Címke: hazaszeretet

  • Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!

    Eredj, ha tudsz…
    Eredj, ha gondolod,
    Hogy valahol, bárhol a nagy világon
    Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
    Eredj…
    Szállj mint a fecske, délnek,
    Vagy északnak, mint a viharmadár,
    Magasából a mérhetetlen égnek
    Kémleld a pontot,
    Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
    Eredj, ha tudsz.

    Eredj, ha hittelen
    Hiszed: a hontalanság odakünn
    Nem keserűbb, mint idebenn.
    Eredj, ha azt hiszed,
    Hogy odakünn a világban nem ácsol
    A lelkedből, ez érző, élő fából
    Az emlékezés új kereszteket.
    A lelked csillapuló viharának
    Észrevétlen ezer új hangja támad,
    Süvít, sikolt,
    S az emlékezés keresztfáira
    Téged feszít a honvágy és a bánat.
    Eredj, ha nem hiszed.

    Hajdanában Mikes se hitte ezt,
    Ki rab hazában élni nem tudott
    De vállán égett az örök kereszt
    S egy csillag Zágon felé mutatott.
    Ha esténként a csillagok
    Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
    Meglátogatták az itthoni árnyak,
    Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
    A szívét kitépték.
    S hegyeken, tengereken túlra hordták…
    Eredj, ha tudsz.

    Ha majd úgy látod, minden elveszett:
    Inkább, semmint hordani itt a jármot,
    Szórd a szelekbe minden régi álmod;
    Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
    Menj őserdőkön, tengereken túlra
    Ajánlani fel két munkás kezed.
    Menj hát, ha teheted.

    Itthon maradok én!
    Károgva és sötéten,
    Mint téli varjú száraz jegenyén.
    Még nem tudom:
    Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
    De itthon maradok.

    Leszek őrlő szú az idegen fában,
    Leszek az alj a felhajtott kupában,
    Az idegen vérben leszek a méreg,
    Miazma, láz, lappangó rút féreg,
    De itthon maradok!

    Akarok lenni a halálharang,
    Mely temet bár: halló fülekbe eseng
    És lázít: visszavenni a mienk!
    Akarok lenni a gyujtózsinór,
    A kanóc része, lángralobbant vér,
    Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
    Hamuban, éjben.
    Míg a keservek lőporához ér
    És akkor…!!!

    Még nem tudom:
    Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
    De addig, varjú a száraz jegenyén:
    Én itthon maradok.


  • József Attila: HAZÁM

    1
    Az éjjel hazafelé mentem,
    éreztem, bársony nesz inog,
    a szellőzködő, lágy melegben
    tapsikolnak a jázminok,

    nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
    s háltak az uccán. Rám csapott,
    amiből eszméletem, nyelvem
    származik s táplálkozni fog,

    a közösség, amely e részeg
    ölbecsaló anyatermészet
    férfitársaként él, komor

    munkahelyeken káromkodva,
    vagy itt töpreng az éj nagy odva
    mélyén: a nemzeti nyomor.

    2
    Ezernyi fajta népbetegség,
    szapora csecsemőhalál,
    árvaság, korai öregség,
    elmebaj, egyke és sivár

    bűn, öngyilkosság, lelki restség,
    mely, hitetlen, csodára vár,
    nem elegendő, hogy kitessék:
    föl kéne szabadulni már!

    S a hozzáértő, dolgozó
    nép okos gyülekezetében
    hányni-vetni meg száz bajunk.

    Az erőszak bűvöletében
    mit bánja sok törvényhozó,
    hogy mint pusztul el szép fajunk!

    3
    A földesúr, akinek sérvig
    emeltek tönköt, gabonát,
    csákányosokkal puszta tért nyit,
    szétveret falut és tanyát.

    S a gondra bátor, okos férfit,
    ki védte menthetlen honát,
    mint állatot terelni értik,
    hogy válasszon bölcs honatyát.

    Cicáznak a szép csendőrtollak,
    mosolyognak és szavatolnak,
    megírják, ki lesz a követ,

    hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve,
    magával kötve mint a kéve,
    sunyít vagy parancsot követ.

    4
    Sok urunk nem volt rest, se kába,
    birtokát óvni ellenünk
    s kitántorgott Amerikába
    másfél millió emberünk.
    Szíve szorult, rezgett a lába,
    acsargó habon tovatűnt,
    emlékezően és okádva,
    mint aki borba fojt be bűnt.

    Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
    s társa, ki tudta, ily bolondtól
    pénzt eztán se lát a család.

    Multunk mind össze van torlódva,
    s mint szorongó kivándorlókra,
    ránk is úgy vár az új világ.

    5
    A munkásnak nem több a bére,
    mint amit maga kicsikart,
    levesre telik és kenyérre,
    s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

    Az ország nem kérdi, mivégre
    engedik meggyűlni a bajt
    s mért nem a munkás védelmére
    gyámolítják a gyáripart.

    Szövőlány cukros ételekről
    álmodik, nem tud kartelekről.
    S ha szombaton kezébe nyomják

    a pénzt s a büntetést levonják:
    kuncog a krajcár: ennyiért
    dolgoztál, nem épp semmiért.

    6
    Retteg a szegénytől a gazdag
    s a gazdagtól fél a szegény.
    Fortélyos félelem igazgat
    minket s nem csalóka remény.
    Nem adna jogot a parasztnak,
    ki rág a paraszt kenyerén
    s a summás sárgul, mint az asztag,
    de követelni nem serény.

    Ezer esztendő távolából,
    hátán kis batyuval, kilábol
    a népségből a nép fia.

    Hol lehet altiszt, azt kutatja,
    holott a sírt, hol nyugszik atyja,
    kellene megbotoznia.

    7
    S mégis, magyarnak számkivetve,
    lelkem sikoltva megriad –
    édes Hazám, fogadj szivedbe,
    hadd legyek hűséges fiad!

    Totyogjon, aki buksi medve
    láncon – nekem ezt nem szabad!
    Költő vagyok – szólj ügyészedre,
    ki ne tépje a tollamat!

    Adtál földmívest a tengernek,
    adj emberséget az embernek.
    Adj magyarságot a magyarnak,

    hogy mi ne legyünk német gyarmat.
    Hadd írjat szépet, jót – nekem
    add meg boldogabb énekem!

    1937. máj.


  • Arany János: A régi panasz

    “Eh! mi gondod a jövőre?
    Eh! a múlttal mi közöd?
    Könnyel a múlt sirja dombját
    S a reménynek száraz lombját
    Hasztalan mit öntözöd?

    Századoknak bűne, átka
    Mind csak téged terhel-e?
    Nem talán még sokkal érzőbb,
    Nem talán még sokkal vérzőbb
    Honfitársid kebele?…”

    Oh, tudom; de bánatomban
    Meg nem enyhít társaság;
    Mint szülétlen több gyerekre
    Osztatlan száll s mindegyikre
    Az egész nagy árvaság.

    Sőt azáltal súlyosb részem,
    Hogy míg a tett melege
    Más sebét enyhőbbé tészi:
    Ő, szegény, csak kínját érzi –
    A lant méla gyermeke.

    Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
    És magunkban mekkorát!…
    Hisz csak egy pontot kerestünk:
    Megtalálva, onnan estünk;
    Így bukásunk lelki vád.

    Mennyi seprő a pezsgésben,
    S mily kevés bor!… Volt elég,
    Kit nagy honszerelme vonzott
    Megragadni minden koncot,
    Nehogy más elkapja még.

    Mennyi szájhős! mennyi lárma!
    S egyre sűlyedt a naszád;
    Nem elég csak emlegetni:
    Tudni is kell jól szeretni,
    Tudni bölcsen, a hazát.

    Vagy nekünk már így is, úgy is
    Minden módon veszni kell?
    Egy világ hogy ránk omoljon?
    Kül-erőszak elsodorjon?…
    Vagy itt-benn rohadni el?

  • Arany János: NEMZETŐR-DAL

    Süvegemen nemzetiszín rózsa,
    Ajakamon édes babám csókja;
    Ne félj, babám, nem megyek világra:
    Nemzetemnek vagyok katonája.

    Nem kerestek engemet kötéllel;
    Zászló alá magam csaptam én fel:
    Szülőanyám, te szép Magyarország,
    Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

    Nem is adtam a lelkemet bérbe;
    Négy garajcár úgyse sokat érne;
    Van nekem még öt-hat garajcárom…
    Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

    Fölnyergelem szürke paripámat;
    Fegyveremre senki se tart számot,
    Senkié sem, igaz keresményem:
    Azt vegye hát el valaki tőlem!

    Olyan marsra lábam se billentem,
    Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:
    De a szabadságért, ha egy íznyi,
    Talpon állok mindhalálig víni.

    (1848. április)

  • Petőfi Sándor: Magyar vagyok

    Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
    Az öt világrész nagy területén.
    Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
    Ahány a szépség gazdag kebelén.
    Van rajta bérc, amely tekintetet vét
    A Kaszpi-tenger habjain is túl,
    És rónasága, mintha a föld végét
    Keresné, olyan messze-messze nyúl.

    Magyar vagyok. Természetem komoly,
    Mint hegedűink első hangjai;
    Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
    De nevetésem ritkán hallani.
    Ha az öröm legjobban festi képem:
    Magas kedvemben sírva fakadok;
    De arcom víg a bánat idejében,
    Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

    Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
    A múlt tengerén, ahol szemem
    Egekbe nyúló kősziklákat lát,
    Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
    Európa színpadán mi is játszottunk,
    S mienk nem volt a legkisebb szerep;
    Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,
    Mint a villámot éjjel a gyerek.

    Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
    Holt dicsőség halvány kísértete;
    Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar
    – Ha vert az óra – odva mélyibe.
    Hogy hallgatunk! a második szomszédig
    Alig hogy küldjük életünk neszét,
    S saját testvérink, kik reánk készítik
    A gyász s gyalázat fekete mezét.

    Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
    Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
    Itt minálunk nem is hajnallik még,
    Holott máshol már a nap úgy ragyog.
    De semmi kincsért s hírért a világon
    El nem hagynám én szülőföldemet,
    Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
    Gyalázatában is nemzetemet!

    Pest, 1847. február