Címke: hit

  • József Attila: RÖVID ÓDA A KELŐ NAPHOZ

    Ó örökszép Nap, te erős, hatalmas
    Antik istenség, örökifjú Élet!
    Fellobog most dús ereimben orcád,
    Zendül a vérem.

    Fölkelő Nap, nem borulok elődbe,
    Rég-pogányossan dalolok Neked most,
    Égfelé tartott tenyerekkel, arccal
    Állok előtted.

    Őseink, ó ládd, Neked áldozának,
    Mért hagyod hát el megesett Hazámat?
    Adj erőt e bús magyarokba, Élet!
    Élni meg élni!

    Ősapámnak bús fia lettem én is.
    Rám örökségnek csak a Név maradt már,
    S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre
    Friss-vizű kancsóm.

    1922. augusztus

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Várnai Zseni: Mert úgy szerettél élni…

    Harmadnapra kimentem a sírodhoz,
    hogy könnyeimmel könnyítsem szivem,
    hogy egymagamban sírjak ott sokáig,
    mikor kivülem nincs ott senkisem.

    Borús nap, a márciusi égen
    nehéz fellegek ólmos árnya ült,
    de, hogy virágos sírdombodhoz értem,
    az ég arca épp akkor földerült.

    Kitört a nap a felhők sűrüjéből,
    a holtak honán elömlött a fény,
    s piros szekfűid kazla fölragyogva,
    mint égő máglya, lobogott felém.

    Mert akkor még a virágaid éltek,
    csak te voltál, ó, Kedvesem halott,
    és mégis ott sírodra ráborulva
    nem láttam mást, csak élő alakod.

    Láttalak ifjan, küzdő éveinkben,
    láttam a vég minden gyötrelmeit,
    és éreztem: hiába már a könnyek
    sós tengere… Terajtad nem segít.

    Mikor könnyeim végre elapadtak,
    szemem magához vonzotta a fény,
    s láttam a méhek százait zsibongni
    virágos dombod tarka mezején.

    Körülzsongott ott is az élet árja,
    mert úgy szerettél élni, oly nagyon…
    s akkor a rigók énekelni kezdtek
    a sírod fölé hajló ágakon.

    Sütött a nap, tavaszi szél zilálta
    koszorúid pirosló selymeit,
    s e hangok, színek különös zenéje
    fölidézte szívemben verseid.

    „Tavaszi szél… Májusi est…” susogtam.
    Verseid élnek… nem lehetsz halott!
    S bánatom jeges karmait kitépve,
    a dal mámora furcsán elkapott.

    Mert enyhülést kerestem öntudatlan,
    mert vigasz nélkül szívünk nem lehet,
    ó, lásd, ezért kapaszkodom a szélbe,
    ezért idézem itt e verseket.

    Mint erdők vadja ki égő sebére
    fűben, fában gyógyító írt keres:
    hozzád jövök, én élő, a halotthoz:
    segíts élni, tovább is Te vezess,

    mint eddig tetted, hogy ne tévelyegjek
    a rengeteg zord éjén egymagam…
    Vigyázz reám, hogy mindig tiszta fényért,
    dobogjon szívem, szóljon a szavam!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos: IMPROMPTU

    (hommage à K. S.)

    Voltam Jákob a kútnál.
    Voltam József a kútban.
    Életem vajon még milyen kutat mutat?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: Búzavirág

    Jó volna lenni búzavirág-módra:

    Ülni tövemen csendességgel,
    És napra, rétre, aratókra
    Rámosolyogni halkan, kéken,
    Békességgel.

    Ne lenne közöm semmi, semmi
    Tevés-vevéssel, hangossággal:
    Csak lenni, szépen, csendben, lenni,
    És dicsérni a boldog Istent
    Boldogsággal.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: HAJADNAK NYÍROTT LOMBJÁT

    Hajadnak nyírott lombját, arcod üdvöz
    rózsaszínjét, szemed acélát
    amit a lélek halk ezüstje ötvöz

    s tested, meleg méhkasát vágyaimnak
    orvosság módra issza színvak
    szemem, amely minden világot
    mindig egy színnel sötétebbre látott.

    Oh jaj minden világ csak bellül ég
    s a testek csunyán elernyőzik,
    de a tied átlátszó, mint az ég
    melyen aki jól átnéz, ott az Isten!

    Igy látom én a szemeidben
    a lélek paradicsomát
    felhőknek és fényeknek otthonát.

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: [MERT SZENNYES LETTEM ÉN IS SZENNYETEKKEL…]

    Mert szennyes lettem én is szennyetekkel
    amint keresztüljöttem köztetek
    s ki oly bizton indultam büszke reggel
    delemre tévedezve csüggedek,
    mint aki frissen kel föl idegenben
    hogy induljon egy tiszta csucs felé,
    mely hivón villog ablakára szemben;
    estére tán eléri – de elébb
    az utcákon kell átmenni, a sáros
    piacon ahol annyi szem köpi
    s a messze csucsot ellopják a város
    törtető, írigy emeletjei
    leszűkült látköréből mig megállva
    habozni kezd s már szédeleg szegény,
    lökések érik s oly komisz a lárma
    s leülne már a piac közepén
    de mindenünnen szitok veri zúzott
    füle dobját – gyanus mert idegen.

    “Milyen csúcs? mi nem látunk semmi csucsot”
    riadnak rá vakon és siketen.
    “Csucsokról jajgat s már hozzánk csücsülne!
    Verjétek el mert nem közénk való!
    Áruhelyünket messze keserülje
    az üzletrontó s jövevény csaló!” –
    bolond kufárok! sárosan, sebekkel
    futlak én s megcsufolva szaladok,
    s mert szennyes lettem én is szennyetekkel
    ugy érzem jaj már testvértek vagyok
    kivert testvértek – de egyszerre házak
    közül szabadba jutva a szabad
    csucs áll előttem! és a régi lázak
    ébrednek s boldog könnyem fölfakad.

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: POSHADÓ KISVÁROS A ZÖLDBEN

    A két fa közt a Mária-szobor
    mint csipkés fülke zöld lombjaiból
    imád Istent, s az égen a barokk
    felhők arany cirádák s angyalok.
    Régi présház: vinis hujatibus
    s bús kulipintyó fönn a dombtetőn
    bitangul: az egész hegy gazban usz,
    mely lábánál az ósdi temetőn
    kiárad, és – mindent elöntve, vad
    csőcselékmód – fullasztón összecsap.
    Dult sírtáblák hányódnak odalenn,
    mint kőtutajok a fűtengeren,
    s még lentebb a városka, melyre sok
    poéta mondaná, hogy épen oly
    temető mint amaz, hol “lomb susog”
    s fehér kövek közt fojtón körbefoly,
    poshadást rejtő kövek közt – de én
    tudom, hogy ez is élet, mint ahogy
    élet a lomb amelybe belerogy,
    sírban a féreg, sír fölött a gaz,
    és akármire nézhetsz, élet az;
    hegyen a szőllő, pincében a must,
    s tekintsd a fölburjánzott juniust!
    Ennyi élettel mit akar az Ur,
    fakasztva egyre céltalan s gazul?
    vagy kell a rossz, s kivánja Mária
    hogy legyen miért imádkoznia?
    vagy kell a jó, s árny nélkül isteni
    ecset se tudna fényeket festeni?
    Pedig nézd, nézd, hogyan fest! Szétszalad
    egének abroszán az esti bor:
    s most színes égen, arany fák alatt
    maga sötét a Mária-szobor.

    Forrás: Arcanum

  • Gyóni Géza: Megbékülés

    Ki kérdi itt: mi fáj, mi kéne?
    Művész vagy-e, kinek szivébe
    Késszúrás minden durva hang?
    Ki kérdi? Mindegy itt: bitang,
    S az Uristen se néz feléje.

    Ki ád reményt, amely biztatna,
    Hogy el ne vessz a sivatagba?
    Hoztál magaddal templomot?
    S szent képet, melyen megrogyott
    A bútól szent szüzed alakja?

    Alázva, fázva nézesz szerte:
    Hát nincsen táj, merről jöhetne
    A glóriás szabadító,
    S örökre vérzik a bitó
    És rajt a Jóság Fejedelme?

    Nem, nem, nem!… lelked igy sikongat.
    Füstölgő romján régi dómnak
    Szebb, jobb világ épül tovább –
    S szivednek egykor nyugtot ád,
    Hogy véres kövét te is hordtad.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Ritmus a könyvről

    (A magyar Könyv ünnepére.)

    Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
    hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
    mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –
    így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

    Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
    mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya –
    mostoha vagy édes: az Élet leánya
    lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

    De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
    Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
    Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
    mióta az Írást legyőzte az Élet.

    És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
    hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
    s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
    ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

    Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
    s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
    de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
    Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

    Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
    melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
    bora érik, s melynek sodrán a tanodás
    fiú messze tenger öbléig csónakáz!

    Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
    Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
    Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
    de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.

    Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
    messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
    mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
    ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

    Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
    emlékezet! áradj szerte a magyarba!
    Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
    jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!

    Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
    köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
    S elszorított, fájó tagokba is érj el:
    ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!

    Különös háló, mely országokat fog be!
    Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
    Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
    s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,

    az Emberszellem szent hálójába, amely
    idegent is szelíd testvérségbe emel,
    mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
    szegény elítéltjét ég felé viszi fel.

    1929. tavasz

    Forrás: Arcanum

    Keresőszavak:

  • V. Viszockij: Hegyi lírai dal

    Hogy kezem reszketése múlt,
    Hegy orma vár!
    A félelem mélységbe hullt
    Örökre már.

    Mi visszatarthat, nincs erő;
    Megyek, de fáj.
    Szirtfok, mely nem legyőzhető,
    Nincs oly határ.
    A sok nem járt út egyikén
    Majd én megyek.
    Egy meg-nem-hódolt csúcs enyém:
    Rám vár, szeret.
    Itt-haltak neve hó alatt
    Rejtőzködik.
    Végig-nem-vándorolt utak:
    Enyém egyik.
    A lejtőn kékben álmodik
    Fénylőn a jég.
    A gránit nyomok titkait
    Vigyázza rég.
    Magasba nézve vallatom
    Az álmomat;
    Ők az igaz -hiszem vakon:
    Hó és szavak.
    S feledni annyi év után
    Se tudtam én:
    Kétségeim e szirt fokán
    Öltem meg én.

    A víz -“Légy sikeres nagyon!” –
    Így suttogott.
    Milyen nap is volt az napon?
    Ah..szerda volt.

    Forrás: Lélektől lélekig