https://verskucko.com

Címke: hiány

  • Bella István: Félelem

    Egyesegyedül a félhomályban.
    Rádió-hangverseny. Egyenes
    adás. Bach. Szólószonáta.
    Hirtelen megrezzenek, hátra
    kapom a fejem: miféle nesz ez?
    Valaki aprót köhint a hátam
    mögött.
    Vajon ki lehetett?
    Testemen kívül hallom szívemet.
    Betörő? Rabló? Gyilkos? – De – hála! –
    senki. Semmi.

    Csak a zene jár, a némaság virágórája.
    De a szoba nem akar kiszínesedni.
    Majd mint villám: a hangverseny árnya:
    ott, akkor köhögött az, aki bárha
    van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz
    és mégis, örökké így fog megjelenni,
    jelezve lenni.

    Úristen! De nehéz is, ami nincs,
    örökre észrevenni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézetek

    „Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.”

    Illés Endre: Szávitri

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Li Sang-jin: A névtelen kedvesnek

    Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se fent, se lent,
    tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng.
    Sírok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán,
    kusza leveled olvasom, de a tintája halovány.

    …Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény,
    bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém.
    De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan,
    én itt vagyok, te messze túl, köztünk tízezer szikla van.

    Kosztolányi Dezső fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Nem lehet

    Már a lépcsőházban tudom, hogy nem vagy itthon,
    bár fogalmam sincs, hogyan, honnan s miért?…
    A lépcsők szepegték cipőmnek alig titkolt
    bánatukat: elment, de… ugye… visszatér?!

    Az elfancsalodott falak panaszolták: elment,
    vagy a kifoltosodott falú mennyezet?
    A koldus karfák motyogták meredten,
    vagy a vasrács rozsdállt – nem lehet, nem lehet!

    A kulcslyukakból süvít az üresség,
    a nyíló ajtó gúnyosan nyekken: „Tessék,
    csak tessék, tessék, úgy sincs odabenn senki!”

    A kulcstartó üresen nyújtózik, henyél,
    de a padlón ott világít egy cetli:
    csak „leugrottam a kisboltba tejért”.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Itt lakik ő

    Itt lakik ő. De mostan nincsen itthon.
    Elutazott és odalesz sokáig.
    Mint a betörő, úgy járom be titkon,
    bejárom és kifosztom a szobáit.

    A szőnyegről is kincseket szedek fel:
    a lépteit. És mindenütt elejtett
    valamit és én reszkető kezekkel
    gyüjtöm zsákomba, amit ittfelejtett.

    A szeme zöldes fényét, meg a kedves
    mosolyát (ezt a nagytükörből csentem!),
    az édes illatát, az is itt repdes,
    ezüst hangját, az is itt cseng a csendben.

    És minden apró tárgyon ott találom
    más, más mozdulatát. Akad itt bőven
    lopnivaló! A rózsás tortatálon,
    a csengőgombon és a levegőben!

    A macskafejes párna, ő hímezte,
    megsimogatom, most is mennyit loptam!
    Ott a karosszék, ott volt édes teste,
    csak én tudom, mi minden reszket ottan!
    Üveg mögött poharak széle rezdül,
    minden pohárban az ő édessége.
    Felszürcsölöm az üvegen keresztül,
    becsípek édes bortól, az a vége.

    Részeg betörő, boldogan dúskálok
    és összeszedek mindent, ami drága.
    És egy ajtón benyitok és megállok,
    lélekzetem is eláll. Ott az ágya.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Bíztató

    Ha majd e-világon
    lehetetlen lettem,
    akinek hiányzom:
    magában keressen.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Márai Sándor: A levél

    Pontosan az az ember hiányzik életemből, akinek levelet szeretnék írni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Makay Ida: Itt vagy egészen

    Szüntelen gyötrő vízió:
    az álom hínáros partján érted hívom
    a sűrűlő sötétet,
    s érted a hajnali fényt is,
    amelyben égsz.
    Itt vagy. Egészen itt.
    És eltűnsz rezgő fényhullámokon,
    mielőtt megérintenélek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Mintha te

    – Majd a kések, a jó anyák,
    öled helyett is megneveznek,
    – megölelnek balták, kaszák,
    – mintha te – mellém heverednek.

    – Nem vér, virág hullik a számról.
    Havazik mint… És szeretlek.
    Csönög a szél. Árnyamhoz láncol.

    S már soha többé nem eresztlek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: A hiány kalodája

    A közelséged égetett,
    felforrt a víz a Balatonban,
    aztán eljött az “ég veled” –
    s megjött a tél utána nyomban:
    közénk befagyott messzeség
    víztükre állt (föl most sem olvad),
    az út mentén a jegenyék
    jégoszlopokként sorakoztak.

    Kit szerettem? Ki tudja már?
    Téged? Vagy azt a szép vidéket?
    Tőled szépült meg az a táj?
    Vagy az varázsolt szépre téged?
    Ha véletlenül Pest-Budán
    kerülsz elém: nincs varázslat,
    jánosbogár-fény, itt talán
    a neonok közt meg se látlak,

    ott kellettél, szédült mezőn,
    szerény sugarad lángolás volt,
    de ijedten, védekezőn
    szájad elé kaptad a távolt.
    S negyvenkét éve szomjazom
    megtagadott csókod, miközben
    mások csókjával ajkamon
    szénné naponta pörkölődtem,

    ám mindig, mindenütt jelen
    voltál, te máig csókolatlan,
    mivel nem lettél kedvesem:
    hű a hiányodhoz maradtam.
    Emléked rosszallón kisért:
    csöpp áfonya tengernyi mézben,
    mert arra már, hogy visszakérd
    amit nem adtál – nincs remény sem.

    Forrás: Szeretem a verseket