Címke: Humor

  • Heltai Jenő: Dal a macskajajról

    Egy régi, régi, régi nóta,
    Mely mindörökké új marad:
    A mámor elszáll lepkeszárnyon,
    A macskajaj, jaj megmarad.

    Álomnak ébredés az ősze,
    A hűvös őszre jő a tél,
    Télre tavasz, virág, madárdal –
    A macskajaj örökkön él.

    Új szerelemre új csalódás,
    Édes gyönyörre bús sohaj,
    A bús sohajra új gyönyör jön,
    Csak egy örök, a macskajaj.

    A macskajaj gonosz betegség,
    És akit egyszer elfogott,
    Nem szabadul meg soha tőle,
    Amíg a szíve csak dobog.

    Annak nem ízlik ital, étel,
    Az egyre nyögdécsel, sohajt,
    Az nem hevíti csókra többé
    A legtüzesebb asszonyajk.

    És egyre hervad, egyre sápad,
    És egyre véknyabb lesz, szegény,
    Hogy mi emészti, hogy mi bántja,
    Nem tudja más, csak ő meg én.

    Mert aki ezt a verset írta,
    Az tudja jól, mily szörnyű baj,
    Mily rengeteg csapás a szívnek
    A macskajaj, a macskajaj!

  • Heltai Jenő

    Öreg csatár emlékkönyvébe

    A világ egy futball-pálya,
    Mi vagyunk a labda rajt,
    Melyet a sors fürge lábbal
    Jobbra rugdal, balra hajt.

    Végre jő az utolsó gól
    És a játék vége bús,
    Halál ellen nincs orvosság,
    Halál ellen nincs kapus.

  • Heltai Jenő: Dal a lovastisztekről

    Egy hír jelent meg a lapokban,
    Mely lantomon bús dalt fakaszt,
    Mert nálam senki, senki jobban
    Nem tudja méltányolni azt.
    Arról beszél a hír, a röpke,
    Hogy nagy a kétségbeesés
    A felsőbb, intéző körökbe,
    Mert a lovastiszt oly kevés.

    Oh, sok dolog van a világon,
    Amibül sok van, szörnyü sok,
    Teszem: tavasszal rügy az ágon
    És fönn az égen csillagok.
    És fönn az égen sok a felhő
    S a földön lenn a szenvedés,
    A Váci-utcán sok a delnő…
    Csak a lovastiszt oly kevés.

    És sok a bú egy kurta dalban,
    Sok a színész s az eszkimó,
    Protekció a hivatalban,
    Kalabriászban ultimó.
    Sok a kegyetlen drámaíró,
    Az uzsorás, az árverés,
    És sok a váltó, sok a zsíró…
    Csak a lovastiszt oly kevés!

    Viszont még annyi sok dolog van,
    Miből kevés van, ah, nagyon!
    Kevés – megvallhatom titokban –
    Egyáltalában a vagyon.
    Kevés az én családi kincsem,
    A fóka és elismerés,
    De semmi, semmi, semmi nincsen,
    Mint a lovastiszt oly kevés!

    Igen kevés! S e nagy csapáson
    Hamar segítni kell ezért,
    Az ember egy huszárt se lásson,
    Csak bakatisztet vagy tüzért?
    Az mind megél a gázsijábul,
    Mit gondosan szivébe vés,
    De mi lesz az esztétikábul,
    Ha a lovastiszt oly kevés?

    Mi a lovastiszt? Ő közérdek,
    A katonák közt – úri kaszt,
    Központja minden kard-afférnek,
    Legtöbb leányt s pezsgőt fogyaszt.
    S amíg tünődtem eme témán,
    Ah, elfogott a kétkedés:
    Nem volna bölcsebb, tűrni némán,
    Hogy a lovastiszt oly kevés?

    Forr a világ, lázong a muszka,
    Sztrájkol a belga, minden ég,
    Csak összmonarkiánk alussza
    A legszebb álmait ma még.
    Néha felébred s konstatálja,
    Hogy kora még az ébredés,
    S hogy nincs e földnek más hibája,
    Csak a lovastiszt, az kevés.

    1. április hó 20.

  • Heltai Jenő: A hamis játék

    És újra tisztelgek ma ím
    Bolondos múzsa nálad,
    Az ember, tisztelt uraim,
    Egy társaságos állat.
    Akármi rendű és fajú,
    Csoportosan jár, mint a juh
    S nincs ebbe semmi kétely:
    E nyájban is van métely.

    Ha három ember összeáll,
    Ennek csodás a haszna,
    Az egyik klubot proponál,
    A többi megszavazza.
    A három ember ott vagy itt
    Legott egy klubot létesít,
    Ezt hívják kaszinónak
    S nincs nyitva a zsidónak.

    A kaszinót beszentelik,
    Ez lényeges momentom,
    Folyik a játék reggelig,
    Vagy még tovább is, nem tom.
    Mert mulatságnak csudajó
    A ferbli és a makaó,
    A vidám nasi-vásit
    Is kedvelik a bácsik.

    És nemsokára hallani,
    De emlegetni nem jó,
    A klubba történt valami,
    Ami nem úri tempó.
    Hiszed komám, vagy nem hiszed,
    Egy úr hamisan ferblizett,
    Hites tanúk szerint itt
    A banda járta mindig.

    Az ügy elalszik csakhamar
    S egy másik kaszinóbul
    Egy hétre rá egy bús magyar
    Önszántábul kilódul.
    S ma már – hiába – nem titok,
    Hogy ez az úr is paklizott,
    Kissé megkorrigálta,
    Ha nem festett a kártya.

    Bár e rekord nagyon szerény
    És túlrövid a lista,
    Örvendetes egy esemény,
    Hogy itt sok a sipista.
    S bizony az isten tudja csak,
    Hogy itt is elsők az urak,
    A finom, úri kasztok
    Lefőzik a parasztot.

    Ha egy játékban öt malac,
    Egyet ha húszra kaptál:
    Te korrekt gentleman maradsz,
    Ha reverzálist adtál.
    Hogyha be nem vág holmi kvárt,
    Egy kis hamisság meg nem árt
    S ha mégis rajta kapnak,
    Az entre-nous maradhat.

    Hiszen megdönthetetlen áll,
    Mint kalapon a kócsag,
    Haszonra egy se spekulál,
    Ez úri passzió csak.
    Haszon – mi kínos, csúnya szó,
    Haszonleső csak a zsidó,
    A nagy úri sipisták
    Pénzszomjuságtul tiszták.

    Önzetlenül pakliztanak
    Ők minden áldott estén,
    Nékik a zöld, a tök, a makk
    Csak szimbolista festmény.
    Ha valaki előkelő,
    Hát dekadensül emel ő
    És praerafaelista,
    Mint légies sipista.

    Oh közmorál, oh közmorál,
    Mi zöld vagy még manapság!
    A paklizás nálunk ma már
    Csak ártatlan mulatság.
    S te mégis, mégis megrovod,
    Ha paklizás van itt vagy ott,
    Pedig, hogy az mi fajta –
    Lokálja válogatja.

    Ma még a láthatár komor
    S a paklizó, ha veszt is,
    Eljön bizonnyal az a kor,
    Mely szentesíti ezt is.
    Oh közmorál, ne vedd zokon,
    De csakhamar a klubokon
    Egy tábla jelenik meg,
    Fura egy tábla, hidd meg!

    A címfestő azt fogja szép
    Betűkkel rája róni:
    „A kaszinó jó hírnevét,
    Óhajtjuk mi megóvni.
    A paklizást ezennel itt
    Egyhangulag megengedik,
    Ki itt paklizni nem mer,
    Nem tisztességes ember.”

    1. április 5.

  • Pierre-Jean de Béranger: A szenátor

    (Heltai Jenő fordítása)

    Feleségem büszkeségem.
    Rózsinak szép a szeme.
    Hogy ma van egy jó barátom,
    Az is az ő érdeme.
    Egy szenátor nem nékünk
    Mindennapos vendégünk.
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Úgy elhalmoz minden jóval,
    Finom ember, jó barát.
    Múltkor is egy miniszteri
    Bálba vitte Rózsikát.
    Ahol meglát, melegen
    Szorongatja a kezem.
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Rózsikámnak udvarolgat,
    De sohasem szemtelen.
    Hogyha Rózsi gyöngélkedik,
    Ő kártyázgat énvelem.
    Újév napján ünnepel,
    Nevemnapján megölel.
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Múltkor, ahogy otthon ültem,
    Mert bezárt a zivatar,
    Jóságosan biztatgatott:
    „Kocsizzon ki, ha akar.
    Mi a szösznek váratom
    Üresen a fogatom?”
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Kastélyában jó pezsgővel
    Leitatott a minap,
    Külön ágyban kellett akkor
    Aludnia Rózsinak.
    Én a közös ágy helyett
    Másutt kaptam jobb helyet.
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Kisfiamnak keresztapja
    Ez a nyájas pártfogóm,
    Úgy öleli, csókolgatja,
    Mintha édes fia vón.
    Örökségül jókora
    Summát hagy a fiura.
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Vacsoránál ingerkedünk,
    Tréfálózok véle én.
    A fülébe súgom olykor:
    „Általános vélemény,
    Rózsikámmal ön rakat
    Homlokomra szarvakat!”
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    1955

  • Heltai Jenő fordítása: A válogatós lány

    (XVIII. századbeli francia dal)

    – Anyám, mit kéne tenni?
    Jó volna férjhez menni,
    Ha kérnek, elmegyek,
    Menyecske hadd legyek.
    Anyám, anyám, menyecske hadd legyek!
    Anyám, anyám, ha kérnek, elmegyek.

    – Leányom, kér az ács is
    És kéret a kovács is,
    A pék, az Alajos,
    A Pál, az asztalos…
    – Anyám, anyám, a Pál vagy a Lajos,
    Anyám, anyám, a választás bajos.

    – Leányom, kér a János
    És kéret a kocsmáros,
    A József, a takács,
    A hentes, a Tamás…
    – Anyám, anyám, a József, a Tamás,
    Anyám, anyám, a szívem vágya más.

    – Leányom, kér a molnár,
    Oly régen udvarol már,
    Ha molnárné leszel,
    Mindig cipót eszel…
    – Anyám, anyám, inkább a sírhalom!
    Anyám, anyám, a malom unalom.

    – Leányom, kér az ispán,
    És kér a szűcs, az István,
    A Péter, a Dezső,
    A Bálint, a Rezső…
    – Anyám, anyám, a Péter, a Rezső!
    Anyám, anyám, egyik se kedvező!

    – Anyám, nem kell a varga,
    Mert ferde a két sarka,
    Nem kell a lakatos,
    Mert mindig kapatos,
    Anyám, anyám, nem kell se szűcs, se pék.
    Anyám, anyám, inkább világgá mék!

    – Leányom, jaj, botor vagy!
    Gyöngyöm, jaj, el ne sorvadj!
    Beszélj, mi fáj, mi kell?
    A doktort hívjam el?
    – Anyám, anyám, menyecske hadd legyek,
    Anyám, anyám, ha ő kér, elmegyek.

  • Heltai Jenő: A közhelyek balladája

    vagy: Egy pesti úrifiú sirámai 1947-ben

    A kávéházban ülök és tünődök,
    A könyököm a márványasztalon,
    Ma még egy árva falatot sem ettem,
    Csak itt a füstös levegőt falom.
    Tanácstalan, bús, pesti idióta,
    A jó szerencsét várom reggel óta.
    Kölcsöngarast vagy ingyen feketét…
    De senki sem jön, és az éj setét.
    Lázában egy bősz kávéházi násznak
    A székek már az asztalokra másznak.
    Záróra. Némán surranok tova;
    Jó volna hazamenni, hazamenni…
    De nincs hova.

    Súlyos teher már vad huszonhat évem.
    Huszonhat év! Az ember fiatal.
    Más volt az álmom: könnyű, úri munka,
    Kényelmes állás, jó kis hivatal.
    Nagybácsi, néni dús protekciója,
    Ami az embert széltül is megóvja,
    Nyugdíj. (Idővel.)… Minden fölborult!
    Az úr nem úr ma, s nem jövő a múlt.
    Jött az özönvíz és nincs Ararátja,
    Az életem csak „hogyha…” „vagy ha…” „hátha…”
    Zord tépelődés… Jaj, ki érti meg?
    Jó volna elzokogni, elzokogni…
    De nincs kinek.

    Volt egy szerelmem. Kedves, szőke lány volt,
    Kékszemű, karcsú, árva és szegény.
    Százszor ígértem, elveszem tavaszra,
    A szüzességét el is vettem én,
    De őt magát nem… Messze még a reggel!
    Most mit csinálnék asszonnyal, gyerekkel?
    Pedig ki tudja, jobb lett volna tán,
    A szomjamat most vélük oltanám.
    Két ölelő kar, forró összebújás…
    Ha jönne egy lány… az se baj, ha új, más,
    Valakit mégiscsak szeretni kell!…
    Jó volna csókolózni, csókolózni,
    De nincs kivel.

    Se pénz, se posztó, senki jóbarátom…
    Mi lesz velem hát? Régen nem titok.
    Gondoltam arra: a Dunába ugrok.
    De az se használ, úszni jól tudok.
    Az emeletről…? Élt huszonhat évet?
    Akármilyen csúf, mégis szép az élet.
    Koldus legyek hát, tolvaj vagy csaló?
    Mind ronda pálya, úrnak nem való.
    Akármi sűrű szememen a hályog,
    Látom… izé… hogy, jaj, munkába állok,
    Tányért mosok majd, aprítom a fát…
    Jó volna halogatni, halogatni…
    De nincs tovább!

  • Heltai Jenő: Örök szerető

    Dúdolom a régi nótát,
    Keserű egy nóta!
    Van egy régi rossz szeretőm
    Sok esztendő óta,
    Úgy szedtem föl, nem tudom hol,
    Melyik utcasarkon,
    És azóta tartom.

    Mint a jámbor rabszolgához
    A hálás oroszlán,
    Csökönyösen, vakon, bután
    Ragaszkodik hozzám.
    Rimánkodok: pusztuljon már!
    Küldöm, űzöm… mindegy!
    Csak azért se! Nem megy!

    Adtam neki öröklakást,
    Ingyen kvártélyt, kosztot,
    Ezt is, azt is keveselte,
    Mindenből kifosztott.
    Odaadtam… nem tudom mit,
    Nem számolom, mérem:
    Pénzem, agyam, vérem.

    Ő az erős, a hatalmas,
    Én vagyok a gyönge,
    Ha az ajtón kihajítom,
    Az ablakon jön be.
    Akármilyen messze járok –
    Féltékeny a kedves! –
    Nyomon követ, megles.

    Elkísér a kávéházba,
    Elkísér a sírba,
    Bírom, bírom valahogy,
    De ő még jobban bírja.
    Nem ereszt ki a kezéből,
    Torkomon az ujja,
    Fojtogat a furia.

    Sírkövemre, majd ha egyszer
    Föllélegzek mégis,
    Írjátok rá rossz szeretőm
    Átkozott nevét is:
    „Itt nyugszik egy fáradt ember,
    Elnyűtt rongya, csontja,
    S mellette a Gondja.”

  • Heltai Jenő: Éjjel a Margithídon

    A híd alatt a Duna alszik,
    A híd fölött röhög a hold,
    Lisztes pofájú vad Pierrot,
    Gonosz, kiégett, vén kohold.

    Utcák öreg komédiása,
    Nagyszájú, megtépett titán,
    Rákönyököl a háztetőkre,
    Benéz a kocsmák ablakán.

    A paloták függönysorára
    Fagyos, fehér csóvát hajít,
    Csipkék közé surran, kilesve
    A buja ágyak titkait.

    És vigyorog… részeg csavargó!
    Nesztelenül tovább oson,
    Rongyos fehér felhő-ruhában
    Végigdülöng a városon.

    A telefondrót szövevényén
    Budáról Pestre suhan át,
    Hátán cipelve óriási
    Sötétkék bársony batyuját.

    A nagy batyuban, mely tömötten
    Beárnyékolja az eget,
    Aranyat, gyémántot, smaragdot,
    Csillagmilliókat rejteget.

    Hol, merre lopta, tudja isten,
    Viszi zsákmányát boldogan.
    A szörnyű kémény-rengetegben,
    Mint üldözött vad, úgy rohan.

    Megbúvik egy bokor tövében,
    Átsiklik egy sikátoron…
    De egyszerre elébe toppan
    Egy szigorú templomtorony.

    Félelmetes, zord, régi csendőr…
    Megtorpan a sápadt zsivány,
    S alázatos, sunyi mosollyal
    Szerencsés jó estét kíván.

    De nincs menekvés. Áll a csendőr,
    Áll, mint a szikla, hallgatag,
    Csak nagy tüzes szeme világít:
    „Megállj, betyár, megfogtalak!”

    A hold megáll. Már látja, vége…
    Már rajta semmi sem segít…
    Elszántan a Dunába ugrik,
    S a vízbe dobja kincseit.

  • Heltai Jenő: Öreg Marci

    Öreg Marci, jó cigányom,
    Szürke madár száraz ágon,
    Vedd elő a hegedűdet,
    Sirassuk a jó időket.

    Gyere, öreg, ide hozzám,
    Húzd el az én kedves nótám,
    Egyszerűen, némán, halkan,
    Érezzem csak, meg se halljam…

    Azt a régi magyar nótát…
    Tudod-e még? Hogy is volt hát:
    „Szárad a bokor a tetőn,
    Haragszik rám a szeretőm.”

    Legénykedő, kedves nóta,
    Nem hallottam évek óta,
    Kiben ez a nóta járta,
    Hova lett a pesti csárda?

    Akihez sírt a panaszom,
    Hova lett a szőke asszony?
    Szőke asszony forró csókja?
    Elszállt az is, mint a nóta.

    Elszállt az is, mint a nóta,
    De más világ van azóta!
    Régi tüzünk bekiégett,
    Vége már a dicsőségnek.

    Te is, én is megrokkantunk,
    Hova lett a régi hangunk?
    Hova lett a régi kedvünk?
    Bizony nekiöregedtünk.

    A hegedűd sem úgy szól már,
    Nem vagy az már, aki voltál,
    Sebaj, Marci, így is jól van,
    Én se vagyok, aki voltam.

    Vén költőnek, vén cigánynak,
    Keze reszket, szíve fáradt,
    Le is tesszük már maholnap
    Te a vonót, én a tollat.

    Elég soká muzsikáltunk,
    Szép csöndesen félreálljunk,
    A költő is, a primás is…
    Hadd húzza már egyszer más is!