Te,
nélkülem,
füst vagy csak, lángtalan.
Te,
nélkülem,
nem vagy csak láncszem, egy
nagy fénylő lánc néma szeme, melyet
magában mélybe nem eresztenek:
horgot fölvonni azzal nem lehet.
Te,
utánam is
élhetsz, társtalan
mint az éj, ha a nappal odavan
s fönt csak beteg
csillagsereg
remeg.
Visszhangom!
Éjt-nap mondd, mint magam:
te,
nélkülem,
füst vagy csak, lángtalan!
Illyés Gyula fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.
Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.
Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.
Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.
Forrás: Lélektől lélekig
Nélküled folyó vagyok, mely
medréből kilépve fut tova,
hulláma rombolva, sírva árad,
nem nézve mikor jut s hova.
Nélküled kavics vagyok, mely
évekig hever lent a porban,
nem játszik vele gyermeki kéz,
lábak taposnak rajta sorban.
Nélküled hinta vagyok, mely
elhagyott játszótéren áll,
por lepi be, lánca nyikorog,
s már csak lebontásra vár.
Nélküled apró ház vagyok, mely
pusztában áll magányosan,
nem keresi fel fáradt vándor,
pihenésre szomjasan.
Nélküled csermely vagyok, mely
lassan felszívódik a földben,
nem táplálja hegyekből a hólé,
s eltűnik örökre csendben.
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor nem vagy itt: fázom,
és belebújok a köpenyedbe,
magambaszívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,
kezembe veszem a tollat,
és a jegyzetfüzetet,
aztán lefekszem az ágyba,
és testednek helyet szorítok,
leoltom a villanyt,
végiggondolom milyen is volt
a veled előtti korszak:
várakozás valami
biztos bizonytalanra,
arra, hogy jössz,
és hogyha elmégy,
én fázni fogok,
és belebújok a köpenyedbe,
magambaszívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,…
Tehát a tárgyak?
Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok?
Kesztyűdben ujjad hív,
sáladon a kockák felnevetnek.
Amikor nem vagy itt,
olyan töményen vagy velem,
hogy átforrósodom.
Forrás: kötet
Tudod arra gondoltam,
hogy
mindent meg lehet szokni,
az idővel
minden természetessé lesz.
Meg lehet szokni
a szépséget,
a gazdagságot,
a sikert,
a tudást,
a tavaszt,
azt is meg lehet szokni,
ha hosszasan itt időzik.
Csak az első pillanat,
az, ami sokkoló,
utána
az lesz a természetes,
és az örömet,
a legnagyobbat is
felváltja a hiány.
Mindennél van több,
mindennél van jobb,
amit hiányolni lehet,
amiért semmi nem teljes.
A legmagasabb fánál is
van magasabb.
De ha valakinek
saját csillaga van,
azt nem lehet megszokni,
Őrá mindig várni kell,
mindig készülni arra,
hogy az ember ott legyen
a pillanatnál,
amikor fénye felragyog
a sötét égbolton.
A találkozással
megkezdődik az elválás,
az éjszaka rövid,
a Föld forog tovább,
a csillag búcsút int,
maradni lehetetlen,
vele menni nem lehet.
Kezdődik elölről
az izgatott várakozás,
a vágyakozás utána,
de az ember tudja,
érzi,
hogy újra eljön
mindig úton van felé,
hogy minden pillanat
közelebb hozza
a legszebbet,
amikor felragyog,
amikor érte ragyog fel
az égen
egy picinyke lámpás,
aminek a fénye többet ér
minden kincsnél,
az egész ragyogó égboltnál.
Ha egyszer mégse jönne el?
Akkor
élni se lenne érdemes.
Akkor már
a Földnek se lenne kedve
tovább forogni.
Forrás: Szeretem a verseket
Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.
Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölém borulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.
Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.
Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.
Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.
Forrás: Szeretem a verseket
Talán nem is tudod, ha nem vagy itt,
mennyire hiányzol,
bár én mindig csendben vagyok,
csupán nem-léted lángol,
olykor csak álmaim suttogom magamnak,
annyira zuhog a szó, – …
de déltájban már bennem
karcsú melankólia barangol;
az őszi langyos esték már elmaradoznak,
köd szitál, s mint mindig ilyenkor,
tompa, sápadt fénye nő a csillagoknak…
Várlak.
A tar fenyő ágain felleg foszlik szét,
– sokszor megállít e megejtő messzeség,
tudom, Kedves, nem szabad, hogy fájjak,
de te is tudod, ugye,
hogy nincsen hozzád joga másnak…?!
…míg végre öröm lógatja ezüst kis bokáit,
ha jössz az úton és lépkedsz hazáig,
ajkadra tűzve halk és néma a mosoly,
mely csendes, fátylas bece-szót mormol…
Ez a kék türelmetlenség égig nyújtózó,
(de szelíd vagyok, – bölcs Ekhnaton korából)
…saját álmaimban eltévedt csavargó.
Hiányzol.
Forrás: Lélektől lélekig
Látod, lassan elhervad
odakinn minden virág,
úttalan kóborlókkal
telik meg a világ…
Néma a telefon is,
hiába zihál a szív,
kire minden nap várunk
többé soha nem hív…
Látod nincs több ölelés,
a vágy hiába éget,
elvesztettük a jövőt,
a végső menedéket…
Hiába reménykedtünk,
hogy ne félj, minden rendben,
már egyedül kuporgok
a csóktalan csendben…
Forrás: Szeretem a verseket
Elmúlnak így az estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
– szemem ki sem nyitom.
Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-lehullok, de sóhajom
utánad felemel.
Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.
Forrás: Lélektől lélekig
