Gondolod, kerül életed útjába
egyetlen gátoló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged
se, hogy lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
hogy te megállj mellette,
nézd meg a követ, aztán kezdj el
beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
utadba minden kő áldást hozott
Forrás: Lélektől lélekig
A szálerdő már elmaradt,
Most törpefenyő jő, s boróka,
Az ösvény egyre keskenyebb, –
Jövök, – ki tudja már mióta
S megyek, – ki tudja meddig még.
A célom – Isten tudja csak –
Talán a semmi – tán az ég.
Az ösvény egyre keskenyebb
És egyre zengőbb a szívem.
Úgy zeng, mint egy kristályharang.
Pedig nem rázza senki sem.
Még feljebb gyér fű és moha, –
Majd puszta gránit, vagy bazalt,
Szélkürtök héjja-riadója,
Vagy síri csend, – minden kihalt.
Jövök, nem tudom már mióta.
Egy ismeretlen túlvilág már
Fagyasztó áramot lehel.
Megyek, – ki tudja meddig még.
Ez tán a mennybemenetel.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Forrás: Lélektől lélekig
Uram, a tél bevert a templomodba.
Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre
sugárban omló fényességedet.
Térdelt a nép, én álltam egyedül,
úgy hallgattam, amit beszélt papod:
„Ez világot szívedben megutáljad
és úgy menj ki belőle meztelen -”
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből
egyetlen barlangod jutott nekem,
s megreng az is, ha viharod zenéje
végigrobajlik fenn a tölgyeken.
De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sünfiad.
Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
új őszig minden gondot eltemet:
mezítláb járom harmatos meződet
s verőfényed füröszti mellemet.
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
otthon-kínáló tűz nem int felém,
de mondd, volt-e valaha szép világod
valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kívánod,
igéd szerint: egészen meztelen.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
A kereszt felső
ága égre mutat,
nagy örömhírt tudat:
“itt van a te utad”
a kereszt két karja a légbe szétszalad,
rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
“vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad”
a keresztnek alsó
ága földre mutat:
“vesződj: itt áss kutat,
lásd benne arcodat.”
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a por-e holtak,
mint lakói a szélnek, s esti holdnak;
míg csontvázuk letisztogatva korhad,
csillag gyúl ki könyökökön, s lábfejen;
ki elveszti eszét, majd észre tér;
ki tengerbe vész, ismét partra ér;
szeretők halnak, él a szerelem;
és nem vesz rajtuk erőt a halál.
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Bár a tenger örvényei alatt
nyugosznak, holtuk meddő nem marad;
kínpadra vonva, hol az ín szakad,
s a kerékre kötve, meg nem törhetők;
kezük között kettéhasad a hit,
s orszarvú bűnök testüket átdöfik;
minden széthull, de ellenállnak ők;
és nem vesz rajtuk erőt a halál.
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
s a parton megtörő hullám zaját;
hol virág lélegzett, fejét virág
nem emeli az esős szélbe már;
bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
lényegük általüt a százszorszépeken,
s a nap felé tör, amíg csak a nap áll,
és nem vesz rajtuk erőt a halál.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Én Istenem, legyek vidám,
házamat vidítni tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
és senkire se haragudjam.
Arcom ne lássa senki sem
bánkódni gondon és hiányon.
Legyen szelíd vasárnapom,
ha mosolyog a kisleányom.
Én Istenem, legyek vidám,
ma minden gondot tűzre vessek.
Nyújtsam ki kincstelen kezem
s szegényen is nagyon szeressek.
Tudom, sokat bűvölt a gyász,
a hollós téli bút daloltam.
A bátrakkal hadd mondom el:
panaszkodtam, mert balga voltam.
Én Istenem, legyek vidám,
ujjongjon újra puszta lelkem,
mint rég, mikor falum felett
az első forrásvízre leltem.
Ködökbe csillanó sugár,
víg fecskeszó bolond viharban,
tudatlan gyermekhang legyek
a jajgató világzavarban.
Forrás: Lélektől lélekig
Íme – most másodízben élem át
Az első ingadozó, tétova,
Bizonytalan léptek gyerekkorát.
Akkor Apám állt a hátam megett,
S csalogatott tárt karokkal Anyám:
Hol távolodott, hol közeledett.
Így volt bizonnyal. Ámde ködbe hullt
Fekszik fejemben emléktelenül,
Fekszik hamu és hó alatt a múlt.
Két “testvér” fogja most a karomat –
És néha elengednek kedvesen:
Lássuk, a lábadozó hogy halad.
Vigyázva védik lépteimet ők – –
És szánakozón néznek ide be
Elérhetetlen erdélyi Tetők.
Imbolygok át a kórházi szobán,
Az élet delelőjén messze túl –
Imbolygok, mint az élet hajnalán.
De érzem, ahol magyar csak lakik,
Figyelik léptem szerető szemek,
S vágyva várnak még tőlem valamit.
A magyar Akarat járni tanít.
Olyankor rogyó lábam megfeszül:
Azértis, rajta, új iramra fel!
Mélyből – a magasságba – egyedül.
Nem, nem egyedül, szíveken is túl
Egy nagy Szív szól: én megmentettelek,
Most többé ne sírj és ne lamentálj,
Vedd bűneid s bánatod nyoszolyáját,
Aztán hajítsd magadtól messzire:
Kelj fel és járj!
Forrás: Lélektől lélekig
Mert hitt a virágokban,
a földben, az égben, a tengerben,
a fájdalomban, a régi szerelemben,
mert az életben tévedezett,
mert egyszerű volt és mohó,
és meghatotta egy leheletnyi tiszta tett,
mert ártatlan volt, édes, tökéletes,
mert feláldozta magát a mágusoknak,
mert nem tudta bűnét,
se erényét, se éhségét, se bátorságát,
mert csúnyának látta magát,
és imádkozott a katedrálisokban,
mert a holdra figyelt,
az éjszakára a nyári mezőn,
eszeveszett örömmel nézte a tüzet,
mert boldog volt nagyon,
mert lelke nyugalmas parcellákra
szabta az időt,
mert idegen volt itten,
mert hitt a csodákban,
az igazság szörnyetege egy napon
hosszú fürtjeinél fogva a csatorna falára szegezte,
hogy a mocsok tükrében lássa meg arcát,
mert szép volt,
mert elege volt
abból a világból, ahol az emberek
nem tudnak emberi nyelven szólni már.
(Pór Judit fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Vajon ott fenn várnak-e vizek?
Talán. Igen, ha hiszek,
amiben úgy hiszek.
És lesznek-e hajók? Óriás hajók,
Hófehérvitorlás-távolodók.
Part nem kell.
A partot lenn hagyom.
Sosem volt révben,
sosem volt oltalom.
Csak Óceán legyen.
Hatalmas-Végtelen.
Melyet Isten sírt. Egyedül.
Egyedül énnekem.
Forrás: Gondola Kulturális Magazin
