Címke: halál

  • Arany János: Bor vitéz

    Ködbe vész a nap sugára,
    Vak homály ül bércen völgyön.
    Bor vitéz kap jó lovára:
    “Isten hozzád, édes hölgyem!”

    Vak homály ül bércen-völgyön,
    Hűs szél zörrent puszta fákat.
    “Isten hozzád, édes hölgyem!
    Bor vitéz már messze vágtat.”

    Hűs szél zörrent puszta fákat,
    Megy az úton kis pacsirta.
    Bor vitéz már messze vágtat,
    Szép szemét a lyány kisírta.

    Megy az úton kis pacsirta:
    Hova megyen? hova ballag?
    Szép szemét a lyány kisírta:
    Szól az apja: férjhez adlak!

    Hova megyen? hova ballag?
    Zúg az erdő éji órán.
    Szólt az apja: férjhez adlak:
    Eskü elől szökik a lyány.

    Zúg az erdő éji órán,
    Suhan, lebben a kisértet.
    Eskü elől szökik a lyány:
    Szól vitéz Bor: “Jöttem érted.”

    Suhan, lebben a kisértet,
    Népesebb lesz a vad tájék.
    Szól vitéz Bor: “Jöttem érted
    Elesett hős, puszta árnyék.”

    Népesebb lesz a vad tájék,
    Szellem-ajkon hangzik a dal.
    “Elesett hős, puszta árnyék,
    Édes mátkám, vígy magaddal!”

    Szellem-ajkon hangzik a dal,
    Indul hosszu nászkiséret.
    “Édes mátkám, vígy magaddal!”

    • “Esküvőre! úgy igérted.”

    Indul hosszu nászkiséret,
    Egy kápolna romban ott áll.
    “Esküvőre! úgy igérted.”
    Zendül a kar, kész az oltár.

    Egy kápolna romban ott áll,
    Régi fényét visszakapja.
    Zendül a kar, kész az oltár,
    Díszruhában elhunyt papja.

    Régi fényét visszakapja,
    Ezer lámpa, gyertya csillog.
    Díszruhában elhunyt papja;
    Szól az eskü: kéz kezet fog.

    Ezer lámpa, gyertya csillog, –
    Künn az erdő mély árnyat hány.
    Szól az eskü: kéz kezet fog;
    Szép menyasszony színe halvány.

    Künn az erdő mély árnyat hány,
    Bagoly sír a bérci fok közt.
    Szép menyasszony színe halvány –
    Halva lelték a romok közt.

  • Petőfi Sándor: Jövendölés

    „Mondád, anyám, hogy álmainkat
    Éjente festi égi kéz;
    Az álom ablak, melyen által
    Lelkünk szeme jövőbe néz.

    Anyám, álmodtam én is egyet,
    Nem fejtenéd meg, mit jelent?
    Szárnyim növének, s átröpűltem
    A levegőt, a végtelent.”

    „Fiacskám, lelkem drága napja,
    Napomnak fénye! örvendezz;
    Hosszúra nyújtja élted isten,
    Álmodnak boldog titka ez.” –

    És nőtt a gyermek, lángra lobbant
    Meleg keblén az ifjukor,
    S a dal malasztos enyh a szívnek,
    Midőn hullámzó vére forr.

    Lantot ragadt az ifju karja,
    Lantjának adta érzetét,
    S dalszárnyon a lángérzemények
    Madárként szálltak szerteszét.

    Égig röpűlt a bűvös ének,
    Lehozta a hír csillagát,
    És a költőnek, sugárából
    Font homlokára koronát.

    De méreg a dal édes méze;
    S mit a költő a lantnak ad,
    Szívének mindenik virága,
    Éltéből egy-egy drága nap.

    Pokollá lett az érzelemláng,
    És ő a lángban martalék;
    A földön őt az életfának
    Csak egy kis ága tartja még.

    Ott fekszik ő halálos ágyon,
    Sok szenvedésnek gyermeke,
    S hallá, mit a szülő bús ajka
    Kínjának hangján rebege:

    „Halál, ne vidd el őt karomból,
    Ne vidd korán el a fiút;
    Soká ígérte őt éltetni
    Az ég… vagy álmunk is hazud?…”

    „Anyám, az álmok nem hazudnak;
    Takarjon bár a szemfödél:
    Dicső neve költő-fiadnak.
    Anyám, soká, örökkön él.”