Címke: Humor

  • Arany János: A bajusz

    Volt egy falu – nem tudom, hol,
    Abba’ lakott – mondjam-é, ki?
    Se bajusza,
    Se szakálla,
    Egy szőrszála
    Sem volt néki;
    Annálfogva helységében
    Nem is hítták egyéb néven:
    Kopasz-szájú Szűcs György bátya;
    E volt az ő titulája.
    No mert (közbe legyen mondva)
    Azt az egyet meg kell adni,
    Hogy a Szűcs György falujában
    Könnyű volt eligazodni:
    Mivel ottan minden ember
    Névhez jutott olcsó szerrel
    Azon felűl, mit az apja
    Adott neki, meg a papja.
    Nem tudom, ha más vidéken
    Megvan-é e szép szokás,
    Nem tudom; de nagy kár lenne,
    Ha divatból úgy kimenne,
    Mint például – hogy többet ne
    Mondjak… a káromkodás!

    Egyébiránt Szűcs György gazda
    Semmit is el nem mulaszta,
    Hogy bajuszát megnövelje,
    Meglévén… a puszta helye. –
    Kente, fente ő azt írral,
    Kígyóhájjal, medvezsírral,
    Ebkaporral, kutyatéjjel;
    Meg is nőtt az minden éjjel

    • Tudniillik: álmában;
      S ha fölébredt, mennyi kéjjel
      Tapogatta… hiában! Ami pedig Szűcs György gazdát
      Máskülönben illeti:
      Nem bolond ember volt ám ő:
      Ládájába’ pénz, egy bögre,
      Azonkívül juha, ökre
      És – szamara volt neki.
      Sőt az is szent, hogy már régen
      Ott ülne a birószéken,
      Hasa, hája, kéknadrága…
      Minden kész e méltóságra:
      De mit ér, ha nincs bajusz!
      Ily anyám-asszonyos képpel
      Sosem választá a nép el;
      Szavazott rá tíz, vagy húsz.

    Oh ti, kiket a természet
    Bajusz-áldással tetézett,
    Ti nem is gondolhatjátok,
    A csupasz száj mily nagy átok!
    Ti, midőn a szúrós serte
    Sima állotok kiverte,
    Minden szentet sorra szedtek
    S a beretvától sziszegtek!

    Ti, ha egyszer, hébe-korba’
    Beleér levesbe, borba
    Szegény ártatlan bajusz; vagy
    Télen át rá jégcsap, zúz fagy:
    Már az olyan nagy sor nektek!
    Már ollót mit emlegettek,
    Nem tudván, e szőr mily drága,
    Becsesebb a drága gyöngynél:
    E hiányzott csak Szűcs Györgynél,
    S lám! hiányzott boldogsága.
    Mily irígyen nézte másnak,
    A legutolsó kapásnak,
    Hogy mohos a szája-széle:
    Bezzeg, cserélt volna véle!
    De mi haszna! mindhiába!
    Nincs orvosság patikába,
    Széles mezőn, drága kertben,
    Vagy más helyen,
    Ami neki szőrt neveljen!
    S már a bajszot úgy gyülölte,
    Hogy legott a méreg ölte,
    Látva, hogy nő más embernek,
    Vagy korommal fest a gyermek
    Sőt csupán ezér’ a macskát
    Sem tűrhette udvarában, –
    S bajuszt kapván áldott nője,
    Elkergette, vén korában.

    Történt, hogy oláhcigányok,
    

    (Tudvalevő nagy zsiványok)
    Kóborlának a vidéken,
    S megszálltak a faluvégen.
    Nosza mindjár’ sátort ütnek,
    Tüzet rakva, főznek, sütnek
    Abból, amit valahonnan
    Más faluból idehoztak,
    Minthogy onnan
    Éhen-szomjan
    Búcsu nélkül eltávoztak.
    Meghíják a rokonságot,
    A helybeli cigányságot,
    És ezeket tőrül hegyre
    Kivallatják mindenképpen:
    Mi van? hogy’ van a helységben?
    S a hallottat szedik begyre.
    Épen mint a jó vezér,
    Ha az ellenséghez ér,
    Minden bokrot és fatörzsöt,
    Minden zegzugat kikémel;
    Lassan mozdul seregével,
    Küld vigyázót, előörsöt,
    Puhatolja, merre gyengébb,
    Hol erősebb az ellenség;
    Nem siet, de csupa szemfül,
    S mikor aztán ütközetre
    Megy a dolog: gyors a tettre,
    Veri a vasat, míg meg nem hűl.
    Nemkülönben a bölcs vajda
    Haditervet kohol mindjárt:
    Nincsen egy ház, nincs egy pajta,
    Hogy ne tudná csinyja-binját:
    Hol lakik dús özvegy asszony,
    Kit jó móddal megkopasszon?
    Melyik háznál van eladó
    Sári, Panni, Zsuzsi, Kató,
    Ki legény után bolondul?
    Mert az a jövendölést
    Megfizeti ám bolondul!
    Kinek esett holmi kára
    S van szüksége prófétára,
    Hogy nyomába ne jöhessen,
    Sőt, ami több, ráfizessen?
    Ki szeretne gazdagodni,
    Könnyű módon pénzhez jutni:
    Ásni onnan, hova nem tett,
    Vagy, ha tett is,
    A letett kincs
    Időközben elszelentett?
    Mindez a vén vajda gondja,
    Ki nem adná egy vak lóért,
    Hogy a magyar kész bolondja.

    Nem kerülte ki figyelmét
    

    Szűcs György uram nyavalyája,
    Gondolván, hogy ő kigyelmét
    Egy kissé megberetválja.
    Nem kell ahhoz néki szappan,
    Anélkül is mester abban:
    Szőrmentibe, vagy visszára
    Beretválni nincsen párja.
    Kivált most, hogy az idő
    S alkalom oly kedvező;
    Ripeg-ropog
    A sarló-fog,
    Munkától ég a mező;
    Nincsen otthon
    Csak az asszony,
    Hogy megfőzzön,
    Vagy dagasszon;
    Vagy ha néhol egy beteg
    Szalmaágyon fentereg;
    Vagy a seprű, házőrzőnek
    Felállítva küszöbre;
    De ha Isten meg nem őrzi,
    Ott lehet az örökre.

    Egyedül van Szűcs György gazda,
    

    Egy lélek sincs udvarában:
    Hát im! a furfangos vajda
    Beköszön a pitvarában.
    “Ejnye gazduram, a kőbe!
    Mi dolog az, hogy kigyelmed
    Bajuszát levágja tőbe?
    Magyar ember-é kigyelmed?”
    Milyen szemmel nézett rája
    Szűcs György gazda, képzelhetni:
    A vasvillát sem lehetne
    Mérgesebben odavetni;
    De a cigány győzte szóval,
    Hízelgővel, úsztatóval:
    Míg György el nem panaszolta,
    Hogy’ áll a dolog mivolta.

    "Szent Pilátus! minő szégyen!
    

    Hát miér’ nem mondta régen
    Sohasem volt? nem is termett?
    Hát miért nem mondta kelmed?
    Nagy bajusza volna régen:
    Hisz ez az én mesterségem!”

    Megörűle György a szónak,
    

    Hogy bajusza lesz maholnap,
    S mintha nőne a szép sörte,
    Már a helyét is pödörte.
    Sonka, sódar,
    Füstös oldal,
    Liszt, szalonna,
    Főzelék,
    Van elég;
    Ráadásul jó ozsonna,
    S valamit a vajda kére,
    Megalkudva, megigérve.
    Nosza tüzet rak legottan,
    Lobog a láng, bőg a katlan,
    Száll a szikra, fojt a füst,
    Fő a fürdő; forr az üst,
    Benne mindenféle gyimgyom,
    Holmi gizgaz, holmi ringy-rongy
    Ami úton, útfelen
    Elhányódik, vagy terem.
    E bűbájos fürdőlében
    Nő meg a György bajsza szépen;
    S ha hibáznék egy kicsi:
    A babona ráviszi.

    Kész immár a bornyomó kád:
    Szűcs György jó remény fejébe,
    Nyakig ül a szennyes lébe,
    Istennek ajánlva dolgát.
    A cigány sereg azonban
    Beszivárog alattomban;
    Jön elébb egy, aztán kettő,
    Mintha csak úgy történetből:
    Szerencsére a vajdának
    Épen jó, hogy bebotlának!
    Egy tüzet rak, más vizet mer,
    Másik fát hoz… kell az ember;
    Úgy szaladnak! úgy segítnek!
    Dolgot ád a vajda mindnek.

    Hogy pedig a hasznos pára
    Szűcs uram fejét megjárja:
    Elővesznek egy nagy ponyvát
    És a fürdőkádra vonják;
    S a kád mellett körbe-körbe
    Tánc kezdődik, fürge, pörge;
    Kalapácstól dong a donga;
    “Tiktak, tiktak” foly a munka,
    S egy büvös dal
    Ümmög halkal:
    “Bajusza lesz Szűcs Györgynek,
    Igen biz a, szegénynek.”
    S míg a ponyvát sietősen
    Jó erősen
    Apró szeggel odaszegzi,
    A cigányhad ujra kezdi:
    “Bajusza van Szűcs Györgynek,
    Ne irígyeld szegénynek!”

    Ezalatt a pénzes bögre
    

    Búcsujárni ment örökre,
    Követé a füstös oldal,
    A szalonna, meg a sódar,
    Az ágynémü, fehérnémü,
    A vasféle, meg a rézmű.
    Szóval, ami könnyen mozdult,
    Lába kelvén, mind elpusztult,
    Mert a gazda – “tiktak, taktak” –
    Nem hallá, hogy zárat nyitnak.

    Meddig űle György a kádban
    

    Lepedővel leszögezve,
    Nincs megírva krónikámban.
    Csak annyi van följegyezve,
    Hogy mihelyt abból kilépe,
    Tükröt vévén a kezébe,
    Hogy bajuszát felsodorja:
    Nem tehette, mert nincsen mit!
    Mert bajusza nem nőtt semmit,
    De igen a füle s orra

  • Arany János: A fülemile

    Hajdanában, amikor még
    Így beszélt a magyar ember:
    Ha per, úgymond, hadd legyen per!
    (Ami nem volt épen oly rég) –
    Valahol a Tiszaháton
    Élt egy gazda: Pál barátom,
    S Péter, annak tőszomszédja;
    Rólok szól e rövid példa.

    Péter és Pál (tudjuk) nyárban
    Összeférnek a naptárban,
    Könnyü nekik ott szerényen
    Megárulni egy gyékényen;
    Hanem a mi Péter-Pálunk
    Háza körűl mást találunk:
    Zenebonát, örök patvart,
    Majd felfordítják az udvart;
    Rossz szomszédság: török átok,
    S ők nem igen jó barátok.

    Ha a Pál kéménye füstöl,
    

    Péter attól mindjár’ tüszköl;
    Ellenben a Péter tyukja
    Ha kapargál
    A szegény Pál
    Háza falát majd kirugja;
    Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
    Mely a kert alá is elhat!
    Ez sem enged, az se hagyja,
    S a két ház kicsínye, nagyja
    Összehorgolnak keményen,
    Mint kutyájok a sövényen
    Innen és túl összeugat
    S eszi mérgében a lyukat.

    De, hogy a dologra térjek,
    

    Emberemlékezet óta
    Állott egy magas diófa,
    Díszeűl a Pál kertjének.
    A szomszédba nyult egy ága,
    Melyet Péter, minthogy róla
    A dió is odahulla,
    Bölcsen eltűrt, le nem vága.
    Történt pedig egy vasárnap,
    Hogy a fentírt fülemile
    Ép’ a közös galyra üle,
    Azt szemelvén ki oltárnak,
    Honnan Istent jókor reggel
    Magasztalja szép énekkel:
    Megköszönve a napot,
    Melyre, im, felvirradott.
    A sugárt és harmatot,
    A szellőt és illatot;

    A fát, melynek lombja zöld,
    A fészket, hol párja költ,
    Az örömet, mely teli
    Szivecskéjét elteli;
    Szóval, ami benne él
    S mit körében lát, szemlél,
    Azt a pompát, fényt és szint,
    Mely dicsőség

    • Semmi kétség –
      Ő érte
      Jött létre
      Csupán ő érette mind!
      Elannyira, hogy Pál gazda,
      Ki gyönyörrel ott hallgatta,
      Így kiáltott örömében:
      “Istenem, uram
      Beh szépen
      Fütyöl ez az én madaram!” “Kendé bizony az árnyéka!
      Mert olyat mondok, hogy még a…”
      Hangzik átal a sövényen
      Egy goromba szó keményen.
      “Hát kié – pattogja Pál –
      Mikor az én fámra száll?”
      “De az én portámon zengett:
      Hogy illetné a fütty kendet!”
      Pál nem hagyja: őtet uccse!
      Péter ordít: ő meg úgyse!
      Többrül többre, szórul szóra,
      Majd szitokra, majd karóra,
      Majd mogorván
      Átugorván
      Ölre mennek, hajba kapnak;
      Örömére a szent napnak
      Egymást ugyan vérbe-fagyba, –
      Hanem a just mégsem hagyva. Pál azonban bosszut forral,
      És ahogy van, véres orral
      Megy panaszra, bírót búsit,
      S melyet a vérszenny tanúsit
      A bántalmat előadja.
      Jogát, úgymond, ő nem hagyja.
      Inkább fölmegy a királyig
      Térden csúszva: de a füttyöt,
      Mely az ős diófárul jött,
      Nem engedi, nem! halálig.
      Nyomatékul egy tallért dob
      Az igazság mérlegébe,
      Mit a bíró csúsztat a jobb
      Oldalon levő zsebébe. Pétert sem hagyá pihenni
      A nagy ártatlan igazság:
      Nem rest a biróhoz menni
      Hogy panaszát meghallgassák.
      Így s úgy történt, – elbeszéli,
      Övé a fütty, ő azt véli:
      Nincs vármegye,
      Ki elvegye,
      Nincsen törvény, nem lehet per.
      Hisz azt látja Isten, ember! –
      De, hogy a beszédet össze
      Annál jobb rendben illessze,
      Az ütlegből sokat elvesz
      És a joghoz egy tallért tesz,
      Mely is a birói zsebben
      Bal felől, a szív iránt,
      Meghuzódik a legszebben. Felderüle a kivánt
      Nap, mely a vitát eldöntse,
      Hogy a fülemile-pörben
      Kinek szolgál a szerencse.
      Ámde a birót most cserben
      Hagyja minden tudománya,
      És ámbátor
      Két prókátor
      Minden könyvét összehányja,
      S minden írást széjjeltúr is:
      Ilyen ügyről,
      Madárfüttyről,
      Mit sem tud a corpus juris;
      Mignem a biró, haraggal
      Ráütvén a két zsebére
      S rámutatván a két félre,
      Törvényt monda e szavakkal
      A szegény fülemilére:
      Hallja kendtek!
      Se ide nem, se oda nem
      Fütyöl a madárka, hanem
      (Jobb felől üt) nekem fütyöl,
      (Bal felől üt) s nekem fütyöl:
      Elmehetnek. *

    Milyen szép dolog, hogy már ma
    Nem történik ilyes lárma,
    Össze a szomszéd se zördül,
    A rokonság
    Csupa jóság,
    Magyar ember fél a pörtül…
    Nincsen osztály, nincs egyesség
    Hogy szépszóval meg ne essék,
    A testvérek
    Összeférnek,
    Felebarát
    Mind jó barát:
    Semmiségért megpörölni,
    Vagy megenni, vagy megölni
    Egymást korántsem akarja:
    De hol is akadna ügyvéd
    Ki a fülemile füttyét
    Mai napság felvállalja!?

    (1854)

  • Arany János: A hegedű

    Víg legenda

    Krisztus urunk Szent-Péterrel
    Vándorolván gyalogszerrel,
    Magyarhont is útba ejté,
    Az alföldet nem felejté,
    Ha a beszéd nem szófia
    És áll a géográfia,
    Amit ugyan eldönteni
    Szoroska hely az itteni.
    Mondom tehát, mennek vala:
    Elől az Úr, –
    Nehány lépésre szótlanúl
    Követte hű apostola.

    Útközben egy csárdához értek,
    Vendég ivott abban temérdek,
    Azaz hogy mindenféle sok
    Palóc, matyó fuvarosok,
    Jó alkura, még jobb hiszembe’
    Tehert szállítva Debrecenbe,
    Bogárhátú, széles faru
    Szekereik, mint egy falu,
    Oly szanaszét, rendetlenül,
    Hevertek az állás körül;
    Míg a lovak, mint ünnepen,
    Szélt vettek a széles gyepen
    S nem látszanak busúlni rajta,
    Hogy valaki el-, vagy behajtja,
    Vagy eltévednek és soha
    Nem lesznek a matyó lova.
    Ellenben a jókedvű gazdák –
    Ők úgyse’ gondolnak vele:
    Busúljon a ló – arra bizzák –
    Hiszen elég nagy a feje;
    A kancsó kézről-kézre jár,
    Énekelik, hogy: isz – sza már;
    Hallani zajt,
    Hangos kacajt,
    Szidalmat is, épűletest,
    Rohadt beszédekkel vegyest.

    Péternek mindez új dolog,
    

    Szeretné látni, hallani
    Kissé közelről az egészet,
    És, mintha vonná valami,
    A csárda felé sompolyog,
    Gondolva, hogy tán csak benézhet.
    Aminthogy rögtön is bement,
    Urának ellenére, ki
    Szelíd hangon így szólt neki:
    “Ne menj be, Péter!”
    Nem mondja kétszer;
    De, büntetésül, hogy bement,
    Hátára hegedűt teremt.

    S alighogy a küszöbre lép,
    

    Alig fordúl egyet elébb,
    Midőn körötte, mint a méh,
    Felzendül a garázda nép.
    “Huzd rá! huzd rá! kiáltja mind,
    Dolgozván a sok itce, pint;
    Az egyik a borát köti,
    A másik pénzét csörgeti;
    Furfangosabb elmével egy
    A léces kármentőbe megy
    S a fürge csaplárnét kivonja,
    Szintúgy repít belé a kontya,
    És táncra-billegőn a pár
    Elébe áll, nótára vár.
    Péter pedig csak néze szét:
    Mirevaló minde beszéd?
    A hegedű… az oly csodás:
    Nem látja ő, de látja más.
    Hiába szólt, hiába kért,
    Hogy ő a nótához nem ért: –
    Tűzre olaj a kifogás,
    Kopasz mentség, szabadkozás.
    És már nőttön-növő dühök
    Miatt a házpalló dübög;
    Alant a ház pallója, fent a
    Béketürő mester-gerenda;
    Ütés ütésre, botra bot:
    Veszedelmes egy állapot!
    Én nem tudom, de gondolom,
    Hogy abból Péter is kapott.

    Az Idvezítő ezalatt
    

    Szép csöndesen tovább haladt,
    S midőn elérte a tanitvány,
    Feléje fordult, így tanitván:
    “Kiváncsiság bűnnek fele,
    A rossznak már nézése ront;
    Ki szántszándékkal lett bolond,
    Hagyd ott! ne szólj aznap vele;
    Józanság! a szavam, – de részeg
    Ember elől én is kitérek.”

    (1853. ápr. 17.)

  • Arany János: Régi jó időből

    Elfolyt a méz a köpűből,
    A köpű is romba:
    Beléesett egy vén medve
    Világfájdalomba;
    Dirmeg idébb, dörmög odább,
    Hangja szép goromba:
    Hej! nem így volt, más világ volt
    Fiatal koromba!

    Nem őrizte akkor a méh
    Szuronnyal a mézet,
    A szamóca és a málna
    Bővebben tenyészett;
    Nem volt ilyen hosszu a tél –
    Alighogy a talpam
    Fölfelé is, lefelé is
    Egyszer végignyaltam.

    Csöve nem volt a vadásznak,
    Az oláhnak botja –
    Sem pedig így megviselve
    Bundám állapotja.
    Zöld erdőben, zöld mezőben
    Barangolva bátran,
    Kiskirályi méltósággal
    Tetszésemre jártam.

    Akkor minden tüskebokron
    Nem volt ennyi fészek:
    Mély odúból huhogtak az
    Udvari zenészek;
    Tele szájjal énekeltek;
    Szélesen és hosszant;
    Ez az apró sok csicsergés
    Engemet csak bosszant.

    No de ‘iszen, bár nehezen,
    Tűröm, amig tűröm,
    Bölcseségem a világnak
    Fogaim közt szűröm;
    S ha nem akarja bevenni
    A jó tanulságot:
    Felfalom egy ásítással
    Az egész világot.

  • Arany János: ÚJÉVI KÖSZÖNTÉS

    ÚJÉVI KÖSZÖNTÉS

    Mint a Noé hű galambját,
    Ki reménynek viszi lombját,
    Várnak engem mindenek;
    Sok sötét arc lángra lobban,
    Sok kebel ver hangosabban,
    Ahol én megjelenek.

    Kérdik: van-e levél Tüge?
    S kiki, amin szíve csügge,
    Arra gondol hirtelen:
    Ez rokonra, jó barátra,
    Az geschäftre, actiákra
    S hogy kél a rozs odafenn.

    Ez, ha rózsaszín kopertát
    Hoztam neki: egy sechsert ád,
    Máskép nincs becsűletem;
    Amaz reszket, ha nincs frankó,
    S bár majd fölveti a bankó,
    Rám kiált: nem fizetem!

    Pénzt vár a diák gyakorta,
    De ha atyja jól lehordta:
    Hogy reám néz, mily vadon!
    Úrfi, legyen jó reménybe:
    Nem búhattam a levélbe,
    Ahogy vettem, úgy adom.

    Így bolyongok télen, nyáron,
    Porba, fagyba, vizen, sáron
    Tisztem teljesítni kész;
    És most boldog új esztendőt
    Kíván szebbnél szebb jövendőt

    Tüge Sándor
    levelész

    (1853)


  • Arany János: EPISZTOLA PETŐFIHEZ

    Imádott barátom, jó Petőfi Sándor,
    Szíves üdvözlését ime küldi Jean d’Or.
    Vettem oh nagy férfi, ostoba leveled,
    De azért nem mondom: hujj ki! vagy le veled!
    Mert nem üres hólyag és nincsen ebbe szél;
    Kedves ostobaság mind, amit e beszél,
    És a sok giz-gaz közt, ha ugyan jól értek,
    Van sok szép kaláris, s több ily becses értek!

    Minden dolgok előtt: én nem írtam Toldyt,
    Hanem (ez már más szó, tehát jó rím) Toldit,
    És evvel döntődik ama szörnyű per el,
    Melyet amint írod, Európa perel.
    Ha tehát még most is folyna a nagy harc ott,
    Kár egy y-ért, mondjad, víni harcot.

    Hogy Murány a cenzor körme között vagyon,
    Oh ennek tudása nékem becses vagyon;
    Ámbár tartok tőle, hogy dühös strich-láza
    Mária beszédét szépen kistrichlázza,
    Hogy pedig ne legyen a szívem alján lom,
    Én bizony munkámat úrnak nem ajánlom.

    Máskép igen jól van a te komád asszony,
    De tán nincs oly jól, mint öt hónapos asszony,
    Komámasszonyt pedig az isten éltesse,
    Annyival inkább, mert ha ő nem él, te se.
    Mi ámbár tudjuk, hogy bőven van a csók ott;
    Küldünk e levélben egy trillió csókot.

    Te pedig barátom, siess, írjad Lehelt,
    Kit lelkedbe szárnyas géniuszod lehelt,
    Írjad, mert nem érsz rá, ha itt lesz a nagy had,
    Harc és háború és igazi hadd-el-hadd.

    Akkor látom én meg arcodat, hogy lángal
    Hősi elszántságban tiszta sárga lánggal;
    Vágtatsz paripádon, mint por a szélvészen,
    Melyet szárnyaira száguldó szél vészen;
    Kedves komámasszony kezét tördelve sír:
    „Sándor, ha te elmész, engem elnyel a sír,”
    Mégis elhagyod őt, s oly tüzelve méssz el,
    Mintha tele volna szíved forró mésszel.

    Látom a derék hőst, ahol villog kardja:
    „Ist das Schwert zum Fechten?” – „Melyik? Ez a kard? Ja.”
    Többet nem beszélnek, hanem összecsapnak;
    Vére a németnek úgy foly, mint a csapnak;
    Sándor vitézünknek egy sem állhat ellent;
    Épen mint a semmit, úgy ontja az ellent.


    Sárga pitykés, zöld hajtókás, kurta szárú, fűzött csizmás magyar huszár jelenik meg egy kis ajtón a kert alatt. Kedvese addig kíséri, könyörög, sír, elájul. A vitéz elrohan egy dombig, onnan széttekint, lát iszonyú magas kukoricát és rettentő sok ázott kendert. Visszafut a kis ajtóhoz, hol hű karok fogadják a győzedelmest. A hős juhászbundát terít le, s borostyánai árnyékába heveredik.


    És mivel nem harcolt borsóért vagy babért;
    Homlokára tűzik a diadal babért:
    Annyi érdemjellel rakva tér vissza már;
    Amennyit bizony nem mindenütt visz szamár.
    Eredj Sándor vitéz, hadd zengjek én neked
    Viselt dolgaidról huszonnégy éneket.

    Szalonta, 1848. február 6.


    Címkék: Arany János, barátság, humor

  • Arany János: A TUDÓS MACSKÁJA

    Nagy lett volna a tudósnak
    Az ő tudománya,
    De mi haszna, ha kevés volt
    A vágott dohánya.
    Könyvet irt a bölcseségről

    • S hajna!
      Akkor esett ez a bolond
      História rajta.

    Nem szeretett ez a tudós
    Semmit a világon,
    Járt legyen bár égen-földön,
    Két avagy négy lábon:
    De a kendermagos cicát

    • S hajna!
      Éktelenül megszerette,
      Majdhogy fel nem falta.

    Szolgája is volt; a háznak
    Ez viselte gondját,
    Hogy lába ne keljen és a
    Szelek el ne hordják.
    Hű cseléd volt félig-meddig,

    • S hajna!
      Koplalás lőn este reggel
      Bőséges jutalma.

    Máskülönben ment a dolga
    A kedves cicának :
    A reggelin gazdájával
    Ketten osztozának.
    Búsan nézte ezt a szolga

    • S hajna!
      Fél zsemlére, pohár téjre
      Nagyokat sohajta.

    Mert tudósunk a magáét
    Ha fölreggelizte:
    Felét a cicának adni
    Volt a szolga tiszte.
    Úriasan élt a macska,

    • S hajna!
      Csak nem akart, csak nem akart
      Meglátszani rajta.

    “Hé… izé… mi baja lehet
    Annak az állatnak?
    Szőre borzas, csontja zörgős,
    Szédelegve ballag.”
    “Jaj, uram, hát a sok éhség! –

    • S hajna!
      Kétszereznők csak a tartást;
      Mindjárt lábra kapna.”

    S az napságtól itce tej járt,
    Kapott egész zsemlét:
    A tudós csak lesi, várja
    Hogy ha nekitelnék.
    De a macska nem üdűlt fel,

    • S hajna!
      Elfogyott a fogyó holddal,
      Sarlóvá hajolva.

    Kendermagos szegény cica
    Nyavalyába esvén,
    Fölvette a néhai nevet
    Egy szép őszi estvén.
    “Átszellemült kedves állat

    • S hajna!
      Falatom megosztom vele
      Mégis meg van halva!”

    “Mi tagadás” – mond a szolga,
    “A cicus nem vétett:
    Én evém meg ő helyette
    Reggel az ebédet.
    Mondtam, menjen egérfogni,

    • S hajna!
      Nem tanyáz ám ott egér, hol
      Üres minden kamra.”

    Nagy volt, mondok, a tudósnak
    Az ő tudománya,
    De mi haszna! Kevés hozzá
    A vágott dohánya.
    Könyvet irt a bölcseségről

    • S hajna!
      Ilyen ápró dőreségek
      Gyakran estek rajta.

    (1847)

  • Petőfi Sándor: Mit nem beszél az a német…

    Mit nem beszél az a német,
    Az istennyila ütné meg!
    Azt követeli a svábság:
    Fizessük az adósságát.

    Ha csináltad, fizesd is ki,
    Ha a nyelved öltöd is ki,
    Ha meggebedsz is beléje,
    Ebugatta himpellére!…

    Ha pediglen nem fizetünk,
    Aszondja, hogy jaj minekünk,
    Háborút küld a magyarra,
    Országunkat elfoglalja.

    Foglalod a kurvanyádat,
    De nem ám a mi hazánkat!…
    Hadat nekünk ők izennek,
    Kik egy nyúlra heten mennek.

    Lassan, német, húzd meg magad,
    Könnyen emberedre akadsz;
    Ha el nem férsz a bőrödbe’,
    Majd kihúzunk mi belőle!

    Itt voltatok csókolózni,
    Mostan jöttök hadakozni?
    Jól van hát, jól van, jőjetek,
    Majd elválik, ki bánja meg.

    Azt a jó tanácsot adom,
    Jőjetek nagy falábakon,
    Hogy hosszúkat léphessetek,
    Mert megkergetünk bennetek.

    Fegyverre nem is méltatunk,
    Mint a kutyát, kibotozunk,
    Ugy kiverünk, jobban se’ kell,
    Még a pipánk sem alszik el!

    Pest, 1848. május

  • Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma…

    Falu végén kurta kocsma,
    Oda rúg ki a Szamosra,
    Meg is látná magát benne,
    Ha az éj nem közelegne.

    Az éjszaka közeledik,
    A világ lecsendesedik,
    Pihen a komp, kikötötték,
    Benne hallgat a sötétség.

    De a kocsma bezzeg hangos!
    Munkálódik a cimbalmos,
    A legények kurjogatnak,
    Szinte reng belé az ablak.

    „Kocsmárosné, aranyvirág,
    Ide a legjobbik borát,
    Vén legyen, mint a nagyapám,
    És tüzes, mint ifjú babám!

    Húzd rá cigány, húzzad jobban,
    Táncolni való kedvem van,
    Eltáncolom a pénzemet,
    Kitáncolom a lelkemet!”

    Bekopognak az ablakon:
    „Ne zúgjanak olyan nagyon,
    Azt üzeni az uraság,
    Mert lefeküdt, alunni vágy.”

    „Ördög bújjék az uradba,
    Te pedig menj a pokolba!…
    Húzd rá, cigány, csak azért is,
    Ha mindjárt az ingemért is!”

    Megint jőnek, kopogtatnak:
    „Csendesebben vigadjanak,
    Isten áldja meg kendteket,
    Szegény édesanyám beteg.”

    Feleletet egyik sem ad,
    Kihörpentik boraikat,
    Végét vetik a zenének
    S hazamennek a legények.

    Szatmár, 1847. augusztus

  • Petőfi Sándor: Levél Arany Jánoshoz

    Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott
    Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?
    Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember.
    Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:
    Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
    Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
    Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?

    Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj
    Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.
    S ha feledél engem? ha barátod volna feledve?
    Dejsz úgy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szívembül.
    Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,
    Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal
    Vágtál életen át múlás nélküli betűket;
    Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba,
    Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?

    Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem inkább,
    Hogy rossz verseim is vannak, mint hogy te feledtél.
    Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni.
    Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb,
    Lásd, nekem úgy illik, (s oly jólesik!) úgy-e lemondasz
    Róla, ha én kérlek! – Hah, máris látlak ugorni,
    Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát
    A tintába, miként húzod a sok hosszú barázdát
    A papíron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök…

    Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal
    Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb
    Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen
    Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat
    Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van,
    Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra
    És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. –

    Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan,
    Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha
    Még ezután sem fog nekem írni az illyen-amollyan.
    Írjon mindenről hosszan, de kivált, ha kegyedről
    Ír röviden, haragunni fogok majd hosszú haraggal.
    El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e
    Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek
    Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a
    Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét?

    És a csonka torony, mely a harcoknak utána
    Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével,
    S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor
    Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből
    A mankót a halál… áll még a gólya fölötte,
    Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?
    Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni.

    Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek
    Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni;
    A veletek töltött kor tette szívemben örökké.
    S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol
    Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak…
    Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben
    Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! –

    Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek?
    Most veszem észre, hohó! mind, amit mondtam, hazugság,
    Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni
    A nótáros urat, hogy… hogy… majd beszerezzen
    Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép
    Hivatalok valamelyike meg fog ürülni idővel.

    Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom.
    Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet
    Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta
    Századik édesapám eladá vagy meg se’ szerezte.
    S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell.
    Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanulok,
    Nyájas szófogadás, kígyó-csúszású hízelgés
    Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának,
    Nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már
    Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe,
    És szívem tombol, mint a harmadfű csikó, ha
    A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába
    A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdhoz vezesse.

    Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd,
    Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását.
    És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak,
    Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel
    S a hiú fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel,
    Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta
    Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét,
    Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében
    A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – –

    Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne
    Még veletek, kedves híveim, de az elragadó szél
    Képzeletem százrétű vitorlájába beléfújt,
    Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part,
    S ringat habkarján a látkör nélküli tenger,
    És míg az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a
    Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam
    Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság!

    Szatmár, 1847. augusztus 6.