Mi az, mi szerte a hazában
Üres hordónál különb módra pang?
A (bank).
Mi az, mit összeszedni nem tudok,
Bár falba verjem a homlokomat?
A (kamat).
Mi az, mi délibáb gyanánt övez,
És nincs isteni hatalom,
Amelynek segélyével testet öltsön?
A (kölcsön).
Hová küldöm az uzsorást,
Míg vigaszt keresek dalba, zenébe?
(Fenébe.)
Forrás: MEK
Van már műláb, van már műfog,
És vannak már műszerek,
Van műfül, műorr, műgége,
Mindmegannyi műremek!…
Van vízmű, és van mű víz is,
Példa rá a köntösgát,
Ott a vízmű úgy szuperál,
Hogy direkt művizet ád!…
Van azután egy színmű is,
Gyan Thuláé e remek,
Ezt a színműt egy szép műszín:
A frész fene ette meg!…
Van aztán még egyéb mű is,
Például egy elmemű:
Szávi tata távirata:
Talpnyaláshoz elve hű!…
Mind e műveket azonban
Lefőzi egy műremek.
Dőderlein professzor műve,
Amely mű egy műgyerek!
Műbabát hoz a műgólya,
Így lesz eztán a divat,
S ez, úgy mondják, a jövőben
Szerelmünkre is kihat.
Műszerelem, műölelés,
Műcsókokból műnemű,
S régimódra születendő
Gyermekünk lesz – parvenű!
Forrás: MEK
Hölgyek s urak, amit én itt elmondok,
Isten bocsássa meg –, az biz a prológ,
Vagyis az a finom Damokles-kardocska,
Mely minden műsor kezdetén
A közönségre fenyegetve lóg.
De ne féljenek, nem lesz veszedelmes,
Se túl illedelmes, se túl terjedelmes,
Meghallgathatja minden ember,
Nem muszáj elaludni tőle,
Sőt, aki jól idefigyel,
Még azt is megtudja belőle,
Hogy itt mi készül,
Hogy mit főzött ki nagy vitézül
Az elnökség: a Lili meg a Hilda,
No és aztán a Freund meg a Boros –
Na! szépeket fognak látni, kérem,
Lesz itt például „tíz leány s egy férj sem” –
Ami némelyek szerint – humoros!
Aztán kapnak sok egyéb humor-cikket,
Hallanak kuplét, látnak majd dsigget,
S láthat, aki még sohase látott,
Például: tarantella-táncot.
Szóval, kapnak mindent, ami finom,
Toronyórát, láncot,
Sőt, akinek még ez sem elég,
Ráadásul élvezheti még
Léderer Fráncot,
S más ilyen aktuális viccet,
Melyekből a humor elbliccelt.
No, és ami fő, ami fő,
Lesz itt sok kedves, kicsi nő,
Akiktől majd, ha nem is olcsón,
Lehet jótékony ügyeket venni,
Teát inni és szendvicset enni
S a gyönyörűbbnél gyönyörűbb Katókkal
Táncba menni –
Szóval, akinek a szíve fáj,
Meggyógyítja ez a táj,
S aki blazírt és fanyar úr,
Majd meggyógyítja ez a zsúr,
Mert szép az élet tea és szendvics mellett,
Kivált mikor, aki kínálja,
Nem más, mint ez a dicső, kotnyeles,
Zsúrozó lányegyleti gárda.
Eddig tartott ez a versike,
Amely, ha nem is oly bájos és hercig,
Mint én, vagy ott a Burger Erzsike,
Remélem, mégis meglesz a hatás,
Most pedig –
Nos, kezdődjék az előadás.
Forrás: MEK
Az útszél: csupa pitypang,
A bokrok: csupa füttyhang.
Rigó fuvoláz; rája tíz
Zugból is felcsivog a csíz.
Hallgatja még a rest éj
Félálmában a kastély,
Emelve tornyát álmatag,
Mint nyújtózó kart, bár a nap
Elönti friss arannyal.
A parkban – rőt aranyhal –
Kövér úr sétál lebegő
Hassal az édes levegő
Árjában, sportruhája
Most szelídség csuhája,
Mert még nem kezdi üzletét,
És tőzsdetippektől setét
Agyában a mohóság
Helyett valami jóság
Zsendül, mint egy kis korai
Tavaszi virág szirmai,
Melyek, sajnos, lehullnak,
Ha majd e drága úrnak
Súlya alatt új és remek
Autója bőgve megremeg…
Ó, áprilisi út-szél,
Tréfás, arcomba fútt szél,
Rügyecskék, zöldacél-rugók,
Ó, fuvolás aranyrigók,
Ó, csermelyhangu csízek,
Illatos, édes ízek,
De jó most elfeledni, hogy
Az élet rút és vad dolog,
Hogy itt, amennyi arc van,
Megannyi csúnya harc van,
S hogy botrány lenne, ajajaj,
Micsoda cifra, szörnyü baj,
Ha most, annak jeléül,
Hogy tavasszal megbékül
Szegénység, bánat, szenvedés,
Belépnék e szép kertbe, és
– Áprilisi merénylő –
A hájas úrnak fénylő
Búbjára rábökném szelíd
Öklöm vidám barackjait.
Forrás: MEK
Szerelméről beszélt nagyon Jankó;
Választottját úgy híták hogy Janka;
Nem volt ugyan valami szép lányka;
De birtoka volt igen sok bankó.
Mondta Jankó, hogy a szive mint ég!
Akár csak egy feneketlen katlan,
Melyben Janka nagysám szakadatlan
Tüzesíthet vasalókat mindég.
A mínt mondja, hogy a keble lángol:
Egyszer csak kigyulad a kabátja,
Érzi szagát, a füstjét is látja:
Kigyúlt biz az a szerelmi lángtól.
Hát egy csomag gyufa volt zsebében,
Azt ő addig nyomkodta, dörzsölte,
A szerelmi vallomás hevében,
A míg egyszer lángra lobbant szépen
S Jankó urfi majd ott égett tőle.
Ó! Ó! Ó!
Mesterségünk a fotó!
Í! Í! Í!
Házhoz jövünk, hogyha hí!
Forgatjuk a kamerát,
lekapjuk a kamarát,
háznépét és szamarát –
Megörökítjük a Mát!
Ő! Ő! Ő!
A fotóé a jövő!
Az este jöttem Soroksárról,
Természetesen, hogy gyalog,
Most legelőször vagyok itt benn,
És piros almát árulok.
Édesanyámnak megigértem,
Hogy magamat itt jól viselem,
És kerülöm a katonákat,
Ha szóba állanak velem.
Amint a pesti vámhoz értem,
Ott a finánc már jött elébem:
„Csók nélkül, angyalom, be nem mész!”
Így szólt a pénzügyőri szemlész.
Hallgattam a szavára én,
Én ostoba, én ostoba!
De megvigasztalt az a tény,
Hogy finánc volt s nem katona.
Elmúlt a pénzügyőri szemle,
És hogy tovább lejtettem én,
Már újra egy katona féle
Nyájas mosollyal jött felém,
Fején sisak, az oldalán kard,
Nyakán ezüstből volt a szám,
„Ez katona” – mondok magamba,
Pedig hát rendőr volt csupán.
Míg a ruháját megcsodáltam,
Megcsípte nyájasan vállamat:
„A csókod édes, adj belőle!”
Így szólt a pesti rendnek őre.
Hallgattam a szavára én,
Én ostoba, én ostoba!
De megvigasztalt az a tény,
Hogy rendőr volt s nem katona.
Ahogy mindig beljebb kerültem,
Jött sorra még nem egy, de húsz
Ezüst sujtásos pomp funéber,
Villanyvasúti kalauz,
Bankszolga, portás és tűzoltó,
És vígszínházi jegyszedő,
Liftes legény egy nagy hotelbul,
És automobil-vezető.
Ez így ment folyton szakadatlan,
Ők csókot kértek, én meg adtam.
Majd az anyámnak elmesélem,
Hogy semmitől azért ne féljen.
Hallgattam a szavukra én,
Én ostoba, én ostoba!
De megvigasztal az a tény,
Hogy minden volt, de nem volt katona.
