https://verskucko.com

Címke: haza

  • Baranyi Ferenc: MAGYARSÁGVIZSGA

    I.

    Ki itt a jó magyar?
    A szájtépő, a másságot leszóló,
    a mellverő, de vész elől kilógó –
    az lenne jó magyar?

    Ki udvaroncból szökkent népvezérré,
    de „honféltése” népét sem kímélné –
    az lenne jó magyar?

    Ki eladná az országot egy lóért,
    s a lovat, nemzetének, milliókért –
    az lenne jó magyar?

    Ki Európát falná fel, de régi
    ázsiai voltát se jól emészti –
    az lenne jó magyar?

    Kinek az őslakó is rusnya jöttment,
    ha átkokat nem szittya dühhel öklend –
    az lenne jó magyar?

    II.

    Apai ágon áldás eleimre,
    hogy magyar vért pumpáltak ereimbe,
    ezért itt élni s tartozni e néphez
    vérség szerint lehetek illetékes.

    De önmagában ez mit sem határoz,
    csupán elindulás a vállaláshoz,
    ahonnan már csak lélek s ész irányít
    munkálni a világból egy hazányit.

    Anyám ágán is áldom minden ősöm,
    fejfáiknál emlékezőn időzöm,
    mind-mind e hont ápolta tiszta szívvel,
    lett légyen délszláv, felvidéki cipszer.

    Tót sarj Petőfi, német ősű Erkel
    példázza: mitől jó magyar az ember,
    nekik tudom be, nem a vér szavának,
    hogy épeszűen szolgálom hazámat.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: Szent Mihály útján

    Párizsban a Hortobágy poétája
    percig feledte a magyar ugart,
    (Szent Mihály útján korzózott a nyár és
    dalolt a Szajna-part),

    de otthonról az ősz, a gond utána
    szökött egy pillanatra nesztelen,
    s a költő őszi kedvvel ment tovább a
    Boulevard Saint Michelen.

    Szívében akkor íve tört a nyárnak:
    a Gare de l’Estre fázósan vonult,
    s – föl-földobott kő – ősz-kopár hazája
    földjére visszahullt.

    …

    Párizs nyarában könnyed volt a szívem
    akár a Szajna-parti énekek,
    nem jött az ősz, nem háborgatta semmi
    a faleveleket,

    csupán valami ősi nyugtalanság
    emléke borzolt lombok ágbogán,
    hogy még a legszebb nyárban se feledjem:
    merről üzent az ősz egy délután,

    hogy még a messzi nyárban se feledjem:
    hol a hazám.

  • Heltai Jenő: Öreg népfölkelők dala

    Elhullt a java,
    De él a haza,
    Ha gondba, nyomorba – de mégis!
    S akárki mit üvölt,
    Miénk ez a föld
    Azért is, azért is, azért is!

    Kell most a legény,
    Ha gyönge, ha vén,
    Ha nincs csak a csontja, a bőre.
    Amíg visz a láb:
    Apák, nagyapák –
    Előre, előre, előre!

    Asszony pityereg,
    És rí a gyerek,
    Holnapra új özvegy, új árva.
    Ne szakadj bele, szív,
    A trombita hív
    Csatára, csatára, csatára!

    Búcsúzni be fáj!
    De menni muszáj,
    Nótázva vagy nyögve – de menni!
    Ki tudja, hogy hol
    Fogunk valahol
    Pihenni, pihenni, pihenni.

    Ki tudja, hogy hol?
    Mi tudjuk, hogy hol.
    Minden bajainkra egy ír van:
    Lehúnyva szemünk,
    Majd megpihenünk
    A sírban, a sírban, a sírban.

    Míg ott aluszunk,
    Arról álmodozunk,
    Hogy él a magyar, vas az ökle,
    S ez a szép, ez a szent,
    Bús föld a miénk
    Örökre, örökre, örökre!

    1917

  • Gyulai Pál: Világosnál

    Világosnál, Világosnál
    Huszárok könnyeznek,
    Sirva sirnak veszedelmén
    A magyar nemzetnek.

    A sohajtás zajszelében
    Hajlik meg a zászló,
    Szegény gyalog gazdájára
    Búsan nyerit a ló.

    Csak egy régi, vén huszár űl
    Mozdulatlan, némán,
    Mély bánattal, mély sebekkel
    Napsütötte arcán.

    Csak egy régi, vén huszárnak
    Zászlója lobog még,
    Mintha várna csatajelre
    És vért szomjuhoznék.

    Hejh vén huszár, hejh vén huszár,
    Szállj le, szállj le immár!
    Nem rohamra harsog a kürt,
    Nem a győzelem vár.

    Tépd el, tépd el lobogódat,
    Nincs már Magyarország!
    Őseinknek szent sírhalmát
    Kozákok tiporják.

    Hall és lát és föltekint majd
    Kétségbeesetten,
    Mintha nézné, tudakozná
    Van-e Isten mennyben?

    Hall és lát és búsultában
    Pisztolyát ragadja,
    Mintha sors és világ ellen
    Csatázni akarna.

    “Magyar vagyok, rabbilincset
    Nem visel magyar kéz,
    Huszár vagyok, zászlajával
    A huszár együtt vész.

    Foszlányai ezt a sebet
    Legjobban takarják…
    Isten hozzád, édes hazám,
    Szegény Magyarország!”

    Dörren a cső, piros vér foly,
    Meghajlik a zászló;
    És haldokló gazdájára
    Búsan nyerit a ló.

    Honja sirján ott feküszik
    Mozdulatlan, némán,
    Mély bánattal, mély sebekkel
    Kebelén és arcán.

  • Madách Imre: Az aradi sírra

    Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
    Ki fényesen majd jutalmazni tud,
    Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
    Ím sírotokra emlékkő se jut.

  • Illyés Gyula: Haza, a magasban

    Jöhet idő, hogy emlékezni
    bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
    bátrabb új hont a mult időkben
    fürkészni, mint a jövendőben –?

    Mi gondom! – áll az én hazám már,
    védőbben minden magasságnál.
    Csak nézelődöm, járok, élek,
    fegyvert szereztem, bűv-igéket.

    Már meg is osztom, ha elmondom,
    milyen e biztos, titkos otthon.
    Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
    köréd varázskör teremtődik.

    Ha új tatárhad, ha kufárhad
    özönli el a tiszta tájat,
    ha útaink megcsavarodnak,
    mint giliszta, ha rátapodnak:

    te mondd magadban, behunyt szemmel,
    csak mondd a szókat, miktől egyszer
    futó homokok, népek, házak
    Magyarországgá összeálltak.

    Dühöngő folyók kezesedtek,
    konok bércek – ezt ne felejtsed,
    ha megyünk büszke szájjal vissza,
    mint várainkba, titkainkba.

    Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
    nem ölhet, mi csak ölne minket,
    mormolj magadra varázsinget,
    kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

    Míg a szabad mezőkön jártál,
    szedd össze, pajtás, amit láttál,
    mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
    vidám vitáknál, leányoknál.

    Mint Noé a bárkába egykor,
    hozz fajtát minden gondolatból,
    ábrándok árvult szerepét is,
    álmaid állatseregét is.

    Lapuljanak bár ezredévig
    némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
    szavaid annál meglepőbbet
    dörögnek majd a kérdezőknek.

    Figyelj hát és tanuld a példát,
    a messzehangzóan is némát.
    Karolva könyvem kebelemre,
    nevetve nézek ellenemre.

    Mert ha sehol is: otthon állok,
    mert az a való, mit én látok,
    akkor is, ha mint délibábot,
    fordítva látom a világot.

    Így maradok meg hírvivőnek
    őrzeni kincses temetőket.
    Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
    mi ott fészkel, égbemenekszik.

  • Illyés Gyula: Fogoly

    Nem okosul, ki egykor otthonát
    messzire hagyta, csak midőn megtérhet.
    Kis falva előtt érzi: nincs tovább.
    S csak ül, tövén a végső jegenyének.

    Mint én; nem lépve még be, hol borát,
    kenyerét frissen őrzik a testvérek
    és – hallga – épp oly frissen szebb korát
    a lágy estben a kút körötti ének.

    Minden olyan még, mint volt egykoron –
    mondja csak –, vagy már épp olyan megint!
    s néz, mint kifúlt vad át a rácsokon.
    Oh kezdet és vég foglya! Föltekint –
    Így tekintek föl. Úti csillagom,
    mint cella-mécs harmatos falon ing.

  • Radnóti Miklós: Nem tudhatom…

    Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
    nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
    kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
    Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
    s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
    Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
    egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
    tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
    s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
    a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

    Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
    s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
    annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
    de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
    az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
    míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
    erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
    a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
    s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
    az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
    piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
    s a gyárak udvarában komondor hempereg;

    és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
    a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
    s az iskolába menvén, a járda peremén,
    hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
    ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
    nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

    Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
    s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
    de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
    és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
    világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
    míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
    s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
    Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.