Ó! Ó! Ó!
Mesterségünk a fotó!
Í! Í! Í!
Házhoz jövünk, hogyha hí!
Forgatjuk a kamerát,
lekapjuk a kamarát,
háznépét és szamarát –
Megörökítjük a Mát!
Ő! Ő! Ő!
A fotóé a jövő!
Ó! Ó! Ó!
Mesterségünk a fotó!
Í! Í! Í!
Házhoz jövünk, hogyha hí!
Forgatjuk a kamerát,
lekapjuk a kamarát,
háznépét és szamarát –
Megörökítjük a Mát!
Ő! Ő! Ő!
A fotóé a jövő!
Az este jöttem Soroksárról,
Természetesen, hogy gyalog,
Most legelőször vagyok itt benn,
És piros almát árulok.
Édesanyámnak megigértem,
Hogy magamat itt jól viselem,
És kerülöm a katonákat,
Ha szóba állanak velem.
Amint a pesti vámhoz értem,
Ott a finánc már jött elébem:
„Csók nélkül, angyalom, be nem mész!”
Így szólt a pénzügyőri szemlész.
Hallgattam a szavára én,
Én ostoba, én ostoba!
De megvigasztalt az a tény,
Hogy finánc volt s nem katona.
Elmúlt a pénzügyőri szemle,
És hogy tovább lejtettem én,
Már újra egy katona féle
Nyájas mosollyal jött felém,
Fején sisak, az oldalán kard,
Nyakán ezüstből volt a szám,
„Ez katona” – mondok magamba,
Pedig hát rendőr volt csupán.
Míg a ruháját megcsodáltam,
Megcsípte nyájasan vállamat:
„A csókod édes, adj belőle!”
Így szólt a pesti rendnek őre.
Hallgattam a szavára én,
Én ostoba, én ostoba!
De megvigasztalt az a tény,
Hogy rendőr volt s nem katona.
Ahogy mindig beljebb kerültem,
Jött sorra még nem egy, de húsz
Ezüst sujtásos pomp funéber,
Villanyvasúti kalauz,
Bankszolga, portás és tűzoltó,
És vígszínházi jegyszedő,
Liftes legény egy nagy hotelbul,
És automobil-vezető.
Ez így ment folyton szakadatlan,
Ők csókot kértek, én meg adtam.
Majd az anyámnak elmesélem,
Hogy semmitől azért ne féljen.
Hallgattam a szavukra én,
Én ostoba, én ostoba!
De megvigasztal az a tény,
Hogy minden volt, de nem volt katona.
Nemrég egy súlyos pillanatban
magamhoz egy tanárt hívattam:
hogy itt mi fáj, hogy ott mi szúr
no, nézze meg professzor úr!
Ő idenéz, ő odanéz
s azt mondja: „Semmi az egész!
De óvatosságból, barátom,
a hasát mégis föl kell vágnom!”
Az ingujját föltűrte menten
és vágni kezdett a kegyetlen.
Sokat nevettem életemben,
de így még sohasem nevettem.
Sokat nevettem életemben,
de így még sohasem nevettem.
És vágni kezdett jobbra, balra,
aztán… no, aztán összevarrta,
és a tanár úr, a derék,
föltette a cilinderét,
fölhúzta mindkét kesztyűjét
és tanakodva nézett szét.
Az esernyőjét, ó, a bamba,
bent felejtette a hasamba.
Én láttam, mikor beletette,
de azért sem figyelmeztettem.
Sokat nevettem életemben,
de így még sohasem nevettem.
Sokat nevettem életemben,
de így még sohasem nevettem.
Mikor fizetni kellett, – lám, lám! –
Az ernyő rajta volt a számlán.
Az ára ötven korona,
és nem nyithatom ki soha.
Ezerszázötven koronát
nyújtottam a tanárnak át.
Azaz hogy pardon… jó előre
levontam húsz fillért belőle:
ez jár nekem mint ruhatárnak –
ezt a tanárral megértettem.
Sokat nevettem életemben,
de így még sohasem nevettem.
Sokat nevettem életemben,
de így még sohasem nevettem.
🎵 https://www.youtube.com/watch?v=p9RwRM_aMr0&list=RDp9RwRM_aMr0&start_radio=1
Nagypapácska, nagymamácska,
Két fehérhajú öreg,
Akik együtt megvénültek,
Lent a kertben együtt ültek,
Harmatos volt még a regg,
Trallala, trallala,
Harmatos volt még a regg.
És megszólalt nagymamácska,
Mint egy régi zongora:
„Rajta, valld be most barátom,
Nem haragszom, megbocsátom,
Nem csaltál-e meg soha?
Trallala, trallala,
Nem csaltál-e meg soha?”
Nagypapácska fejvakarva
Szól: „Bevallom hát… no jó…
Fordítsd félre most az orcád,
Egyszer voltam hűtlen hozzád,
Egyszer voltam áruló,
Trallala, trallala,
Egyszer… érted, kis bohó?”
„Látod, látod, milyen kár volt”
Mondja most a nagymama –
„Hisz az ember gyönge, gyarló,
S az az egy is, te pazarló,
Nékünk mily jól esne ma,
Trallala, trallala,
Nékünk mily jól esne ma!”
Elmentem egyszer Önhöz édes,
sok-sok igérgetés után,
e diszkrét célra Ön kibérelt
egy kétszobás lakást Budán.
Oh, nem valék szerelmes Önbe,
ettől nyugodtan alhatik.
De hát nem tudtam mit csinálni
háromtól hatig.
Férjem ilyenkor nincsen otthon,
a magány rossz tanácsadó,
átmentem többször is Budára,
ez ugye megbocsátható?
Ön oly szelíden tud susogni,
ez engem úgy elandalít…
A végén a babája lettem
háromtól hatig.
A nagy szerelmi virradatra
hamar borult az alkonyat,
eloszlott lassankint a mámor,
tüzünk lassankint lelohadt.
Ritkábban mentem át Budára,
Ön is csak néha-néha hítt,
ilyenkor szörnyen untuk egymást
háromtól hatig.
Ma szakítottunk, hála Isten,
szívem dobog, szemem ragyog.
Nem kell többé Budára mennem,
szabad vagyok, szabad vagyok!
Derülten nézek a jövőbe,
csak egy dolog nyugtalanít,
hogy mit fogok eztán csinálni
háromtól hatig.
Egy régi, régi, régi nóta,
Mely mindörökké új marad:
A mámor elszáll lepkeszárnyon,
A macskajaj, jaj megmarad.
Álomnak ébredés az ősze,
A hűvös őszre jő a tél,
Télre tavasz, virág, madárdal –
A macskajaj örökkön él.
Új szerelemre új csalódás,
Édes gyönyörre bús sohaj,
A bús sohajra új gyönyör jön,
Csak egy örök, a macskajaj.
A macskajaj gonosz betegség,
És akit egyszer elfogott,
Nem szabadul meg soha tőle,
Amíg a szíve csak dobog.
Annak nem ízlik ital, étel,
Az egyre nyögdécsel, sohajt,
Az nem hevíti csókra többé
A legtüzesebb asszonyajk.
És egyre hervad, egyre sápad,
És egyre véknyabb lesz, szegény,
Hogy mi emészti, hogy mi bántja,
Nem tudja más, csak ő meg én.
Mert aki ezt a verset írta,
Az tudja jól, mily szörnyű baj,
Mily rengeteg csapás a szívnek
A macskajaj, a macskajaj!
Öreg csatár emlékkönyvébe
A világ egy futball-pálya,
Mi vagyunk a labda rajt,
Melyet a sors fürge lábbal
Jobbra rugdal, balra hajt.
Végre jő az utolsó gól
És a játék vége bús,
Halál ellen nincs orvosság,
Halál ellen nincs kapus.