Címke: haza

  • Kosztolányi Dezső: Óda

    (Székfoglaló a Petőfi Társaságban)

    E dobogón roppant neved köszöntöm,
    Petőfi Sándor, én, az új poéta,
    szegényes kincseim lábadhoz öntöm,
    s hívom emléked, mely ma újra néma.

    Szóljon neked, ki biztos erő vagy,
    e tétova és új-ideges ének,
    s halld meg szavát a szomszédból jövőnek,
    az alföld árva, koldus gyermekének.

    Kezembe nincsenek arany kalászok,
    se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett.
    Vetésem a hold zöld vizében ázott,
    s egy vak szobában sírtam, mint a gyermek.

    Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok
    igéztek engem az alföldi porban,
    a bús vidéken és a betegágyról,
    az orvosságról és lázról daloltam.

    Ám nagyapám, ki honvédszázados volt
    és verekedett a császári haddal,
    még látta arcod és hallotta hangod
    tűzben remegni, amikor a vad dal
    fölreszketett és még mesélt felőled
    olyant, amit mi álmodni se tudnánk,
    mély téli esten, a gyerekszobában,
    mikor a findzsán reszketett a rumláng.

    Így látlak én még mostan is. Hatalmas,
    kiben az élet vére tüzesen vert,
    ifjú, kiben a magyar ég tetőzött,
    és meghaltál és nem láttad a tengert,
    elnémulok, csak hírmondód idézem,
    a nagyapám árnyát e törpe, kalmár,
    sötét időben, aki még szabad volt
    s dacolni is mert, régi forradalmár.

    Ő is bolyongott, hosszan számkivetve
    az óceán hullámának eredvén,
    negyven napig vergődött új hazába –
    szegény emigráns – rozoga dereglyén.

    És sírt, hogy a newyorki kikötőbe
    hajók tolongtak és nem várta senki,
    a kéményerdő rámeredt sötéten,
    lármázott a víz és rohant a yankee.

    Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi
    Ágoston itta könnyeit hiába,
    szeneszsákot cepelt a vad New Yorkba,
    selyemre festett Philadelphiába.

    Göndör fejét ereszté este búnak,
    és arra gondolt, vajjon haza ér-e,
    gondolt reánk, kik még meg sem születtünk,
    az unokái távoli fejére.

    Mert azt akarta, ott a tengeren túl,
    hogy ne legyen rongyember soha többet,
    és unokája, ki költő leend majd,
    magyarul áldja az eget s a földet.

    Most íme, éneklek őróla, híven,
    ki homlokod láthatta glóriásnak,
    s emléket állítok a kedves aggnak,
    ki szenvedett, s tenéked, óriásnak.

    Méltatlan költő, én, ki a neveddel
    e pillanat tüzében összeforrok,
    ereklyéim adom, mik megmaradtak
    a gyermekkorból s könnyeimtől forrók.

    Iker nevetek fontam koszorúba –
    két drága honvéd – az én új dalomba:
    és a küszöbön várom, hogy megilless,
    alázatosan, a porig hajolva.

    Forrás: MEK


  • Ady Endre: A föl-földobott kő

    Föl-földobott kő, földedre hullva,
    Kicsi országom, újra meg újra
    Hazajön a fiad.

    Messze tornyokat látogat sorba,
    Szédül, elbusong s lehull a porba,
    Amelyből vétetett.

    Mindig elvágyik s nem menekülhet,
    Magyar vágyakkal, melyek elülnek
    S fölhorgadnak megint.

    Tied vagyok én nagy haragomban,
    Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
    Szomorúan magyar.

    Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
    Kicsi országom, példás alakban
    Te orcádra ütök.

    És, jaj, hiába, mindenha szándék,
    Százszor földobnál, én visszaszállnék,
    Százszor is, végül is.

    Forrás: MEK

  • Baranyi Ferenc: SZÉP ÚJ VILÁG

    (A „Gyöngyhalászok” – 2021 – című kötetből, Jóna Dáviddal közösen)

    Megértük,
    hogy nem égi manna,
    hanem maga a bemocskolt levegőég
    halálos permete hullik alá
    tátogó reményeinkre.

    Megértük,
    hogy hivatalos
    horgászengedéllyel is
    lehet pecázni a zavarosban.

    Megértük,
    hogy legtöbbet az kaszál,
    aki búzatáblák helyén
    sáskákat legeltet.

    Megértük,
    hogy aki vermet másnak ás,
    biztos lehet abban,
    hogy ő maga
    sosem esik bele.

    Megértük,
    hogy vizet se prédikál már,
    aki bort iszik –
    sajnálja azt is a szomjazóktól.

    Megértük,
    hogy az árvák könnyét
    palackozva árusítják,
    akik felszárítani lennének
    hivatottak.

    Megértük,
    hogy a botok boldogabbik vége
    a boldogtalanokat tanítja újra
    a régi móresre.

    És azt is megértük,
    hogy fűbe-fába,
    agyba-ágyba
    sáros lábbal besurran az állam.

    Szertenézek s nem lelem
    honom a hazában.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: KIFOSZTVA

    Elvették tőlem a Himnuszt,
    csak mert elénekelték.

    Torkukkal beszennyezték.

    Elvették magyarságomat,
    mert maguk magyarnak mondták.
    S ha ők a magyarok:
    a török meg az osztrák.

    Elvették játszó kedvemet,
    mert silány alakításért
    követelték a tapsot.
    Aminthogy a tetszés jelének vették,
    ha a közönség szisszent, felmorajlott.

    Elvették az életemet,
    mert ifjúságom szép sólyommadarára
    rút kányák bélyegét sütötték,
    miközben füstifecskének hazudták
    a maguk egerésző ölyvét.

    Most itt állok az ország ajtajában,
    hol valaha kopogtatnom se kellett,
    állok a küszöbön, semmit sem érzek,
    mert elfeledtették velem, hogyan kell
    megörülni a hazaérkezésnek.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: MAGYARSÁGVIZSGA

    I.

    Ki itt a jó magyar?
    A szájtépő, a másságot leszóló,
    a mellverő, de vész elől kilógó –
    az lenne jó magyar?

    Ki udvaroncból szökkent népvezérré,
    de „honféltése” népét sem kímélné –
    az lenne jó magyar?

    Ki eladná az országot egy lóért,
    s a lovat, nemzetének, milliókért –
    az lenne jó magyar?

    Ki Európát falná fel, de régi
    ázsiai voltát se jól emészti –
    az lenne jó magyar?

    Kinek az őslakó is rusnya jöttment,
    ha átkokat nem szittya dühhel öklend –
    az lenne jó magyar?


    II.

    Apai ágon áldás eleimre,
    hogy magyar vért pumpáltak ereimbe,
    ezért itt élni s tartozni e néphez
    vérség szerint lehetek illetékes.

    De önmagában ez mit sem határoz,
    csupán elindulás a vállaláshoz,
    ahonnan már csak lélek s ész irányít
    munkálni a világból egy hazányit.

    Anyám ágán is áldom minden ősöm,
    fejfáiknál emlékezőn időzöm,
    mind-mind e hont ápolta tiszta szívvel,
    lett légyen délszláv, felvidéki cipszer.

    Tót sarj Petőfi, német ősű Erkel
    példázza: mitől jó magyar az ember,
    nekik tudom be, nem a vér szavának,
    hogy épeszűen szolgálom hazámat.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: Szent Mihály útján

    Párizsban a Hortobágy poétája
    percig feledte a magyar ugart,
    (Szent Mihály útján korzózott a nyár és
    dalolt a Szajna-part),

    de otthonról az ősz, a gond utána
    szökött egy pillanatra nesztelen,
    s a költő őszi kedvvel ment tovább a
    Boulevard Saint Michelen.

    Szívében akkor íve tört a nyárnak:
    a Gare de l’Estre fázósan vonult,
    s – föl-földobott kő – ősz-kopár hazája
    földjére visszahullt.

    Párizs nyarában könnyed volt a szívem
    akár a Szajna-parti énekek,
    nem jött az ősz, nem háborgatta semmi
    a faleveleket,

    csupán valami ősi nyugtalanság
    emléke borzolt lombok ágbogán,
    hogy még a legszebb nyárban se feledjem:
    merről üzent az ősz egy délután,

    hogy még a messzi nyárban se feledjem:
    hol a hazám.

  • Heltai Jenő: Öreg népfölkelők dala

    Elhullt a java,
    De él a haza,
    Ha gondba, nyomorba – de mégis!
    S akárki mit üvölt,
    Miénk ez a föld
    Azért is, azért is, azért is!

    Kell most a legény,
    Ha gyönge, ha vén,
    Ha nincs csak a csontja, a bőre.
    Amíg visz a láb:
    Apák, nagyapák –
    Előre, előre, előre!

    Asszony pityereg,
    És rí a gyerek,
    Holnapra új özvegy, új árva.
    Ne szakadj bele, szív,
    A trombita hív
    Csatára, csatára, csatára!

    Búcsúzni be fáj!
    De menni muszáj,
    Nótázva vagy nyögve – de menni!
    Ki tudja, hogy hol
    Fogunk valahol
    Pihenni, pihenni, pihenni.

    Ki tudja, hogy hol?
    Mi tudjuk, hogy hol.
    Minden bajainkra egy ír van:
    Lehúnyva szemünk,
    Majd megpihenünk
    A sírban, a sírban, a sírban.

    Míg ott aluszunk,
    Arról álmodozunk,
    Hogy él a magyar, vas az ökle,
    S ez a szép, ez a szent,
    Bús föld a miénk
    Örökre, örökre, örökre!

    1917

  • Gyulai Pál: Világosnál

    Világosnál, Világosnál
    Huszárok könnyeznek,
    Sirva sirnak veszedelmén
    A magyar nemzetnek.

    A sohajtás zajszelében
    Hajlik meg a zászló,
    Szegény gyalog gazdájára
    Búsan nyerit a ló.

    Csak egy régi, vén huszár űl
    Mozdulatlan, némán,
    Mély bánattal, mély sebekkel
    Napsütötte arcán.

    Csak egy régi, vén huszárnak
    Zászlója lobog még,
    Mintha várna csatajelre
    És vért szomjuhoznék.

    Hejh vén huszár, hejh vén huszár,
    Szállj le, szállj le immár!
    Nem rohamra harsog a kürt,
    Nem a győzelem vár.

    Tépd el, tépd el lobogódat,
    Nincs már Magyarország!
    Őseinknek szent sírhalmát
    Kozákok tiporják.

    Hall és lát és föltekint majd
    Kétségbeesetten,
    Mintha nézné, tudakozná
    Van-e Isten mennyben?

    Hall és lát és búsultában
    Pisztolyát ragadja,
    Mintha sors és világ ellen
    Csatázni akarna.

    “Magyar vagyok, rabbilincset
    Nem visel magyar kéz,
    Huszár vagyok, zászlajával
    A huszár együtt vész.

    Foszlányai ezt a sebet
    Legjobban takarják…
    Isten hozzád, édes hazám,
    Szegény Magyarország!”

    Dörren a cső, piros vér foly,
    Meghajlik a zászló;
    És haldokló gazdájára
    Búsan nyerit a ló.

    Honja sirján ott feküszik
    Mozdulatlan, némán,
    Mély bánattal, mély sebekkel
    Kebelén és arcán.

  • Madách Imre: Az aradi sírra

    Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
    Ki fényesen majd jutalmazni tud,
    Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
    Ím sírotokra emlékkő se jut.

  • Illyés Gyula: Haza, a magasban

    Jöhet idő, hogy emlékezni
    bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
    bátrabb új hont a mult időkben
    fürkészni, mint a jövendőben –?

    Mi gondom! – áll az én hazám már,
    védőbben minden magasságnál.
    Csak nézelődöm, járok, élek,
    fegyvert szereztem, bűv-igéket.

    Már meg is osztom, ha elmondom,
    milyen e biztos, titkos otthon.
    Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
    köréd varázskör teremtődik.

    Ha új tatárhad, ha kufárhad
    özönli el a tiszta tájat,
    ha útaink megcsavarodnak,
    mint giliszta, ha rátapodnak:

    te mondd magadban, behunyt szemmel,
    csak mondd a szókat, miktől egyszer
    futó homokok, népek, házak
    Magyarországgá összeálltak.

    Dühöngő folyók kezesedtek,
    konok bércek – ezt ne felejtsed,
    ha megyünk büszke szájjal vissza,
    mint várainkba, titkainkba.

    Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
    nem ölhet, mi csak ölne minket,
    mormolj magadra varázsinget,
    kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

    Míg a szabad mezőkön jártál,
    szedd össze, pajtás, amit láttál,
    mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
    vidám vitáknál, leányoknál.

    Mint Noé a bárkába egykor,
    hozz fajtát minden gondolatból,
    ábrándok árvult szerepét is,
    álmaid állatseregét is.

    Lapuljanak bár ezredévig
    némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
    szavaid annál meglepőbbet
    dörögnek majd a kérdezőknek.

    Figyelj hát és tanuld a példát,
    a messzehangzóan is némát.
    Karolva könyvem kebelemre,
    nevetve nézek ellenemre.

    Mert ha sehol is: otthon állok,
    mert az a való, mit én látok,
    akkor is, ha mint délibábot,
    fordítva látom a világot.

    Így maradok meg hírvivőnek
    őrzeni kincses temetőket.
    Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
    mi ott fészkel, égbemenekszik.