Címke: hit

  • Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

    “Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
    számuk sincsen, – utolértek bűneim,
    amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
    a fejem hajszálainál, – és a
    szívem is elhagyott engem.”
    Zsoltárok könyve 40. 13

    Ez a legnagyobb bűn.
    Ez a legszörnyűbb büntetés.
    S a legnagyobb nyomorúság is ez:
    Elhagyott engem az én szívem is.

    Ülök a puszta-homok közepén,
    Csügged nehéz fejem.
    Ülök, akár a kő,
    Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
    Tapogatom magam.
    Vad-idegenül kutat a kezem
    A hely körül,
    Hol a szívemnek lenni kellene.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Őszökkel, tavaszokkal,
    Bűnökkel, bajokkal,
    Vándormadarakkal.
    Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
    Nem tudom, hogyan,
    Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
    Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
    Hagyott el engem az én szívem is.

    Még néha énekelnék.
    Egyszercsak a dal torkomon akad,
    Elfagy, kihűl,
    Nem érzem szívemet a dal alatt.
    Szólnék néha egy símogató szót,
    Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
    Vigasztalót.
    Kimondom: koppan,
    Érctelenül, csináltan, hidegen:
    Nem szűrhettem által a szívemen.

    Magamhoz vonnék néha valakit
    Közel, közel,
    Közel hozzám a félelmes magányba.
    De szegett szárnyként visszahull a két kar,
    És visszahull a nagy ölelés vágya,
    A kitárt karok félszeg ritmusát
    Nem a szív dirigálja.

    Indul a kezem irgalomra is,
    De nem dobban a mozdulatban semmi,
    Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
    Zeng a köszönet: “Ezerannyit adjon…” –
    Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

    És imára is kulcsolom kezem,
    Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
    Szárazon adom Istennek magam,
    Hátha reám bocsátja harmatát,
    És kinyílik a kőből egy virág.

    Mert bajok vettek engemet körül,
    És a bajoknak szere-száma nincsen,
    És utolértek az én bűneim,
    És bűneim beláthatatlanok,
    Hajszálaimmal el nem hullanak,
    S elhagyott engem az én szívem is.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
    Gyilkos órák, rabló pillanatok,
    Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
    Hová vittétek az én szívemet?
    Hozzátok vissza az én szívemet, –
    Szeretni akarok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csuka Zoltán: A tragédiák vállalójához

    Madách,
    ezerkilencszázhuszonháromban a centenáriumok
    végtelen sorában,
    a századok találkozóin veled is kezet fogunk,
    aki az emberi tragédiák vállalója voltál,
    realitással és fájdalommal,
    mint a rakparti munkás, aki naphosszat
    a súlyos zsákokat cipeli.
    Te vagy a diadalt hirdető síp
    a káosz univerzumokat betöltő orgonájában.
    Mi is üdvözlünk, a kitagadottak és az eretnekek,
    akiket kiűztek, mert emberek akartunk lenni,
    mi is, akik veled együtt
    a nagy emberi tragédiák vállalói vagyunk,
    és „küzdve küzdünk” az emberért,
    akit te is óhajtottál
    és „bízva bízunk” az emberben,
    akit a ma látók szemei előtt formál
    az idők teremtő ereje.
    Igaz ige volt, amelyet te ejtettél,
    minden küzdelmek reménytelenségéről
    és mégis reményteljes voltáról
    és azért
    megfáradt homlokunkat megint
    és újra az égnek szegjük,
    a tűzmagvas napot tesszük a szívünk helyére,
    veled együtt,
    mert így parancsolják ezt az élet és a dac
    titokzatos erői,
    amelyek átütnek az évmilliók végtelenjén.
    És ha munkánk gyümölcsét boldog örömmel
    most nem is szakasztjuk
    és ha föld leszünk a földben,
    por a porban,
    cseppnyi víz a tengerek rengeteg ölében:
    tudjuk,
    az életet éltük,
    a cselekvést megcselekedtük,
    küzdöttünk, bíztunk és vállunkat örömmel
    tartottuk
    a nagy tragédiák hordozására
    és – így volt az jó, igaz és egész!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Őri István: Az erő

    A minap imádkoztál hozzám, ember
    panaszkodtál, nehéznek érezted
    a földi keresztet
    erőt kértél, útmutatást,
    bűneid bocsánatát
    egyszóval:
    elmesélted lelked minden bánatát.

    Úgy érezted, nagyon egyedül vagy
    az élet
    arcodon keserű ránc-nyomot hagy
    sötét árkokat láttál a szemed alatt,
    amikor reggel a tükör előtt álltál
    s útközben bágyadtan nézted
    a szürke falat,
    mely mellett utad minden nap elvezet
    úgy érezted, egyedül vagy,
    pedig kavargott körülötted a tömeg.

    Kiabáltak, lökdösődtek,
    mindegyik tört vélt célja felé,
    mint ahogyan te is
    és közben nagyon egyedül érezted magad,
    a célt pedig értelmetlennek
    azt a célt,
    amely tegnap még életed része volt.

    Imádból úgy tűnt,
    nem bízol igazán bennem,
    nem bízol igazán abban,
    hogy ez az iszonyú
    fojtogató
    állapot
    megszűnik egyszer.

    Ennek ellenére megértelek
    s tudom, mit érzel,
    hisz én is voltam magányos,
    amikor
    tanítottam az embereket
    és nem értettek,
    amikor
    tanítványokat választottam
    és csalatkoztam bennük,
    amikor
    királyt akartak belőlem csinálni
    és hamis szóval dicsőítettek,
    amikor
    elárultak
    leköptek
    megtagadtak
    s amikor
    úgy éreztem, mint most te:
    hogy még az én Atyám is elhagyott.

    A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál
    közömbös arcok,
    üres szemek néztek rád
    s te is automatikusan felvetted
    a közömbösség álarcát,
    hogy elvegyülj a tömegben
    és ne lássák mások,
    hogy mennyire egyedül érzed magad.

    Nagyon vigyáztál,
    hogy ne csillogjon a szomszéd
    lépcsőházban lakó
    panel-társad
    szemében elégedett-fásult
    ál-örömsugár:
    “Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult,
    az is, ott, hasonló cipőben jár!”

    Néztél a semmibe, mert azt hitted,
    így kirekesztheted,
    tudatalattidba gyömöszölheted,
    hogy társtalan bolyongsz.

    A buszon
    kétszer oldalba löktek
    letaposták a jobb lábad kisujját
    és majdnem elsodorták a táskádat,
    mire ahhoz a megállóhoz értél,
    ahol minden nap le szoktál szállni.

    Munkahelyed egy mellékutcában van.
    Oda befordulva ritkult a tömeg
    már nem kiabáltak
    nem lökdösődtek
    céljukat elérték
    a névtelen,
    párhuzamos
    szemtengellyel
    közlekedő
    arcok.

    Nyugodtan haladhattál
    végig az utcán
    s közben rádöbbentél,
    hogy ennél az ürességnél
    még az arctalan tömeg is jobb!

    Kútban érezted magad
    a házak rád akartak omlani
    a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak –
    hirtelen éles szúrást éreztél a szívedben,
    de csak mentél tovább:
    a kötelesség-reflex mozgatta
    lábaid vittek előre.

    Amikor már úgy érezted,
    nem tudsz lépni sem,
    amikor úgy érezted,
    ott esel össze,
    nagyot dobott a szíved
    adrenalin áramlott szét testedben,
    mert valaki megfogta a kezed.

    Erő költözött fáradt agyadba,
    hogy már gondolkodni is tudtál
    s ez az erő eddig ismeretlen
    biokémiai kapcsolatokat is
    teremtett az idegsejtjeidben.

    Ettől megnyílt a szemed befelé,
    megnyílt a füled olyan hangokra,
    amelyeket csak azok hallanak,
    akiket ez az erő megérint.

    Először nem tudtad,
    mi van veled.
    Megálltál a járda közepén,
    mert a soha nem tapasztalt,
    elemi erővel feltörő
    boldogság
    megdermesztette lépteidet.

    Megálltál és hallgattad
    az egyre tisztábban kivehető hangot,
    amelyet nem te mondtál magadnak,
    s nem is a melletted néha-néha
    elsiető
    megkésett arcok
    szóltak hozzád.

    A hang máshonnan jött
    másvalaki szólt
    egy benned lakozó,
    eddig szunnyadó
    gyönyörű világról.

    Én szóltam hozzád,
    a teremtőd,
    mert láttam, hogy lelked tiszta,
    de valódi célok híján
    kétkedő és tétova.

    Tapasztald meg, ember,
    hogy nem vagy egyedül
    csak fordulj felém
    nyisd ki a kaput
    bocsáss be házadba
    és meglátod, egész más lesz
    benned s körülötted a világ!

    Kapudon régóta kopogtatok,
    de úgy látszik,
    valahol út közben elenyészett
    a kopogás hangja
    vagy olyan nagy volt
    a magány dübörgése,
    hogy kezem szeretet-koppanásai
    nem jutottak el a füledig.

    De most, hogy küszöbödet átléptem,
    ugye már nem is vagy olyan
    magányos
    ugye oszladozik a homály
    az ember-maszkok arcokká változnak
    ugye látod, hogy ők is
    segítségre szorulnak
    szeretetre vágynak,
    miközben a semmibenéző szemeik
    határozott irányt véve
    téged keresnek?

    Látom, lelked megtelik
    kegyelmem táplálékával
    s ettől
    percről percre más leszel
    szinte fizikailag átalakulsz.

    Milyen boldog vagyok,
    hogy boldognak látlak,
    ember-gyermekem!

    Te már ráléptél
    Jákob létrájának legelső fokára.
    Igaz, hosszú még az út,
    de ne tétovázz!
    most már tudod:
    én veled vagyok,
    vezetlek
    s ha kérsz, még több erőt is adok,
    hogy a létra fokait legyőzve
    eljuss hozzám.

    Most pedig megyek
    várnak rám sokan,
    kik szintén úgy érzik,
    nem tudnak élni
    támasz nélkül,
    magányosan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Mózes imája

    Hatalmas úr, sziklás erősség,
    te láthatatlan nagy titok.
    Intesz, s a földi munka hősét
    dörgő szavaddal elhívod.

    Te fenn a csillagoknak ormán
    trónolsz ragyogva, komolyan.
    Mi itt törődünk lenn mogorván,
    s tűn életünk, mint a folyam.

    Te tündökölsz a másvilágon
    magánosan, győzhetlenül.
    A mi sorsunk csak röpke álom,
    mely az idővel elrepül.

    Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
    s mi hervadunk, miként a fű,
    mit a kaszás vígan levagdal,
    te végtelen vagy s tiszta, hű.

    Kevés időig sírva élünk,
    s aztán a sírra rábukunk.
    Légy szörnyű harcainkba vélünk,
    s taníts meghalni, ó urunk!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Árvíz

    „Árvíz! árvíz!” sikoltják mindenütt
    Riasztó hír-harangok.
    Amerre nézek: tenger a világ.
    Kilépett medréből a Bánat,
    Elszakította gátját a Betegség,
    Hidakat sodort el a Balszerencse,
    A Nincstelenségnek már partja sincs,
    A viskók eltűntek, a paloták
    Talapzata alámosva inog,
    És mindenünnen kezek nyúlnak ki,
    Szegény, kapaszkodó kezek az árból,
    Keresnek valamit, hogy mit, maguk se tudják.

    Mivel dugjam be fülem, hogy ne halljam
    A vészharangot, – hogy vakítsam meg
    Nyomorúságra táguló szemem?
    Hogyan némítsam el a rettegést
    Világban elszórt szeretteimért?
    Hogyan markoljam meg a kezüket,
    Hogy mentés helyett akaratlanul
    Le ne rántsam magammal őket is?
    Mert víztől sodort szegény száraz ág,
    Tehetetlen gally az én kezem is.
    Visz a betegség, tép a balszerencse,
    Ragad és eltemet a szomorúság.

    Örökkévaló Árvizi Hajós,
    Kegyetlenül kegyelmes,
    Ki láthatatlan ladikoddal
    Lebegsz a nyomor vizei felett, –
    Ki némelyeket felveszel hajódra,
    Ki másokat a mélybe visszalöksz,
    Én nem tudom, csak Te tudod, miért –
    Ó, vedd fel az én kedveseimet! –
    Mindenkit, akinek szívétől
    Az én szívemig szálat feszítettél.
    Nem tudok én most népekért,
    Világokért fohászkodni Tehozzád,
    Egyesekért, személyszerint könyörgök:
    Ne hagyd, ne hagyd, ne hagyd alámerülni!

    Örökkévaló Árvizi Hajós,
    Kegyetlenül kegyelmes,
    Ki láthatatlan ladikoddal
    Lebegsz a nyomor vizei felett –
    Ha nem férünk fel ladikodra mind
    Tehetetlen, nyomorult emberek:
    Ó, vedd fel, akiket én szeretek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Kegyelem

    Ezüst kötésű páncél rajtam,
    sűrűszemű magány:
    valaha Isten lánya voltam,
    még az vagyok talán.

    Forrás: FB

  • Finta Éva: Őrizetlenül

    (Nagy László emlékére)

    Küszöbre vert hitünk fölé
    ki emel megvigyázni sátrat?
    A csontokig lemart szavak
    szomorúsága kinek lázad?

    A szemtelen túlélni-hős
    mit ment magával át vacogva?
    S ki lesz erős, hogy ezt az űrt
    magába tömje és kimondja?

    Ki hordja Istenig vitézül
    a megvigyázott tisztaságot?
    S mit ért belőle majd az Isten
    ha túlerőben lesz a látnok?

    Az árvaságba semmisült
    költők szívén ki önt harangot?
    S ki vár a barbárság kövén
    hogy megszólíthassák a hangok?

    Ki vetkezik még hóesésben
    csupasz szavakra, szerelemre?
    S ki forgolódik éberen
    a rettenet nevét keresve?

    Ki gyújtaná magát zokogva
    egy csipkebokor-jelenéshez?
    A tántorgó homok között
    ki mondana egy szentbeszédet?

    Ki ácsorogna kert alatt
    hátát tartva a zümmögésnek,
    mikor már mások alszanak,
    s szívükben is tömény sötét lett…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Reményik Sándor: Erdélyi március

    Egy tizenötös szám. És március:
    Az első tavasz-hónap közepe.
    Kimondottam így egyszerűn,
    Ne féljetek, ne féljen senkise.

    Ne féljetek: nem tüzesednek át
    Halk hangolás után a vers-sorok,
    Nem temetni és nem lázítani,
    Csupán figyelmeztetni akarok.

    Oly csendben nő a versem, mint a fű,
    Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
    Nem szavalok, – szavaltunk eleget,
    – Nagyon sokat – március idusán.

    Volt egy tanítóm akkor, – igazi,
    Nagy nevelő, – gyökérig leható.
    Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
    Ha munkát s imát összefoglaló.

    Magányos hangját zsivaj nyelte el. –
    Lavina dörgött. Most, – a kő alatt
    Számunkra csak csendes növekedés:
    Valóban: munka s imádság maradt.

    De szárny kell munkához s imához is!
    Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
    Tört szárny, beomlott kútfő: – mégis élet,
    Mégis üdvösség az a régi nap.

    Testvér, látod: én nem járok tilosban,
    De te is hidd: nem tilalmas dolog
    Megsimogatni otthon a fiókban
    Egy poros, régi, kicsi szalagot.

    Aztán – menni a hétköznapok útján,
    Császárnak megadni, mi az övé,
    S maga részét minden hatalomnak, –
    De Istennek is, ami Istené.

    Forrás: Reményik Sándor összegyűjtött versei

  • Nagy László: József Attila!

    Miért játszott a szíved, te szerencsétlen
    rombolva magad szüntelen télben,
    építve dalra dalt,
    s kifúlva
    kigyúlva,
    ésszel mérhető pontokon is túlra
    tudatod mért nyilalt?
    Hiszen te tudtad:
    dögbugyor a vége e pokoli útnak,
    ott a hit is kihalt,
    hiszen te tudtad:
    álmaid orra buktak,
    magad örökre kicsuktad,
    járhatod a téboly vak havát,
    s árván, idétlen,
    emberségre, hű szerelemre étlen
    villámló tálból eszed a halált.

    Tudtad, tudom én is:
    a nagy: te vagy,
    s te, a Mindenség summáslegénye,
    részt se kaptál, pedig az egészre
    futotta érdemed.
    Érdemes volt-e ázni, fázni,
    csak a jövő kövén csírázni,
    vérszagú szörnyekkel vitázni,
    ha ráment életed!
    Csak szólhatnál, hogy érdemes!
    Mert csontom, vérem belerémül,
    végzetedhez ha én állítok végül
    józan zárómérleget.

    Törd fel a törvényt, ne latold!
    A porból vedd fel kajla kalapod,
    vértanú vállad,
    s a kifordult nyakcsigolyákat
    rendbeszedve
    két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
    nézz a szemembe
    hogy rendülne bele
    a mohó, emléknélküli tenyészet
    az egek mirígy-rendszere
    s e megváltatlan földi lét.

    József Attila!
    te add nekem a reményt,
    mert nélküle
    romlott a napvilág,
    a vér eves,
    bár a fogad vicsorog,
    bár a nyakad csikorog,
    bólints, hogy érdemes,
    cáfold meg halálos logikád,
    te glóriás,
    te kíntól bélyeges!

    Képzeletemre bízzál édes munkát,
    mert immár úgy szorgoskodik,
    hogy a sarkamtól torkomig
    forraszt rám forró hamubundát,
    rádióaktív iszonyt –
    félek, hogy minden rejtelmet kibont
    s végül már semmi se fáj.
    Hogy el ne jussak soha ama síkra:
    elém te állj.
    Segíts, hogy az emberárulók szutykát
    erővel győzze a szív
    szép szóval a száj!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula: Imádság a gyűlölködőkért

    Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Szeretted ezt a szomorú világot
    S az embert, ezt a nyomorú virágot.
    Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
    És hogy felettünk csak az Úr ítélhet.
    Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
    Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
    A megbocsátást gyakoroltad egyre,
    Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
    Ma is elégszer hallod a magasban
    A gyűlölet hangját, amely égbe harsan.
    A gyilkos ember hangját, aki részeg,
    S a szeretet szavát feszítené meg.
    Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
    Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.

    Forrás: versgyűjtemények