https://verskucko.com

Címke: hit

  • Sík Sándor: Ments meg Uram!

    A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
    A meddőségtől, lanyhaságtól,
    A naptalan és esőtelen égtől:
    Ments meg Uram a szürkeségtől!

    Édes az ifjak méntás koszorúja,
    Fehér öregek aranyos borúja,
    Virága van tavasznak, télnek:
    Ne engedj Uram koravénnek!

    Csak attól ments meg, keresők Barátja,
    Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
    Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
    Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

    Ne hagyj Uram megülepednem,
    Sem eszmében, sem kényelemben.
    Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
    S nem vágyni többre kis mái magamnál.

    Ha jönni talál olyan óra,
    Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
    Kezem kezedben ha kezdene hűlni,
    Más örömén ha nem tudnék örülni,

    Ha elapadna könnyem a más bűnén,
    A minden mozgást érezni ha szűnném,
    Az a nap Uram hadd legyen a végső:
    Szabadíts meg a szürkeségtől!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: A bűneimmel egyedül

    A bűneimmel egyedül vagyok.
    A szó lebotlik ajakamról,
    mint elesett, fölvérzett kisgyereknek:
    kiáltana, de csak szepegni tud,
    és poros arcán két sáros barázdán
    nagy tehetetlen könnyek cseperegnek.

    Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor!
    Néven neveztem a bűnt és erényt,
    mint Ádám a paradicsomban
    a rámosolygó teremtményeket.
    De most: egy néma rengeteget látok,
    egy ismeretlen, névtelen világot
    az önmagát sem értő szó megett.

    Oly kétségbeesetten egyszerű
    a szó, a név, a számozott szabály!
    A tett is olyan: megtapinthatod.
    A mások tette olyan egyszerű!
    De az én tettem? Ki értheti azt,
    mikor magam sem értem,
    amikor már az anyaméhben
    hét fátyollal fogantatott.

    Ki mondja meg, mi vagyok benne én?
    Mi az apám, és mi a nagyapám,
    mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé?
    Meddig Plutarchos, meddig Mózes,
    meddig Jókai, meddig Szent Ferenc,
    meddig a kenyér és meddig a perc,
    és mekkora része az Istené?

    Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é?
    Én cselekedtem, vagy csak úgy esett?
    Vagy az egész csak képzelet?
    Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni,
    de gyónni – patakot tenyérbe merni,
    kottába venni a forgószelet!

    Jaj, így vagyok a bűneimmel!
    Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek,
    még sírni is csak szepegve merek.
    De Egyvalaki hozzám térdel,
    ölébe vesz, semmit sem kérdez,
    csak megcsókolja vérző homlokom.
    És én meleg mellére bújva,
    szabadító sírásba fúlva
    az egyetlen szót dadogom:
    Atyám!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Meditációk – IV. A testről

    (1915)

    Rossz bódé ez, Uram, amelyben lakni kényszerítesz.
    Rozzant deszkák szorítanak köröskörül;
    Amerre nézek, minden ócska, rossz falat
    Repedezett, pókhálólepte vén tükör borít.
    Amerre nézek: mindenütt ugyanaz az unalmas-egy,
    Halálig unt arc néz velem farkasszemet.
    Futni, futni szeretnék tőle már,
    Kitörni innen elszánt bús ököllel
    Ledöntött vén korhadt deszkákon át,
    Ki innen, messze. Járni, boldogan
    Harmatos, édes, illatos mezőkön,
    Magas hegyeknek homlokáról nézni, nézni messze el
    Nagy délibábos pusztaságokon,
    És véghetetlen tengereknek titkain,
    És látni, látni ismeretlen arcokat,
    Szemükbe nézni, szemtől szembe, látón,
    Nem így, a rossz tükörből.
    Ó emberek, testvéreim, segítsetek,
    Hogy elétek futhassak.
    Oly szép lehet a szemetekbe nézni!

    Segíts, szerelmem, jóságos Uram,
    Jöjj, vessük szét e rozzant viskó rossz börtönfalát.
    És zúzzuk szét ezer darabra már
    Ez átkozott-egy tükör végtelenjét,
    Ha meg is vérez sok álnok szilánkja.
    Elég e roskadt pajta vén dohából,
    Megfojt a pállott levegő –
    Tied akarok lenni és övék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: A lator sóhaja

    Együtt leszünk, együtt ma még,
    ahogy együtt lógunk a kínban,
    együtt a megígért hazában,
    halálunkban, a paradicsomban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arany János: Fiamnak

    Hála Isten! este van megin’.
    Mával is fogyott a földi kín.
    Bent magános, árva gyertya ég:
    Kívül leskelődik a sötét.
    Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?
    Vetve ágyad puha-melegen:
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Látod, én szegény költő vagyok:
    Örökül hát nem sokat hagyok;
    Legföljebb mocsoktalan nevet:
    A tömegnél hitvány érdemet.
    Ártatlan szived tavaszkertében
    A vallást ezért öntözgetem.
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Mert szegénynek drága kincs a hit.
    Tűrni és remélni megtanit:
    S néki, míg a sír rá nem lehell,
    Mindig tűrni és remélni kell!
    Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
    Élne a hit, vigaszul nekem!…
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Majd ha játszótársaid közül
    Munka hí el – úgy lehet, korán –
    S idegennek szolgálsz eszközül,
    Ki talán szeret… de mostohán:
    Balzsamúl a hit malasztja légyen
    Az elrejtett néma könnyeken.
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Majd, ha látod, érzed a nyomort,
    Melyet a becsület válla hord;
    Megtiporva az erényt, az észt,
    Míg a vétek irigységre készt
    S a butának sorsa földi éden:
    Álljon a vallás a mérlegen.
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    És, ha felnövén, tapasztalod,
    Hogy apáid földje nem honod
    S a bölcsőd s koporsód közti ür
    Századoknak szolgált mesgyeül:
    Lelj vigasztalást a szent igében:
    „Bujdosunk e földi téreken.”
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
    S benne az erény diadalát:
    Mert különben sorsod és e föld
    Isten ellen zúgolódni költ. –
    Járj örömmel álmaid egében,
    Útravalód e csókom legyen:
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem!

    (1850)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Az igaz bíróhoz!

    Ki egyformán osztod szemeidnek fényét, – mint a nap,
    S hisznek-e benned, vagy sem, szidnak-e, szeretnek-e, – nem bánod!
    És látják-e, hogy életet oszt fénylő melege szemeidnek:
    Te csak derűsen mosolyogsz s elrévedve osztasz
    S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas magvetőé,
    Kit bárgyú szomszédja gennyes ajakakkal hiába szidalmaz:

    Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! Hatalmas nemtő!
    Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor
    Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka! – Jóság
    És okosság: tebenned egyesűlvén vannak!
    S téged dicsőít szavam először, hogy szólalok s nem halkan többé,
    De önérzettel, – mert fennhangon szóljon a hívő:

    Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat!
    Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom
    Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre…
    …Én az életet már láttam, nem félek és nem várok s ki megszólít, megvetem…
    De szilárdan s szépen állani akarok s élni, mint az elfáradt oszloptartó leányok,
    Szeretni, kit eddig megláttam, derék ha volt és menni mind-előre daccal
    S meghalni azután, – meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt
    És sokáig botorkált egy vak alagútban, a sötétben,
    S feljutott végül a napfényre,
    Gyönyörüszép hajnalidőben!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Üzenet a Golgotáról

    Mit szégyelltek, ti szerencsétlenek?
    Mannát nem tudtam szórni, mint Atyám,
    de jól tartottam hallal és kenyérrel
    szegényemberek ezreit, akiknek
    a boldogságról szóltam a hegyen.
    Feltámasztottam Jairus leányát,
    visszarendeltem Lázárt a halálból,
    vakok, bénák, leprások, csonkabonkák
    áldották mindenütt a nevemet.
    És lát ma is, jár-kél, rózsásra tisztult
    testét csodálja s épségének örvend
    e sok-sok ember.
    Ezt szégyellitek?
    Igaz, korbáccsal kergettem ki minden
    kufárt a templomból, melyet korántsem
    nyerészkedő gazok használatára
    raktak munkában kérgesült kezek.
    És azt se tagadom, hogy gazdagokkal
    gyakorta voltam engesztelhetetlen,
    tevét és tűfokát idézve nékik –
    de talán ezt se kell szégyellnetek.
    Most itt feszülök, két lator között,
    kikkel nemcsak kínzóim mosnak össze,
    de azok is kiket meggyógyítottam
    vagy megvendégeltem ama hegyen.
    Őket nem átkozom. Mint annyiszor már:
    most sem tudják, hogy mit cselekszenek,
    de bánt Júdásnak árulása, Péter
    elgyávulása és a többi tíznek
    szégyenkezése.
    Elvégeztetett?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Ripacs

    Csak a bukás várt, látom magam is.
    Elméláztam a fák közt: Ó, szelíd,
    Örök kulisszák! – s mikor tüzeit
    Rámköpte a reflektor: „most!” – hamis

    Gesztussal rángtam, rossz, ijedt szinész –
    Egy percem lett vón: megmutatni a
    Fenségeset. Az Istent. S már tova
    Fordult a fény. És ennyi az egész.

    Ó, hol a szenvedély, amit csak én
    Tudtam? Az égre nézek: rég halott
    Csillagok özvegy fénye nyargal ott.
    Reménytelen minek ágálok én?

    Az előadásnak rég vége van.
    Jobb lesz: lemosom az élet silány
    Festékeit magamról. Halavány,
    De igaz arcom bocsásd meg, Uram!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Méltatlanul

    Szakadoznak a halaktól a hálók
    A csodálatos halfogás után —
    S a Csodatévő már a parton állott.

    S ahogy vergődtek hálóban a halak
    S kínjukban vadul egymásnak ütődtek,
    Úgy ütődött sok gyötrő indulat
    Egymásba Péter szakadó szívében.

    Egész éjjel hiába fáradott,
    S hiába eddig egész életében —
    S most ennyi hal — és ennyi hangulat.
    És ennyi mélység és ennyi Csoda —
    Ennyi szeretet, ennyi félelem —
    Jaj, nem lehet meghálálni soha!

    Még szembenézni se lehet Vele —
    Azzal, aki a Csoda okozója.
    Az ő csodáit el nem bírja háló
    S el nem bírja a lélek rongy-hajója!

    Olyan jó lenne mindég Vele lenni,
    Kék ég-csodában, mélység mámorában,
    S mégis jó volna futni, messze menni!

    Hisz a szakadék áthidalhatatlan:
    Itt csupa szenny — ott csupa tisztaság,
    Itt egy állhatatlan pillangó-lélek,
    Amott egy égig érő kék virág.

    Szürcsölni mézét egyetlen üdvösség
    S ugyanakkor biztos szentségtörés,
    Ülni mellette: simító sugár
    És a vesékig lehatoló kés.

    Mert teljességgel méltatlan vagyok,
    S hamisság minden, mi kijő belőlem,
    S fertőzi még a leheletem is
    A Genezáret esti levegőjét —

    Azért Uram: ragyogó kék virág,
    Ki állsz a parton mozdulatlanul:
    Eredj el tőlem!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Gellért Oszkár: Keresztjeink

    Ha rámnéz a halál,
    Félek: szemem belévakul.
    Neked az öt seb párolgó vére
    Holnapra elfakul.
    Téged melenget, mi engem éget.
    Bámulom nyitott, tátott szemekkel
    A földi mindenséget.

    Ha rádnéz a halál:
    Lehunyod halkan a szemed.
    Engem az öt seb párolgó vére
    Követ és eltemet.
    Piros hulláma utánam nyargal…
    Téged csak hűsit, mitől én fázom
    Csukott, vonagló ajkkal.

    Táncolva lépegetsz.
    Taposva, lomhán haladok.
    Szörnyű kereszt-súly nyomja a vállam,
    Jaj, összeroskadok…
    Neked mosolyod, mi nekem ráncom.
    Te elbirod az isten keresztjét
    Egy kis arany nyakláncon…

    Forrás: Lélektől lélekig