börtönömben. Nézem a falat. A csörömpölő rezgést figyelem, a szív verését. Higgadt vagyok és éber, mint a ragadozó vadak. Nemhogy aludnék, hagynám a reménykedést; mondanék igent, vagy mondanék nemet. Ha bátrabb lennék, ha lépnék egyre tovább, mit nyernék, ha ölni mernék?
Apály és dagály: az értelem mint inga leng. Átzúg a rettegés a testemen. Az évek hordalék kincse feslő, színes kacat: végig hadartam a halálomat, s most a szív ernyedt, cselekedni gyáva. Menekítő közöny hív; a beleket a félelem rázza.
Meddig reménykedem még, s mit remél a lélek? Ha izzó tűzben elenyészem, beismerem majd a vereségem?
Az idők mélyén sarjad a törvény: dárdáit a nap az oldalamba vágja, s lebukom mint lőtt madár, a nemlét kosarába. Menekvő lelkem nem kell senkinek; nincs mi összefogná szétnyílt testemet, s nem marad csak a bódult csönd utánam.
Ülök a szobámban; nézem a falat. Várom míg végigég a cigaretta; aztán fekszem majd hanyatt. Egyedül; most már mindig csak magam; úgy mint letört ág, vagy mint halott madár. Nincs bennem harag, megbánás, csak fáradt vagyok; s tudom, mi miért, és tudom, kire mi vár. Mért lennék gyáva? Érted is viselem a gyászt.
Összegyűlt bennem a múlt szemete, lucska; nem tudok nem emlékezni: a gyalázat visszafáj. Huszonöt éve élek, azóta szédít a halál.
Nem láttam csak a pusztulást, nem láttam soha mást. Mi végre születtem? Mit ért a lázadás? Az emberek közt tehetetlen voltam; egyetlen hangot nem tudtam adni másnak. Nem értettem meg senkit és semmit; mi haszna hát a zokogásnak?
Íme az újabb vereség, ami egy bolondnak kijár: szánakozó elismerés, gúnyos mosoly, jó tanács. A szégyen mardos: miért is szerettelek? Látom még mint moccan az éj, oszlik a képtelen látomás.
Ülök a szobámban; nézem a falat. A mohó idő csattog, húst tépnek a fogak. Nincs remény: csalok, vagy elpusztítanak. A fájdalomtól lüktet a szem: hűségem is hasztalan.
S mégis élni szeretnék; lucsokban, vérben is, ha más már nem maradt. Torkomból még bugyborékolva föl-föltör a dal, és várok, és nem adhatom meg magam; bár csöndes az éjszaka, és néma a kinti világ.
