https://verskucko.com

Címke: Humor

  • Barina Vendel: Hogy lehet az!?

    Hogy lehet az, hogy az ember
    Mindent megehet,
    A mit csak a szája kíván,
    A mit csak szeret?
    És mégis a feleségét
    Meg nem eheti,
    Pedig sok mily rettenetes
    Nagyon szereti?

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Kányádi Sándor – Elment Péter

    Elment Péter tököt venni,
    elfelejtett pénzzel menni.
    Hogy a sült tök? Ennyi s ennyi.
    De nem volt mit elővenni.

    Elmaradt a sülttök-vétel,
    étlen maradt szegény Péter.

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Csokonai Vitéz Mihály – Kata napra

    Micsoda nagy vígság van itt a majorba,
    Miért a sövény is úszkál itt a borba,
    Hol vette az ennyi sok úri vendégét,
    Kik dosztig locsolják a spongyia gégét?
    Nem gondolhatják el a felső városba,
    Micsoda trakta van itten a laposba.
    Megholt-é valaki, vagy pedig született,
    Hogy ennyi szép vendég egy házhoz gyűlhetett?
    Midőn így tűnődünk a fundamentumon,
    Azt mondja egy hajdú kinn a pódiumon:
    „Hán bizony, hogy Kata napján megjelentek
    Sok úri vendégek, menjenek be kentek.
    Lájék-é, megőltünk tyúkot, ludat, kappant,
    Bor is vót, de abba a mi szemünk koppant.”

    Így szólott a hajdú. Itt vagyunk, s ha Kata
    Nem bánja, elmondjuk mindjárt adcommata.
    Sajnáljuk valóba, hogy ma még jó reggel
    Nem jöhettünk ide éneklő sereggel.
    De senki eránta semmit se jelentett,
    Hogy még ma Katának tegyünk komplimentet.
    Pedig oly jó szíve van hozzánk őnéki,
    Amelyért tisztelik a múzsák vidéki.
    Kár, hogy meg nem tudtuk elébb azt a napot,
    Amelybe levegyük nála a kalapot.
    Pedig Kata neve azt megérdemlené,
    Hogy a kalendárjom veressel festené.
    Hogy így, mint ünnepet, meg lehetne űlni,
    S ne kellene ilyen későb becsődűlni.

    De semmi, jó neven veszi talán Kata
    Azt is, amit Múzsám íly hamar írhata.
    Nem cifra, de szíves a mi tisztelésünk.
    Csak tiszta lélekből mondjuk, úgy nem késünk.
    Kívánjuk hát, éljen szerelmes párjával,
    Éljen nevedékeny három nimfájával.
    Éljen sok esztendőt gyönyörű napokkal
    S vígadjon örökké fent az angyalokkal.
    E rövid, de fontos áldásunk summája
    Légyen tiszteletünk örökös táblája.

    Reggel is csak annyit tudtunk volna tenni,
    Nem szükség hát mindég kávén megjelenni.
    Mi, mihelyt megtudtuk, versíráshoz fogtunk
    És íly setét este idevánszorogtunk.
    Mi vissza is megyünk, a többi maradjon,
    Szalagja, mentéje kanapéhoz fagyjon.
    Egyszóval, úr és pap, ifjasszony, kisasszon,
    …… a major házhoz mintegy hozzá asszon.
    Kinek kedve nem volt, vagy pedig nincs kedve,
    Bakkantsa meg hazamentekor a medve.
    Ezzel jó éjtszakát kívánuk és Katót
    Instáljuk, hogy ő is kívánjon [adiót].

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Baka István: A hat tyúk

    Hódolat La Fontaine-nek
    (Kincskereső, 1995. március)

    Tollát mésszel bekente hat tyúk,
    és azt képzelték: ők a hattyúk,
    s hattyúdaluk elzengni bátran
    beugrottak a tóba hárman,
    de nem mondhatták azt se: kot,
    s a vízbe fulladtak legott.

    A másik három kinn a parton
    csak ennyit mondott erre: „Pardon!
    Mély itt a víz, nem is magos,
    inkább leszek kendermagos,
    reumás lesz a térgye, szárnya,
    akinek büdös már a trágya.
    Hattyúvá nem vágyunk mi válni,
    jobb lesz az ólban kotkodálni.”

    (1995)

    Forrás: DIA — PIM

  • Baka István: Egy kis (éjjeli) zenetörténet

    (1993, Népszabadság, 1993. december 21.)

    Bachhoz így szólt Telemann:
    „A kisgatyám tele van.”
    Bach ezt mondta néki: „Kend el!
    Csak vigyázz, ne lássa Händel!”

    Bécs utcáit járva Mozart,
    meglátott egy árva lószart,
    s szólt: „Ki orrát beleveri,
    nem lesz más, mint Salieri.”

    Sárgaházba jutva Schumann,
    nyakig elmerült a búban:
    „Látom már, a sors rám pikkel, –
    mért is kezdtem Clara Wieckkel?”

    Lányától ebédre Liszt
    nem kapott csak tejbegrízt;
    s kérte őt: „Cosima, vágd el!
    A felét hadd falja Wagner.”

    Nőjét hívta Mahler: „Alma,
    nékem már az élet alma.
    Légy okoska, árad verd fel!
    S elvesz majd Kokoschka, Werfel.”

    Feldöntve a kottatartót,
    Operából ront ki Bartók:
    „Nem kell ez a rusnya hodály;
    írjon zenét ide… Lehár!”

    Ha nem tetszik Penderecki,
    az ajtómon penderedsz ki!

    Forrás: DIA — PIM, Népszabadság (1993. dec. 21.)

  • Nadányi Zoltán: Mariann a kádban

    Mire ébredtem máma?
    Zúgatják a csapot.
    Túlságos volt a lárma,
    amit a csap csapott.

    Egyszerre kitalálom,
    a fürdőben ki van,
    és szememből az álom
    kiszáll, ez Mariann!

    Fürödni fog, rivalgó
    hangokkal hirdeti,
    közöttünk csak az ajtó,
    mulatság ez neki.

    Csak azt akarta, tudjam
    és máris belekezd.
    A csap utolsót buggyan,
    rátolja a reteszt.

    És jönnek hangok, újak.
    Lepedőlobbanás,
    hogy attól is vaduljak,
    utána csobbanás.

    Most lép a kád vizébe,
    tudatja ezt velem,
    hogy ő, a szépek szépe,
    már tiszta meztelen.

    És nem merül be rögtön,
    kicsit még elidőz,
    még hagyja, hömpölyögjön
    térde körül a gőz.

    Jó így a kádban állni,
    szemközt a nagytükör,
    nem tud a képtől válni,
    mely benne tündököl.

    Azért van csend. Csak egy-két
    neszecske hangzik el:
    meg-megsimítja testét.
    Most meg felém figyel.

    Kíváncsi szörnyű módon,
    Ébren vagyok-e hát
    és hallja, forgolódom,
    lobbantom a gyufát.

    Csobban a víz is mingyárt,
    ez volt a felelet.
    Ajtón keresztül így vált
    velem titkos jelet.

    Most már folytatja bátran,
    keverint, kavarint,
    sétára kel a kádban,
    csapokon csavarint,

    szájában édes ízzel,
    ez tán a szerelem,
    így játszik ő a vízzel,
    a vízzel és velem.

    Csak azután merül be,
    a vízben új zavar,
    előre, hátra dűlve,
    egész vihart kavar.

    a kád is belekondúl,
    aztán egyszerre csend
    és semmi hang azontúl,
    csak a csap csöppje cseng.

    A csend meséli szépen:
    most csendbe heverész,
    kagyló a tó vizében,
    milyen szép és merész!

    Heverész, meg se moccan,
    csak fel meg letekint,
    az ajtót nézi hosszan,
    meg a vizet megint

    és tudja, hogy az ajtó
    csupa szem, csupa fül,
    és nem riad meg attól,
    hogy nincsen egyedül.

    Új hangok, egyre szebbek,
    most a vízből kikel.
    a visszacsurgó cseppek,
    azok zenélik el.

    Most meg a szappan futkos,
    tartóba dobja, kopp,
    aztán tenyere futkos,
    hol a bal, hol a jobb,

    nyomában édes, titkos,
    szemérmes sugdosás,
    a két szép karja sugdos,
    milyen csodás, csodás,

    az egész teste sugdos,
    csupa halk titkokat,
    minden tájéka titkos
    hangokkal hívogat

    és mind másféleképpen
    és én nem is tudom,
    melyik is sugdos éppen,
    melyik rózsás idom.

    És néha egyik-másik
    halkan fel is kacag,
    szembekötősdit játszik
    velem, azon kacag

    és sóhajok fakadnak
    és hallga, mint a csók,
    oly hangok is akadnak,
    csicsergők, cuppanók.

    Jaj, ezt már megsokallom,
    befogom fülemet,
    de úgy is hallom, hallom,
    oly hangos üzenet:

    most a zuhany záporzik!
    egész testét veri!
    az egész teste porzik!
    halmai, völgyei!

    az egész teste végig
    felzendül odaát
    és zengi fel az égig,
    diadalmas dalát!

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Pitypang

    Kezed felé
    Kezed, hajad felé
    Kezed, hajad, szemed felé
    Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
    Mit kapkodok?! – mindegyre kérded
    Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán –
    Virág
    Mért nem szelíden simogatva
    Ahogy szokás, ahogy mások teszik
    Miért kapkodva, csillogó szemekkel
    És mért nevetek hozzá – szemtelenség!
    Ilyen csúnyán, fülsértő – élesen!
    Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemre ütsz!
    Pitypang, ne hagyj itt
    Inkább megmondom
    Megmondom – várj, füledbe súgom,
    Hajtsd félre azt a tincset.
    Kezed felé
    Kezed, hajad felé
    Kezed, hajad, szemed felé
    Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
    Mi kapkod így – hát mégse jut eszedbe?
    Mi kapkod így – még mindig nem tudod?
    Pedig ily bosszús arccal
    Próbálod elhárítani akkor is
    Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
    Porzód felé
    Porzód, bibéd felé
    Porzód, bibéd, szárad felé
    Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé
    Mi kapkod így, pitypang? – A szél!
    A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
    Vígan visítva bosszúságodon.
    Pitypang, mi lesz?
    Ez még csak a szellő
    Ez még csak kapkod és fütyörész
    De én még nem is beszéltem neked a családomról
    Hallod-e, hé!
    Füttyös Zivatar Úr volt az apám – anyám az a híres arkanzaszi Tájfun
    Tölcséres vihar a sógorom –
    Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan – alélva
    Felhőbefuró forgószél tetején?
    Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

    Forrás: Szeretni tehozzád szegődtem

  • Nagy Gáspár: Egy alul is múlhatatlan polgár felülmúlhatatlan sírfelirata

    Mert egyszer mindenkire sor kerül,
    Lám, így végződik életünk balul…
    És színről színre minden kiderül,
    Ha majd a föld felül… és én alul.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Zelk Zoltán: A költő Arany szavával vigasztalódik

    Ily tudomány elnémított,
    ily tudományra nincs szavam,
    de száz esztendő száz falán
    keresztül is szól még Arany,

    kiről egyszer megmondatott,
    – mivel ő is megméretett –
    akkor jók versei, ha ki-
    várja a végső ihletet…

    S az „ihletváró” drága agg
    akkor neked is felele,
    mert így szólt – ezt tudod talán –
    hogy: Várja? Várja a fene!

    Forrás: DIA – PIM

  • Juhász Gyula: Az önemelő polgár

    Már rég pihen a komoly lantom
    És rég nem pihent már a víg,
    A komolyat most már fölajzom
    És rajt’ ez ige hallatik:
    Láttam királyt Beóciában,
    Dívát, ki néha énekel,
    Láttam Maraton győzedelmét,
    Háziúrt, aki nem emel.

    Láttam Polónyit, aki Géza
    És láttam Fedák Sárit,
    De nem láttam eddig állampolgárt,
    Aki több adót áhít!

    Uram, bocsásd el már szolgádat,
    Mert láttam végre, végre őt,
    Kevés adó miatt föllebbező
    Szegedi adófizetőt.

    Nápolyba menni és meghalni,
    Ezt mondták mindig még nekem,
    Czímer Károlyt meglátni s élni:
    Ezt hirdesse ma énekem!

    Valóban, aki így adózik
    És aki adót így emel,
    Annak a város úgy adózzon,
    Hogy szobrot emeljen a korzón,
    Bár ennél többet érdemel.

    1908

    Forrás: MEK